Nem tudom, simán lehet, hogy értelme sincs kimenni ilyenkor. Lehet, azzal tenném a legjobbat magamnak, a futókarrieremnek, ha ilyenkor egyszerűen otthon maradnék, és pihennék, vagy csinálnám azt, amihez éppen bármi kedvem van. Mert a futáshoz, na ahhoz nincs, nagyon-nagyon nincs.

Nem tudom, hogy van-e olyan, hogy akaraterőre, lélekre edzés, vagy ez csak oda vezet, hogy rossz tesitanár módjára megutáltassuk az egészet magunkkal?

Nem tudom, de az áprilisi célkitűzéseimhez kellett ez a nyomorék öt km is.Lehetett volna - úristen - hat is, de egyszerűen n_e_m_a_k_a_r_t_a_m f_u_t_n_i.

Iszonyatosan nehéz agyilag összeszedni magam nyolc, kilenc óra akármi után. Ez persze arról szól, hogy három hónapos megszakítással, de összesen kilenc hónap után újra van munkahelyem. Örülök, mert lesz pénzem, örülök, mert jó, nyitott, biztos helynek tűnik, még annak is örülök, hogy közel van, még csak a kerületből sem kell kitennem a lábam. Egyszerűen csak nehéz visszaállni arra, hogy kvázi eltűnök a napjaimból kilenc órára, és mire előkerülök, agyilag zokni vagyok, fáradt vagyok, éhes vagyok, és mozogni, neadadjisten sportolni meg aztán kurvára, de nincs kedvem. Meg akarok inni egy sört, talán kettőt is, pénteken még többet. Lazítani akarok, nem még többet beletenni.

És itt van a kulcs. Mert azon túl, hogy lemerülnek az elemek este hatra, egy sokkal nagyobb baj van, az pedig a nézőpont, a mentalitás megváltozása. Mert ha egész nap otthon verem a seggem a földhöz, akkor egyenesen szükségem van a futásra, hogy történjen valami, hogy haladjak valamerre, akkor az nem beletevésnek érzem, hanem hozzáadásnak, és az teljesen más.

Aznap még csak szerda volt, hideg szél is fújt, előtte éhes voltam, pisilnem kellett, fáradt voltam, és nem és nem és nem akartam még fél órát szenvedni. De tudtam, hogy bazmeg, beírtam azt a 150 km-t áprilisi célnak a Smashrunba, tudtam, hogy ha nem lesz meg a 37 km-es hetem, akkor cseszhetem az egészet.

Lementem. Gyűlöltem. A lábaim vittek, az agyam háborút vívott. Túléltem. Ennyi.

Ja persze simán ott voltam én is a versenyem után, hogy akkor most hogyan tovább? Gőzöm nem volt, annyira csak Debrecenre koncentráltam, hogy nem is gondoltam arra, mi lesz azután.

Régebben elég volt csak futkorászni, menni egy ötös, vagy egy tízes kört, de most hirtelen el sem tudtam képzelni az életem edzésterv és versenycél nélkül.

Jó, nem tartott túl sokáig ez az állapot, mert bejelöltem a Smashrunon egy 150 kmes áprilist, mint célt, megbeszéltem a vasemberes fétisben szenvedő haverommal, hogy május közepén körbefutja velem a tavat, mármint a Velenceit. A paksi félmaraton pluszt már tavaly kinéztem, de akkor a térdem azt mondta, hogy gondold át újra. Talán idén nem szól már bele a terveimbe. Aztán nagyon ősszel lezárhatnám egy utolsó Féllel az évet. Siófokon pl, vagy mit tudom én. Tavasszal meg hát ki tudja. Balatonon lefutok ezer kmt egyből, vagy ilyesmi.

Na, de a lényeg, hogy a 28km tókör miatt tényleg szükségem van a 150kmes áprilisra. Az hetenként 37 km minimum. Debrecen után két nappal lement 10, aztán pénteken lesomfordáltam egy laza 6-ot, és ott voltam, hogy várt még rám 22 km vasárnap. Őszintén szólva nem kívántam, mert valahogy tökre nem pihente ki a lábam a versenyt. Éreztem a 10-et is, muszájból ment csak a 6 is, és szombaton ráadásul másnapos voltam, és valamiért hajnali ötkor keltem vasárnap. Bahh.

