Fáradok.

Amióta ezt csinálom talán olyan élesen, éberen figyelem magam mint még soha, talán azért is, mert ennyi időt elég régóta töltöttem magammal, amennyit ebben az utolsó évben. Futás közben igazából kurvára nem tudok mást csinálni, mint magamat figyelni, főleg, hogy zene és társ nélkül baktatok minden egyes alkalommal. (Egyszer majd az is lehet, hogy veszek egy sportfüllhallgatót, hátha mégis múködik még nálam is, és az sem elképzelhetetlen, hogy csak-csak becsatlakozok másokhoz majd.) A testem elég hamar elég komoly véleményezésbe kezdett az új szokásomról, szóval, ha tudtam is volna másra koncentrálni, akkor is, kénytelen lettem volna párbeszédet folytatni a csatolt részeimmel.

Harmincöt éves vagyok, rögtön harminchat, nem csak a testem tiltakozása miatt tudom, hogy figyelnem kell magamra. Későn vagyok, túl későn, ahhoz mindenképpen, hogy következmények nélkül rohangáljak akármerre ,akármennyit és akármikor. Soha nem voltak jó testi adottságaim, azt hiszem egy darab futásra való gént nem örököltem. Apa ötvenegy évesen halt meg szívinfarktusban. Az egy dolog, hogy tett is érte, de ha azt nézem, hogy mások meddig élnek ugyanilyen életvitellel... hát azt kell, hogy mondjam, hogy semmi jóra nem számítok például az egeket verő koleszterinem miatt. Harminc voltam, amikor azt mondta az orvos, hogy ez örökölt, sokkal jobb nem is lesz, és felírt egy gyógyszert, amire azt mondtam, hogy bazmeg tényleg harminctól már rendszeres gyógyszerszedő kellene, hogy legyek? Lófaszt.

További drámázásokat elkerülve nem kezdem el anyum egészségügyi helyzetét taglalni. Ha még a keresztbeöröklődést is nézem, sem jövök ki jól a helyzetből, de tényleg nem a dráma a lényeg, meg hát sztorija, mindenkinek van. Sok esetben sokkal keményebb. Harmincötödik évem végére jobb kondiban vagyok, mint az elmúlt tizeniksz évben bármikor, és eszem ágában sincs felhagyni ezzel a szokással, tehát mire negyven leszek, én leszek a nem tudom mi. Ide valami nagyot akartam mondani.

Figyelem magamat. A legelső vétót a térdinam mondta be, és azt hiszem az alapok örökre megmaradnak. Mindig ez fog először jelezni, ha nem tetszik valami. Az októberbe beletettem 160 kilométert, ami nem a világvége, még ha eddig ez is volt a legkomolyabb össztáv idáig egy hónap alatt. Az egymás utáni napokkal mindig nagyon csínján bántam, mert jó ideig ez védett meg attól, hogy ki kelljen állnom hetekre. Nyáron már kóstolgattam a másnapokat, de most rendszeressé váltak a három egymást követő napon való edzések. Nem nagy távok, harminc, negyvenöt percek, de akárhogy is, már egy hete érzem, hogy lassan kinyíródnak a térdeim. Határozottan nyúzottak.

Pont egy hétre vagyok Siófoktól, talán még két említésre méltó edzés van odáig, ennyi talán még belefér. 

A nagy kérdés sokkal inkább az, hogy Siófok után mi lesz? A talpi bőnyémet szépen nevelgetem, megvan még. Tény, hogy segít a podiartos talpbetét, de lehet, hogy nem ártana egy határozott, sőt, egy szakértői vélemény arról, hogy jó úton vagyok-e, el fog-e így múlni, vagy teljes leállásra van-e szükség?

