Nem vagyok dühös. Azt, hogy minden rosszul sült el, ami csak rosszul sülhetett el, inkább csak jelként fogom fel. Az órám 10 km-nél lemerült, mert elfelejtettem feltölteni. Már az elején leesett, hogy ez bukta lesz, bekapcsoltam a runtasticet a telefonom. Az app szenzációs változásokon ment keresztül, főleg a külalakon rettenetesen sokat dolgoztak mostanában.

Sokkal nagyobb baj volt, hogy tizenötnél a bal lábam vádlijában, az a feszítő ín, azt mondta, hogy szevasz, ez most nekem nem kell. Ha baj volt, azt mindig a jobb lábam produlkálta eddig, nem tudom, ez most honnan jött. 17-ig elmentem, de ott volt a vége. Meghúzódott, nem akartam tovább erőltetni. Szóval kettőből nulla félmaraton, ez április vége. Az univerzum minden jelezhető szinten jelezte, hogy ennek semmi értelme, amit csinálok. Még időben, még nincs nagyobb baj.

Az egész április erre ment el, de nincs harag. Annyi minden mehet szarul, ennyi igazán belefér, ha azt nézzük, hogy gyakorlatilag azt sem tudom, mit csinálok. De így is lefutottam 135 km-t eddig, beletoltam kb két, vagy három félmaratont.

Tény, hogy nem találom a helyem, nem tudtam, és még mindig nem tudom, mihez kezdjek, merre induljak A verseny után.

Az utolsó futás a garminmalőr ellenére jól indult Szép volt az idő, vasárnap estébe hajló késő délután, hűvösbe hajló langyosság. Szeretek ilyenkor futni, jól érzem magam. A Campona felé indultam el, ahol ugyan viszonylag hosszú rész vezet a kocsik mellett, de gyér volt a forgalom: mégiscsak a világ egyik végéről beszélünk. Ja, éppen ezért meg is lepett, hogy esküszöm, szerintem Sesam jött velem szemben. Akárhogy is, úgy megnéztem szerencsétlen csávót, hogy szegény kénytelen volt köszönni.

Aztán, azt hiszem pont ott jelzett a lábam, ameddig nekem futnom kellett volna.

A baj azonban még ennél is nyilvánvalóbb, minthogy a lábam 15-nél feladja. Ugyanis, ahogy elindultam meg is kaptam a mostanában szokásos visszajelzést, hogy 6:10-6:20-as tempómhoz nagyjából 153-150-es szívritmus társul. Tudom, hogy ennek is örülnöm kell, mert pár hónapja ez úgy nézett ki, hogy 6:45-7:00 tempóhoz társult ugyanez az érték, de ugyanakkor nincs kedvem megrekedni ezen szinten, ugyanúgy, mint ahogy a 7-es tempón is megrekedtem egy teljes szezont. Zavar, mert tudom, hogy arról is akkor mozdultam el, amikor kezdtem vele valamit.

Viszont most egy hónapja nem kezdek semmit, csak futom ugyanazokat a hosszúkat 6:10-6:20 körül 150-es dübörgéssel. Innen el kell lépni valahogy. Terv kell, úgy értem edzésterv, készülnöm kell valamire, egy versenyre. Más ötletem ugyanis nincs. Az most egyszer, tél végén, tavasz elején bevált, működhetne most is.

A gond az, hogy az új munkahelyemen még mindig annyira bizonytalan a sorsom, hogy pénzt rakni valamire, amire nem biztos, hogy el tudok menni, nem akarok. Lehet, hogy külföldön leszek, lehet, hogy dolgoznom kell hétvégén, lehet -bár kurvára ne legyen már ilyen - nem lesz munkám megint. Bár akkor rá fogok érni, ez hülyeség.

Mindegy, ezekről az ugyanolyan, sehova nem vezető futásokról át kell térnem valami másra, mert nem visznek sehova, és egyre kevesebb kedvem is van neki állnom. A lábam se akarja, beszél hozzám a testem.

Hiányozhat a kerted, a kisvárosod, a falud nyugalma. Zavarhat a rengeteg ember, a túl sok inger, az állandó zaj. Ezerféleképpen meg lehet utálni Budapestet, de a legegyszerűbb módja, ha esélyt sem ad neki az embert. Milliószor hallottam, ki tudja hány embertől, hogy utálja "Pestet". És közben ki nem mozdultak a hetedik, nyolcadik, tizenakárhányadik kerületből, megvolt a napi rutinjuk két végpont között, és egy centi esélyt nem adtak valami másnak, se maguknak, se a városnak. Amint tehették, hazautaztak, legyen az csak hétvégére, vagy örökre.

