Amikor elkezdtük, a tó pont ugyanakkora és ugyanolyan volt, mint amekkora és amilyen mindig is lenni szokott. Fehérváriként, majd budapesti, örökös átutazóként azt hittem minden kanyart, minden szegletet ismerek a tó körül, hiszen ezer szállal kötődöm hozzá. Bármikor fel tudok ülni akár egy egész napos nosztalgiavonatra: nyarak, szerelmek, kalandok, sztorik ömlenek ki az emlékzsebeimből.
Tizennyolctól aztán elkezdett nőni a tó, sosem látott kanyarok, kerékpárutak, addig nem létező emelkedők kezdték duzzasztani, nyújtani a távot, és huszonnégynél már egészen konkrétan éreztem, hogy sose volt még ekkora ez a (kibaszott) tó. Ekkor kezdtem el rettenetesen szenvedni.
Máshonnan kezdtük, és fordítva is mentünk, mint ahogy a Bölhoff Futópartin szokás. Dani édesapjától örökölt háza Velence északi oldalán van, valamint szükségünk volt a pákozdi kutakra, nem akartuk már az elején ellőni ezeket, húsznál viszont pont jókor jöttek: Velencéről Gárdony fele indultunk el.
Az, hogy egy tó körüli utak általában kanyarodnak, az kifejezetten hasznos dolog, mert itt is rögtön látszott, hogy öt, majd nyolc km után már milyen sokat haladtunk. Konkrétan a túloldalon futottunk már, valahol Velencefürdő, Gárdony környékén. Ez megint olyan futás volt, hogy hiába volt előtte a suta bemelegítés, a vádlim egészen sokáig be volt feszülve, megint abroncsban futottam. Valahol itt engedtem ki.
Az, hogy a nagyobb tavaknak általában van egy hosszú, egyenes oldaluk már nem kifejezetten hasznos dolog. Gárdony, Agárd eleje (vége?) még elment, mert házak között, útról bicikli útra és vissza, érdekesebb környezetben nyomtuk, arról nem beszélve, hogy még a Tour de Velencei-tó valamiféle levezetésébe is belekeveredtünk, mert jöttek az egyenpólóba öltözött bringások vég nélkül. Sőt egy bringás műsorban is benne leszünk valamelyik csatornán, mert két kerékpáros beszélgetését pont úgy kamerázták vagy negyed órán keresztül, hogy végig ott csoszogtunk a háttérben. Az egyik meg is kérdezte, hogy mi körbefutjuk-e a tavat. De kibaszott büszkén válaszoltuk, hogy IGEN! Hajrá, hajrá, válaszolta, és ezzel meg is lett életem első respektje.
Dani ismerőseibe is belefutottunk kétszer, kérdezték, hogy kell-e víz, vagy bármi? Hajrá, hajrá! Amikor a folyton meg-megálló egyenpólósok némelyikének leesett, hogy tíz-tizenöt km múltán is állandóan beérjük őket, szintén kaptunk némi buzdítást. Hihetetlen élményt jelent magamra büszkének lenni.
A dinnyési hosszú egyenesek viszont tényleg lélekölőek. Csak nádas, meg az út, semmi más. Az egyenesek a végtelenben velem találkoznak.
A Dinnyést Pákozddal összekötő út, legyen bármilyen hupákos, hatalmas felüdülést jelentett, már csak azért is, mert közeli strand híján életemben nem jártam rajta. Kiderült, hogy azért mégiscsak léteznek fehér foltok otthon is.
Itt már fájtam, éreztem a lábaim, és még hátra volt tizenhárom kili, meg az összes létező emelkedő Pákozdtól Sukorón át, Velence elejéig. Ezekbe igyekeztem nem belegondolni. A félmaratonra koncentráltam, azzal tudtam mit kezdeni.
El ne felejtsek írni a frissítésről. Ez arról jut eszembe, hogy Pákozd elején Gábor Áron út végi emelkedőtől száz méterre ott várt minket Az Első Kút. Na ott egy elég komoly cicamosdás meg kút alá fekvés következett.
A vizeken kívül - nálam fél liter kulacsokban, nála két liter hátizsákban - Dani három zselével, valamint szintén három gyümölcsakármikoncentrátummal fegyverzett fel minket. Én még ilyeneket sosem toltam, és marhára profinak éreztem magam, hogy például három kis tubus be van szúrva a kulacsövem pont erre kitalált huklijaiba.
A zselé: ez egy mikro fogpaszta, legalábbis a tubusa, meg az állaga pont olyan. Alig folyik, inkább csak karamellszerűen nyúlik, és elég küzdős a tubus egész tartalmát a szervezetbe jutattni. Először a szájba jutattni, majd onnan tovább. Én vidáman elbohóckodtam vele, de én hat plusszos tempóban kocogtam, fingom nincs, hogy egy komolyabb atléta ezt hogy csinálja. Igaz, egy komolyabb atléta vszeg a nem a Decathlonból vásárol.
A "hordozható gyümölcsadag": ez egy félelmetesen, elképesztően töményen édes lekvár. Nagyanyám testvére férjének hígítatlan málnaszörpje okozott ekkora sokkot nyolcéves koromban, de az is csak azért, mert az öreg ragaszkodott hozzá, hogy egyrészt ezt így kell inni, másrészt, hogy meg kell inni.
Ezek a cuccok biztos, hogy jók, mert ugyan nem adtak új lábat, de 27, 5 km-en keresztül végig hét perc alatt tartottam a tempót, még az utolsó nagyon gyötrelmes, leggyűlöletesebb emelkedőket tartalmazó ezreken is.
Ugyanakkor én valami Popey, vagy Asterix reakciót vártam titkon, hogy hetesen rögtön elnyargalok a Balatonig, és ott fejezem be a kört. Vagy legalábbis ilyen FPS gamer effektust, hogy egy az egyben visszatöltődik az életerőm, aztán megint mehet az arénázás. Na, hát ilyen nem volt. Ez a futás dolog még ebből a szempontból is ilyen nagyon tipikusan, szó szerint YOLO.
Pákozdtól már nagyon őszinte pillanatok jöttek. A szerencsém mindössze az volt, hogy ezt a fajta fájdalmat már nagyjából ismerem, az első 15-ömet például bármikor elő tudom venni. Ezt az általános, egyre inkább zsizsegő fájdalmat még el tudom tenni az előtérből. Egy konkrétabb, valamilyen testrészt szétreszelő fájdalmat nem.
Danit nagyon gyűlöltem Sukorón, egyfolytában azt hajtogatta már km-kel korábban, hogy itt a kút, itt van rögtön a kút, miközben én meg pontosan tudtam, hogy az a kurva kút egy kurva emelkedő legeslegtetején van a kanyarban, ahonnan már tényleg nem lehet hova tovább feljebb menni. Hát a VVSI-s nyaraim (mind a kettő), meg a tavat körbecangázásaim legszebb pillanatai közé tartoznak a kútnál lévő kilátás végtelenségének megélése.
Most nem éltem meg semmit. Egyszerűen csak túlélni akartam a hátralévő két kilit. Valahogy, csikorogva, lejtőn ereszkedve csak sikerült. Aztán, amikor Dani bemondta, hogy a "P" betűnél lakunk, megjött a libabőr. A bazmegmegcsináltam-adrenalinból még egy párszáz méteres sprintet is sikerült megeresztenem, igaz, majdnem beleájultam, úgyhogy pont a cél előtt inkább visszalassultam. Azért egy katarzisra pont elég volt. Az utána lecsúszó, ócska, magyar Löwenbräu pedig még ssoha nem volt ilyen finom.