Pár napja beneveztem március 29-re, Debrecenre, Az érzelmileg fontos, az lesz az évforduló. De van itt más is. Beakadt ez a maraton, az van. Ez van, ha ennyit emlegeti az ember. Be is akadt, türelmetlen is vagyok, haladni akarok, és az egyik barátom azt mondta a telefonban pár napja - miközben éppen a térdén lovagoltatta a kislányát, hogy "majd ha gyereked lesz, nem lesz időd futni". Egyrészt utálom ezeket a tipikusan passziv-agresszív, lehúzó, valamiért rossz lelkiismeretet okozni akaró megjegyzéseket, másrészt úgy ahogy van baromság az egész (de nem fogok elkezdeni magyarázni egy embernek, aki életében nem tett autó nélkül egy métert sem, hogy ezer meg egy családanya is fut, talán családapák is találnak időt valahogy, ha egyszer ilyen fétisük van), de hatása alól, az alól az egyetemes érzés alól, hogy bassza meg, kurvára nincs sok időm, nem tudok szabadulni.

Nem csak a gyerek, vagy futás, vagy felmenőim miatt, hanem azok miatt az elvesztegett évek miatt, amelyek mögöttem vannak. Ez egy másik blog témája, a lényeg az, hogy addig-addig kostolgattam, nézegettem a garminos, kezdő maratonista edzéstervet, hogy bent hagytam árpilis 11-re ütemezve a naptárban. Csak hogy érezzem a szorítást.  December 21-én kezdődik.

A tény, hogy a menyasszonyom keresztapja Németországban él, önmagában nem jelentene veszélyt a futókarrieremre nézve (én vallom, hogy van ilyenem). Viszont az, hogy szakács, már igen, sőt, e két életviteli adat kombinációja már igen szignifikánsan befolyásolta az előrehaladásomat múlt héten. Szó szerint.

Németország délkeleti részéről, az Érchegységről beszélünk, ami a kalóriakeletkezés mikéntjének szempontjából nagyjából egy sorba helyezhető Csehországgal - lásd: sör, hús, szósz, gombóc -, csak a németek a rájuk jellemző alapossággal mindennek a dupláját veszik a huszitákhoz képest. E gasztronómia- és életfilozófiának legegyértelműbb és legszebb szimbóluma a Doppelbock. A duplabarna sör. Sőt, a környékről kitekintve, a  Weizendobbelbock. A duplabarna búzasör.

Az évenkénti egy kint töltött hét tehát doppelbockok, szószok, gombócok, barnaszószok, káposzták, és félelmetes húsok forgatában telik, ami idáig legfeljebb csak a befogadási limit miatt okozott kihívást, ám ezúttal már új emberként tekintettem szét a kínálaton (nem).

A sportnak elég komoly kultúrája van Németországban, Szászországban, és - tovább osztva - az Érchegységben is. Elég csak a focit nézni. Nem, nem a Bundesligát, hanem mondjuk Aue - a kisváros, ahol évente ismételt történetünk javarészt zajlik - másodélvonalbeli csapatát. (Vagy akár akármelyik város akár harmadosztályú csapatát.) Azt a tényt, hogy egy húszezres városnak ilyen szintű csapata van, nem hozom össze a magyar viszonyokkal, mert ez a poszt messze nem erről szól. Az FC Erzgebirge ugyan most éppen nem áll jól a tabellán, de a sport, mint légkör, mindenhol ott van, függetlenül attól, hogy a helyi lila-fehérek éppen elestek valami félmillió eurótól valamelyik kupában való rossz szereplésük miatt.

A sport viszont nem csak a fociról szól. Itt van a szintén másodosztályeli kézilabdacsapat is: a szurkolók lazán megtöltik egy-egy hazai meccsen a csarnok lelátóit.

Rengetegen kerékpároznak. Ugyan javarészt mountain bike-kal, teljes menetfelszerelésben tekerve az annyira hibátlan minőségű kerékpárúton, hogy minden magyar országútis sirva fakadna meghatottságában, de mindegy. Azért írjuk a javukra, hogy legalább vízszintesen nem tudnak közlekedni, mert az ott nem létező fogalom.

Aztán ott van A Fitness Center, ahova minden környékbeli kötelességtudóan eljár, és ahol ugyan a háromnegyed óra squash, gyúrás, biciklizés, teniszezéshez két óra szaunában henyélés (szigorúan meztelenül) és három barna búzasör dukál, mindazonáltal ne vonjuk kétségbe a helyiek egészséges életvitel iránti elkötelezettségét.