Persze ez csak egyféle történet, biztos vannak más okok is, de ez az egy, ez mindig is felpiszkált. Életem első, nemsokadik fővárosi hétvégéjén már a cápák felé tartó buszon utaztam a barátnőmmel. A lakótársainknak majd egy év  után jutott eszükbe kimenni a Camponába. Egy év alatt megvolt minden kötelező, a Libegő, Normafa, János-hegy, Római-part, amit akarsz. Tudtam, hogy nekem is túl sok a Belváros, a második évemtől kezdve Budán lakom. Lehetett ez volna Zugló, vagy bármilyen másik nyugodtabb környék, de voltam annyira sznob, vagy akármilyen, hogy azt mondjam, amíg albérletben lakom, addig lakhatok Budán is. A tizenegyedik kerület az én felfedezésem. Az, hogy az albérletek után is itt maradhattam, nem az én érdemem.

A lényeg a felfedezés. A nyolcadik évemben is meg tudom magam örvendeztetni eddig soha nem látott helyekkel.

A Ráckevei- vagy Soroksári-Duna mindkét partja minden kétséget kizáróan Budapest legjobb helyei közé tartoznak...

A tények:

A reggeli főtt sonka, újhagyma, retek, rusztikus bagett, sajt, narancslé, kávé kombó nem ment meg attól,hogy délután egy és kettő között ne éhezzek halálra. Soha nem korgott még a hasam futás közben, hát most ez is megvolt

A teljesítendő félmaratontól nemcsak az iszonyú eléhezés tartott vissza, hanem a tegnapelőtti 15 km fáradtsága (még mindig nagyon edzetlen vagyok), valamint a bitang kemény terep is. Tulajdonképpen teljesen felesleges kerületekre, közigazgatási határokra osztani a Duna-partot, elég lenne egy baromi nagy pecséttel rásütni az egész környékre, hogy „Hupákfölde”. (= bármilyene nem aszfalt = bitang kemény terep=hupákfölde)

Ez a 18 km-es nagy kör, akárhogy is, de tényleg az egyik legjobb futóterület, ahol valaha is mentem. Nyugi, no autó, sok horgász, sok kutya, sok szerelmes. Edzeni, erősödni, nézelődni nagyon jó pálya.

Rólam:

Anyukám egy csomószor vitt a MÁV Rendelőintézetbe, hogy lúdtalpbetétet csináljanak nekem meg a tesómnak, amit aztán két hét múlva soha többet nem hordtunk, bár esküszöm, hogy az a két hét is felesleges volt.

Aztán volt egy Puma csukám, amit a keresztanyám vett nekünk még a ceglédi piacon, ami annyira megkínzott, és annyira nem volt más cipőm, hogy mindenféle csontkinövésem lett, amik eléggé inkompatibilisek tudnak lenni akármilyen cipővel is.

Nem utolsósorban, van egy kisebb gerincív problémám, aminek köszönhetőn úgy közlekedek mint egy kacsa, olyan seggkidugósan, ami nyilván visszaköszön járásomban.

Ja, az egyik lábam egy-két centivel rövidebb a másiknál, valamint front- és penicillin-érzékeny vagyok.

Viszont neutrális a léptem. Ejha.

A cipőről:

Saucony Jazz 13, nem egy mai update, még abból az időből való, amikor még a Saucony is 11-13 mm droppal dolgozott, szóval a naturálmánia még a kanyarban sem volt. Egy éve is már kifutó modellként vettem meg, 19-be került az óbudai márkaboltban. Azért Sauconyt vettem, mert sok helyen azt olvastam, hogy az igazán menők ebben a márkában futnak, nem a tudjukmikben. Azért pont a Jazz 13-at vettem, mert ez volt a legolcsóbb, értelmes, tényleg futásra tervezett cipőjük.

2013.május 13-án vettem meg, egy hónap múlva lesz egy éves az első cipőm, amit futásra vettem, és főleg futottam is benne. Többek között egy hivatalos, és másik négy nagyon nem hivatalos félmaratont, meg egyéb, nekem nagyon sok km-t. Összesen 805-öt.

Kettőnkről:

A kapcsolatunk nem indult a legfényesebben. A Sauconynál szigorú hozzáértéssel választották ki nekem a 42,5-es cipőt.