Én azonban megszállottként érkeztem. Nekem edzéstervem volt.

Nekik meg terített asztaluk.

Hogy világot is lássunk, nem egyenesen Szászországba autóztunk, hanem megnéztük a német megalománia egyik jeles képviselőjének, II. Lajosnak egyik produktumát, a neuschwansteini kastélyt. Mióta tudom, hogy létezik, meg akartam nézni, tehát ezzel az úttal tartoztam magamnak. Mindazonáltal - bár szép volt és jó volt, és nem bántam meg -, azt Annával egyetértésben megállapítottuk, hogy mégiscsak kétszer ekkorának képzeltük, valamint azt is, hogy azt hittük, hogy kétszer olyan magasan fekszik, mint ahogy. Mert amúgy csak egy dombon fekszik. (Tény ugyanakkor, hogy a rögtön a domb mellett húzódó hegyek, sziklafalak elég drámai környezetet teremtenek.)

De. Ha nem lett volna a bajoroknál már hó, ha nem sétáltunk volna Augsburgban, és nem töltöttünk volna egy igen hangulatos estét a Weisser Hase vendéglőben, ha nem éreztem volna végre azt az Übernacht Hostelben (a 8,2-es bookingdotkomos értékelsé azért némileg túlzás), hogy végre eltűntem kicsit a saját életem mindennapjaiból, akkor lehet, hogy mégis húztam volna a számat.

A kétnapos kitérővel viszont pont két futás maradt ki. Továbbá már vendégségben van az ember, és másik három főhöz kell alkalmazkodni, akkor nem azzal kezdi, sőt, még csak nem is azzal folytatja, hogy elmegy futni, amikor csak a kedve tartja...

Az idővel szerencsénk volt, tehát amikor végre kit tudtam surranni, nemkét méter hó várt odakint, folyamatos utánpótlással amivel ott is csak nehezebben tudnak mit kezdeni. Este sem lett hirtelen minusz tíz fok, azután, hogy a hegyek alá bukott a nap. Ez ott október végén bármikor előfordulhat.

Az első futásomat a kisváros utcáin tudtam le. Aue egyes részei külön magaslatokon helyezkednek el a folyóvölgyben elterülő belváros felett, tehát a szükségesnek ítélt minimum 10 kilométer még úgy is könnyedén összejött, hogy a sötétben csak a kivilágított és ismert részeket futottam meg. A kórház feletti kisutcák. El a döneres felé. Posta, Simmel, templom, másik templom, városháza. Vissza a hídon a Mulde felett. Még egy kis kacskaringózás.

Leírva nem hangzik sehogy, az egyetlen bökkenő, hogy a közbeeső emelkedőket pár nap lustulással, és megnövekedett gyomorűrtartalommal csak valami iszonyatos erőfeszítéssel tudtam bevenni.

Megdöbbenve néztem a végén a laptora, hogy csak 161 méter emelkedést ad az egészre. Háromszor annyinak éreztem. Nem csak azért, mert TÉNYLEG meredek utcákon futottam fel, hanem mert annyira hullámzó fekvésű a város, az ottani mindennapokban annyira minden a hegyvidékről szól, a vele járó időjárásról szól - az autóvásárlás, a közlekedés, a ruházat -, hogy én azt gondoltam, hogy itt nem lehet úgy futni, hogy ne legyen benne háromszáz méter szintemelkedés. Nekem azért sikerült összehoznom. Ha elég sokat futnék ott, talán a vidéket is kilaposítanám.

A következő edzéshez Pétertől, Anna keresztapjától kértem tanácsot. Ezer százalék, hogy a környék dugig van elképesztő helyekkel, ösvényekkel, és a várakozásnak megfelelően kapából fel ishozott egy nevet: Floßgraben.