Nem kellene nagyobbat? Azt hallottam, hogy futás közben tágul a lábam.

Ahogy a  faszi felnézett rám a nagy lábujjnyomkodásból, világosan az arcára volt írva, hogy nekem legfeljebb egy valamim fog tágulni, és az nem a lábméretem lesz.

Az a fontos, hogy a lábujj a neki kialakított rész alatt legyen, különben a gyöngyvászon sérülni fog előbb-utóbb. illetve a láb sem tud úgy kapaszkodni, a cipő nem fog adni elegendő támasztékot, támogatást.

Először törte a lábam, másodszorra, harmadszorra is. Szűknek is éreztem elől, sokszor zsibbadt benne a lábfejem. Aztán összeszoktunk (én győztem), gyorsult a tempóm is, egészen addig, míg bele nem akadtam a "pulzuskontroll" kifejezésbe. Aztán jött a térdin-saga. Ebből nagyjából december végére jöttem ki, azóta talán elmondhatom azt, hogy rendben vagyok, kihagyások nélkül edzek, 100 km felett minden hónapban - ebben a cipőben.

Sokszor hibáztattam pl. a térdfájdalmaimért, másikat akartam, csak a pénztelenség tartott vissza, hogy ne ruházzak bele egy újba. Aztán ahogy túllendültem a számtalan mélyponton, ahogy többet nem kellett kihagynom a térdinak miatt, végre tudtam eleget futni ahhoz, hogy fejlődjek, erősödjek, gyorsuljak, rájöttem, hogy ez egy jó cipő. Élvezet volt benne futni, éreztem, ahogy végig segít, pont, úgy, ahogy kell. Puhán, de nem túl puhán, ruganyosan, meg ilyenek.

Büszke voltam, arra, ahogy koszolódik (a paksi homok vette el a fehér gyöngyvászon szüzességét, na az durva volt. De kapott sarat, havat, esőt, Normafát, húsz centis pocsolyát), ahogy kopik a talpa, ahogy használódik. Tényleg büszke voltam, sokszor a kezembe fogtam, forgattam, nézegettem. Ott voltak a kilométereim.

Februárban kétszer leporoszkáltam benne a félmaratont. Március harmincadikán hivatalosan is, 2:07 alatt. Azóta - újra egyedül - még kétszer. De ezt már írtam. (Nem elégszer.)

Ebben a cipőben lettem futó. Nem gyors, nem eléggé edzett, csak első ezer kilométeres, de akkor is. Ebben történt minden.

805 km után:

Nem tudom, hogy meglesz-e benne tényleg a hivatalos 1000. Maga a cipő egyébként hibátlanul bírja. Minden varrás a helyén, légtalp nincs kilyukadva, és bár nincs ebben tapasztalatom, összehasonlítási alapom, nem érzem azt, hogy elfáradt volna a Jazz.

Egyetlen gáz van, és az is miattam történt: nem emelem eléggé a lábam. Mindig is idő előtt koptattam el a cipőtalpak orr-részét, és ez történt most is. Ahol felhajlik az orra a talprész, ott ahol a legvékonyabb az egész, na ott már elkopott talp. Lehet, hogy meg lehetne javíttatni, de igazából nem akarok hozzányúlni. Kíváncsi vagyok, hogy magától meddig húzza - és persze, már alig várom, hogy megvegyem a következő cipőm, mert az is csak egy újabb bizonyítéka lesz annak, hogy mekkora király vagyok.

A futásos bogokban az a jó, hogy időnként még írnak is beléjük, időnként pont akkor, amikor neked szükséged van rá. Mondjuk pont akkor, amikor két hete már csak azt érzed, hogy nem érzed. Főleg a futást.

Nem tudom, én nem vagyok egy ilyen kitartó srác, a kravmagámnak úgy néz ki kb két év után vége lett, bár tény, hogy a munkanélküliség, meg a csepeli három hónapos munkaviszony tett be neki, amikor elég volt addig és vissza harminc km-t autóznom naponta, nemhogy hetente kétszer még ugyanennyit beletegyek észak fele, a Kolossy térig és vissza. Találtam ugyan egy közeli edzést egy brutális csávóval, de annyi volt akkor hirtelen a változás, hogy nem tudtam ott ragadni. Túl sok volt. Aztán gyorsan vége is lett megint a munkával való viszonyomnak, úgyhogy hirtelen megint nem akartam havi tizenegyezer forintot elverekedni.