A Floßgraben egy mesterséges, csermelynyi csatorna a hegyoldalba vágva, három helységet köt össze, úgy, hogy a teljes táv - 15 km - alatt mintegy 70 métert esik. A csatornát, illetve a közvetlenül mellette vezető ösvényt az 1500-as években varázsolták Bad Schlema és Bockau közé. Auéval féltávon találkozik az út. Akkoriban faúsztatás céljából hozták létre, manapság nyilván senki nem úsztat már fát a gyerekeken kívül, de az út legkevésbé sem lett elhanyagolva. Az egyik legjellemzőbb dolog, amit elmondhatok róla, hogy itt találkoztam az egyetlen valamire való bringással: a srác országúti kerékpárral húzott el mellettem az ösvényen...

Elsőre mindazonáltal nem sikerült megtalálnom, illetve nem is próbálkoztam: séta közben rábukkantunk a Mulderadwegre, a folyót követő bicikliútra. Bicikliutat találni Németországban nem egy nagy dolog, a legutolsó falvakat is külön bringaút köti össze. Ennek az útnak a különlegességét szintén a táj adja. A Mulde folyó tipikus hegyi folyó, sekély, és nevetségesen szép zúgókkal teli. Plusz zamatot adnak a Twin Peaks hangulatot árasztó, vízhez kötődő, az NDK-ás tervgazdálkodást a kapitalizmusra cserélni nem tudó, rohadó, néptelen kis üzemek.

Itt futottam meg életem leggyorsabb 10 kilométerét. A kerékpárútnak igen aljas, laposan, de kitartóan emelkedő sávja van. Pont olyan volt rajta haladni, mint azokban az álmokban, amikor az ember rohanna, de nem tud. Olvadt rágó volt a talpam, a combon, mérgesen, érzésre alig haladva, egy helyben trappolva küdöttem. Ötezernél megfordultam. Nagyon vártam már, hogy elérjek oda, a várható megkönnyebbülés tartott életben. Hát nem könnyebbültem meg. Addigra elfáradtam, tehát az a kis lejtő nem segített semmit. Arról nem beszélve, hogy megint ott volt a vállamon a rohadék kis tesitanár, aki folyton rágta a fülem, hogy lejtőn akár gyorsabban is tudnék futni, mint felfele...

Rettenetesen kifutottam magam a végére.

Aztán meg lett a legendás Floßgraben is. Megmutatták, hogy másnap ide gyere el kocsival. Egy kis patakot láttam, meg egy széles, kissé saras ösvényt.Hát jó, egynek jó lesz, gondoltam.

Kettőnek is jó lett, ha tehetném, minden héten futnék arra egyet. Alig pár szám méter után kialakult az állandónak mondható látvány: az erdő fölém borult, az ösvény kissé összébb szűkült, még inkább a csordogáló víz partjához simult. Elkezdődött kirándulásorgia.

Balra lent, néhol IJESZTŐEN LENT, a Mulde kanyargott, bukdácsolt a farengegeten túl. Maga az ösvény néhol levelekkel, gyakran tűlevekkel, vagy csak azzal a jellegzeteses szürkészöld kavicsmorzsalékkal volt borítva. Puha, sima, egyenletes túraösvény. Álmodni lehet csak ilyet.

Jobbra tovább emelkedett a hegyoldal. Fák, az ösvény fölé ereszkedő sziklaalakzatok, vízesés, barlangszáj. Az itt ember folyton a héttörpét, meg a többieket várja. Igen, ez az. A tökéletességtől állandóan díszletérzésem volt.

A hetven méter emelkedő első nekifutásra 140 lett, második nekufutásra, amikor elmentem egészen az út végéig 174 lett. Ez nyilván a GPS pontatlanságának köszönhető, véletlenül sem mondanám azt, hogy a németek nem végeztek tökéletes munkát vagy számításokat. Arról lehet szó, hogy legkisebb út mellé mérés is komoly fantomméterekben jelentkezett.

A második utamon kénytelen voltam magammal vinni a telefonomat, ekkora lelkesedést csak fényképezéssel lehetett feldolgozni.

Valahol rohadtul sajnálom, hogy csak ennyi időt tudtam kint lenni, mert pontosan tudom, hogy ez csak egy kis ízelítő volt mindabból, amit a környék nyújtani tudna. (Ugyanakkor persze legalább ennyire fontos az a feltöltődés, amit az emberi oldal nyújtott  - de hát ez a legtöbb futónak ismert belső konfliktus). Próbálok arra koncentrálni, hogy igen, ez csak egy kis felsejlés volt, de annak viszont első osztályú.

Egyelőre marad a Budapest és az aszfalton futás. Aztán ha kellően berágtam magam, ha már combig az ajtórésben vagyok, indulhatok tovább.

A tegnapi önmotivációs céllal is írt picsogásom után, egyből úgy adtam az első adandó (ja, igen, rögtön tegnap esti) résztávos edzésesemet, ahogy azt kell.

Pedig jól indult, de aztán a második öt perc közepénél megjelent a RÉM, a görcsösségig fajuló oldalszúrás. Mindig a jobb oldalon. Mostanában új elem a váll alatt, a kulcscsontom környékén megjelenő "elszorulás", amit azért nagyjából le tudok kezelni, de ezt, ezt nem. Ez valami kibaszott módon berántó fájdalom, és hiába állok meg percekig, nem segít, rajtam marad egészen sokáig.

És bármit nézek a neten, ennél nem jutok tovább, rögtön az első (fut, oldalszúrás) találatban gyakorlatilag minden infó benne van:

Szerző: Nadi84 » 2010 máj. 22 szomb., 10:48 am

Sziasztok! Január óta futok napi szinten. Kb 7-10km/nap.
A héten nem tudom mi történt, de kb 500m után elkezd iszonyatosan szúrni az oldalam, és nem múlik el egészen addig amíg meg nem állok. A lassítás sem segít. Miután ismét elindulok megint elkezd szúrni 100m után. Utána olvastam és ha jól tudom a lép miatt van. Csináltam azt a belégzésnél nyom kilégzésnél elenged módszert, az is csak addig segít amíg csinálom. Amint abbahagyom visszatér.
Nem értem mi történt. Eddig sohasem volt ilyen problémám. Mindent úgy csinálok mint előtte.
Nem tudjátok mi lehet az oka?
Kicsit kiszáradtnak érzem magam mostanában. Sajnos alig iszok. Tudom hogy 2-3l-t meg kellene innom, de jó ha 1 litert magamba erőltetek egy nap. Most megpróbálok többet inni. Csak az a furcsa hogy eddig sem ittam többet és nem voltak ilyen bajaim.
Lehet hogy a dehidratáltság okozza a szúró érzést?
Köszönöm előre is a válaszokat!
Nadi84

Hozzászólások: 1
Csatlakozott: 2010 máj. 22 szomb., 10:37 am
Vissza a tetejére
Re: Szúró fájdalom oldalszúrás
HozzászólásSzerző: Gabesz » 2010 máj. 22 szomb., 11:25 am

Szia! Az orvostudományban mai napig nincs egyértelmű magyarázat.
Egyik verzió: a hirtelen szokatlan megerőltetésre a szervezet vészreakcióval válaszol és a lépből minden vér kiáramlik, hogy jobb legyen a szervezet vérellátása. Belek erei is összeszűkülnek kevesebb vér jut oda, csökken a bélmozgás és a futás hatására bekövetkező ritmikus mozgás a belekben levő levegőt felfelé áramoltatja, megfeszíti a bélfalakat és ez okozza a szúró fájdalmat.
Másik verzió: a légzéssel igénybe vett izmok húzódása okozza a fájdalmat, ami a fokozatos edzettséggel eltűnik.
Harmadik verzió: helytelen légzésritmus: ugyanannyi ideig kell kifújni a levegőt, mint amennyi ideig belélegzünk.
egyéb: olyat is olvastam már, hogy összefügg a futás előtti étel és folyadékfogyasztással.

Persze az is lehet, hogy mindegyik verzió igaz és ezekből áll össze.