Most például visszamehetnék, de valahogy eltűnt az akarat. Ahogy a sorozatoknál is be szoktam punnyadni, én még a House od Cardsot is ejtettem, pedig Kevin Spacey konkrétan egy kurva nagy isten benne. De valahogy nem, nem köt le mégsem. Fényképezni is elkezdtem. Pont. Sztori vége. 10-15 kép a Flickren, szett a szekrényben.

Millió dolgot tudnék még mondani, amit feladtam, félig csináltam meg, abbahagytam, szóval igen, benne van a pakliban, hogy a futással is ez történik. Pedig nem akarom. Szóval hátha nem. Annyi mindent beletettem, türelmet, amikor mindig lehalt a térdinam, azt a nekem kurva sok kilométert télen, amikor mindig kibaszottul szar idő volt, a sok apró kis halál-elhatározást, hogy akkor is nekiindulok.

És mégis, Debrecen óta nem találom igazán a miértet, az utat, olyan vagyok is, meg nem is az egész. Nem mondom, hogy kijöttem belőle, lehet most ezzel kell megküzdenem, nem a térdemmel.

De akárhogy is, kurva nagy segítség volt a vasárnapi kihagyás után, hogy hétfőn egész nap csak új posztok égtek bele retinámba:

DK vivicsittás őrülete.

Végtelenbeterepezés az utunkultrábaban

Szuflavéder szurkolt

Aztán megint terep by szuflavéder

Szintén Mátrabérc a fotósfutós által

És ez szerintem még nem az összes. Durva. Mindenki nekiindult futni, írni, én pedig ezek után színtiszta szégyenből indultam neki hétfőn bepótolni az elmaradt huszonegy kilométert. Még próbálkoztam előtte, hogy nagyon jönnek azok a felhők, nagyon vízszintesen állnak a fák, de aztán csak nem jött az a nyomorék vihar, pedig narancssárga riasztás volt, megnéztem az Indexen is.

Így nekiindulni azért erős. Az, hogy fejben mennyire nem voltam ott, azt elmondani nem lehet, és ehhez képest, illetve ahhoz, hogy azért mindenféle rákészülés nélkül, nyolc óra meló után, kb hét-nyolc kilométernél kitalálva, hogy menjek mégis egy "jobb" félmaratont, nem is futottam "rossz" félmaratont. Nem tudom, értelmes-e ez a mondat így, de a lényeg, hogy 2:10-et mentem.

A következők történtek:

1: tényleg, kb 7-8 környékén találtam ki, hogy annyira 6:10-es tempókat megyek, hogy akár futhatnék egy normális időt is.

2: 10-nél elkezdtem folyton szomjas lenni. 16-ra egy csepp sem maradt a 4,9 deci vizemből.

3: 16 után elkezdtem nagyon, de rettenetesen szenvedni. Fáradtam, megint trappolhattam, mert iszonyatosan keménynek találtam az aszfaltot. Fájt tőle a talpam.

4: 17-18-nál beleordítottam a mellettem elzúgó vonat zajába, többször roppanásig szorítottam ökölbe a tenyerem, és folyton azt mondogattam magamnak, hogy biztos nem futok el hazáig, nem kell elfutnod hazáig, rögtön felszállhatsz egy villamosra. (Albertfalván keveregtem, lefele sántikáltam a Fehérvári út mentén.)

5: A Kondorosi uszoda előtt lett vége szenvedéseimnek, és képes voltam az utolsó ezret haton belül letudni, amire büszke vagyok, mert tényleg minden másodpercben meghaltam. Nem tudom, hogy csúsztam ki 2:10-re mert az utolsó pár körben végig azt számoltam, hogy megleszek 2:10-en belül. Valaki hazudott.

6: Kocogva felszálltam az éppen beelőző 47-es villamosra Albertfalvai kitérőnél, és végtelenül nem érdekelt, hogy két agynélküli, tizenhat éves, lányfarmeres rólam linkeli a beszélgetést: láttad, hogy lesprinteltem, de láttad, hogy futottam, baszki ám tökegésséges leszel a futástól ám, és így tovább.

7: Rendesen kihűltem mire hazaértem, a meleg víz háromszor elment miközben lezuhanyoztam, és annyira remegtem, míg felöltöztem, hogy hányingerem lett. Komolyan. Szerintem végem volt. Csütörtökön és vasárnap újra csinálom.