Viszont a megnyugtató tények: csak kezdő futóknál van, egy -két éve futó személy már csak ritkán tapasztalja, hogy szúr az oldala. (például bemelegítés nélkül elkezd a futó vágtázni)
Az oldalszúrás megelőzése, elkerülése: bemelegítés, lassabb tempó, odafigyelés a légzésre.

Azt lenyelem, hogy Gabesz gyakorlatilag engem is lazán lekezdőfutózik, nem baj, nem fáj. De most komolyan, mi lehet az oka? Nem, nem a sértegetésnek, az oldalszúrásnak. 

Kevés előtte a 10 perc "cél nélküli" (a Garmin fogalmaz így) futás bemelegítésnek?

Vagy ezúttal túl gyorsan kezdtem neki már a bemelegítésnek is?

A fél banán meg a háromnegyed pohár víz volt a baj, amit a meló és a meló utáni elintézendők után, még az edzés előtt betoltam? (Valami kicsit az előző edzések előtt is rágcsáltam, ittam, este hat-hétre eléggé energia nélkül maradok, mire hazaérek.)

Sok a tempós szakasz, 156-160 bpm elvárása? (Eddig, ha nehezen is, de bírtam.)

Négy gyorsító edzést letoltam baj nélkül az elmúlt két héten, plusz a többi "easy", "recovery", meg "long" között? Simán csak elfáradtam? (Igazából nem éreztem magam se lelkileg, se testileg fáradtnak, max. annyi, hogy a sűrűbb edzések miatt minimálisan nehezebb a lábam.)

Bonyolult dolog ez, az a baj. Mármint nem a futás, hanem a felhasználó. Az a baj.

Valószínűleg Pakson sokkal jobb eredményt értem volna el, ha valami tudományt viszek bele a nyárba és nem csak ötletszerűen gyűjtöm a futásokat (hosszú-hosszú-hosszú-domb-domb-hosszú). Tény az ugyanakkor, hogy annyira szarul éreztem magam az új munkahelyemen, annyira nehéz volt minden, és annyira tele volt a tököm, hogy nem bírtam volna elviselni még egy muszájfaktor beiktatátását. 

A neheze elmúlt, a nyár is elmúlt, és itt van az őszi szezon, és ha már van annyi pénzem, hogy benevezzek ide-oda, akkor miért ne tenném? Legyen keret, legyen cél, haladjunk, mert különben életemben nem fogok megfutni egy kurva maratont sem, aztán lájkolgathatom én Kiliant életem végéig, ha tizenöt kilométer után már síkon is érzem a lábaim fáradtságát. Arról nem beszélve, hogy már csak azért is kénytelen vagyok teljesíteni a 42 kilométert, mert a családom képtelen megjegyezni, hogy egyelőre csak FÉLmaratonokon vettem részt, és egyrészt simán megkérdezték ma is, hogy futottam-e szombaton, (nem, én csak a sör miatt mentem a Városligetbe.), másrészt lazán bemondják mindenkinek, hogy maratonokon döntöm halomra a kilométereket. Itt főleg az öttusázó keresztfiamról van szó, akinek igen fontos lenne, hogy példaképe, hőse, és büszkeségének tárgya legyek. A lényeg, hogy csak semmi nyomás. 

November 15, Siófók. Fél. 2015 március 29, Debrecen. Fél. Aztán meglátjuk, hogy jutok onnan tovább az Egészre. (Basszus, harmincat biztos le tudok futni, de onnan az még mindig 12 TIZENKETTŐ KM!!)

A Felek tekintetében nyugodt vagyok. A Smashrun azt mondja, hogy eddig tízszer futottam le a félmaratont. Aztán ott van az egyszeri, Velencei-tavi 27-em, és szeptemberi, paksi 24 km. Nyár végén valami mazochista ihletettségben PB-t futottam megint a Felen, úgy, hogy a második tízen öt feles ezrekkel hoztam helyre az első tíz km hat feles ezreit. Későn jött az ihlet, na.

Szóval 2:06:37 ez a PB. Nekem ez hatalmas eredmény, objektíven nézve természetesen nem az. Valószínűleg se Siófókon, se Debrecenben nem fogok bemenni két óra alá, de a versenykörülmények, a hűvösebb idő valószínűleg lehetővé teszik majd, hogy javítsak azért ezen az eredményen.

(A talpi bőnye november 15-ig zárójelben maradhat, ha kell akár pihenhetek is utána egy hónapot, belekalkuláltam. Ha a Podiart talpbetét önmagában nem segít, akkor novemberben, a siófoki akció után, elmegyek oda, ahová DK ment még 2011-ben.)

Egyben vagyok - legalábbis önmagamhoz képest. Összeraktam az előttem álló pár hónapot, nagyjából tudom az utamat, szóval most volt lelki tartalékom benézni a Garmin edzéstervekhez. Mert az jó, mert az első, magamra vett Garmin edzésterv segítségével március végén 2:07-et futottam, úgy, hogy hat perces tempó alatt nyomtam végig a 14-ik kilométertől. Nekem ez még akkor is hatalmas ugrás volt, ha kiveszem az egyenletből a versenydrukkot. 

Az edzésterv, bár ördögtől való, sajnos segít. A legrosszabb, hogy olyan dolgok vannak benne, mint például az intervall edzés, amit tényleg a pokol legmélyebb segglyukában találtak ki fényes melegítőbe öltözött, síppal felszerelt, svédszekrényben fekvő tornatanárok. 

Tavasszal minden olyan edzésbe bele akartam dögleni, amiben olyasmi szerepelt, hogy fuss x percet Z4-es tempóban (nálam ez kb. 156-160 bpm). Nem tudtam 160-as bpm-mel futni. Nem bírta a lábam, nem bírta a tüdőm, annyira szúrt az oldalam,mitha kést szúrtak volna belém. Azért nyomtam, ahogy tudtam, kurvaanyáztam a túl alacsony pulzus miatt állandóan szomorúran trillázó órámnak. 

Nehéz feljönni zéró állóképességből és izomzatból. Szomorú és döbbenetes érzés rájönni valahol félúton arra, hogy hova kell eljutni, és, hogy milyen mélyről indultam tulajdonképpen. Soha nem gondoltam magamról azt, hogy semmilyen szinten nem vagyok formában, és nagyon szar érzés, amikor kiderül az énképemről, hogy abszolút fals az egész. Mert semmilyen szinten nem vagyok formában.

Amikor olyanokat olvasok, hogy valaki egy-két-három éves futómúlttal hova jut el, és azt kérdezem, hogy ez hogy lehetséges (csak két kiragadott és irigyelt példa: Héjja Péter, Mr. Világevő András), akkor a válaszok között mindig ott van, hogy korábban azért csak-csak sportolt valamit az a valaki. Én meg annyira nem.

Én ezelőtt életemben nem hagytam el a komfortzónámat, habiszti volt, bármit csináltam. Egy kis röplabda, némi strandra gyúrás, bohóckodás a krav-magával. Rá kellett jönnöm, hogy se előéletem, se izmaim, csak meg-megbicsakló, kényelembe túl könnyen beleforduló akaraterőm és kitartásom van. Ezeket se igazán edzettem még a 35 évem alatt.

A március 30. óta lefutott 920 kilométer mindenesetre elég volt annyira, hogy a II-es szintű félmaratoni edzéstervet mind fejben, mind testileg végig tudjam csinálni. A felépítő szakaszt kihagytam, nagyjából a közepétől kezdtem el, ahol ezek a finomságok vártak rám.

Ugyan tök mindegy, hogy öt, tíz, vagy tizenöt percet kell 160-nal vágtázó szívvel rohannom, a végén kínomban állandóan az órámat nézem, de ez a kín csak fejemben létezik, Pontosan tudom, hogy, ha kedvem van, akkor simán tudok akár 10 km-en keresztül is ilyen tempót diktálni. 

Vagy akár második tízet is.

Szóval ugyan 920 km-be, majdnem egy teljes szezonba került, de felnőttem a Garmin által diktált résztávokhoz.

Szóval most végre pofa be és csinálás van.