Este hétig húztam, de akkor bekapcsoltam a robotot, és felöltöztem anélkül, hogy belegondoltam volna, mit csinálok. Másképp nem ment volna. Teletöltöttem a kulacsaimat, és elindultam.

Érdekes, hogy mennyire gecire hosszúnak tűnik 22 km, ha "csak úgy" nekiindul az ember. Nehéz összegyűjteni, össze-vissza kell rohangálni, hogy meglegyen. Lefutottam a Camponáig, ami azért már kocsival is távolság. Megkerültem, elindultam visszafele, visszamasíroztam a Dunához: Vasmacska, Dunaparty Megálló. 15-16 km, hol van még a vége, pedig már mindenhol voltam. Faszom. Hazafele még 3 kili. És akkor még mindig menni kell egy kört, és akkor még mindig van egy rohadék utolsó, hogy csak úgy becsületből megnézzem mi van a félmaratonon túl, akkor is, ha csak éppen hogy. http://nemmaratonman.blog.hu/admin/post/edit/6004306

Persze 10 felett már fájt a jobb lábfejem, mint ahogy mostanában szokott. 14-nél majdnem befostam, ez kitartott 17-ig. Persze elfáradtam, nem akartam már, az első 10 alatt elképzelt mégis legyen 23-at visszafaragtam 22-re. És közben még mindig egy csomót kellett menni. Szóval sok, mert apránként teszed hozzá azt sok-sok kisebb-nagyobb egységet ettől az utcától, addig a a fordulóig, meg ilyenek.

(A kulacsról: először is kapja be a Decathlon. Mert mióta megváltozott az oldaluk, már nem lehet megnézni, hogy van-e éppen készleten, amit akarsz. Én a most, a születésnapomra kapott moduláris övemhez akartam megvenni a nagyobb  kulacsot, hogy a két egy decis kicsihez legyen még egy 2,6 decis egység is. Az még mindig csak éppen, hogy majdnem fél liter, de talán elég lehet 22 km-re. Igazából kicsit kevés, mert mióta lehetőségem van futás közben inni, illetve hogy megtapasztaltam, hogy a versenyen milyen jól jött a frissítés, azóta inni akarok. Talán sokat is, nem tudom.

Hogy befejezzem a sztorit, ezelőtt két héttel tele voltak ilyen kulaccsal Budaörsön. Most, hogy kimentünk, egy sem volt. Kérdeztem, hogy mikor ,és, hogy esetleg most hol van. (Nyilván MOST AZONNAL kellett.) Dunakeszire kellett elautózni érte. Hát a tököm.)

Akár rosszul is elsülhetett volna, mert messze volt, mert túl korán kellett kelni, mert egy órával kevesebbet aludhattam amúgy is. Ehelyett kibaszottul tökéletes volt. Nincs összehasonlíási alapom, mivel most futottam életemben először együtt egy embernél többel - rögtön több ezer másikkal -, de akkor is tökéletes volt. Tökéletes volt, amit kihoztam belőle, tökéletes volt az idő, a hely, ahol futottunk, az élmény, és még az is, hogy a barátnőmet végre bele tudtam vonni, végre valamennyire rálátása volt életemnek erre a részére is. Közös lett az élmény, az, hogy félóránként befutottam a stadionba, ő lefényképezett, -videózott, és este meg együtt döbbentünk meg, hogy két óra alatt faszán megkapott minket a márciusi nap.

Hatkor keltünk, ami igazából hajnali öt volt. Hétkor valahogy tényleg el tudtunk indulni, pedig féltem, hogy csúszni fogunk. De nem, reggeli, kávé, kaki, minden belefért, jó ómen. Ő vezetett, én meg igyekeztem nagyon pihenni két és fél órán keresztül. Fogalmam sincs, hol álltunk meg útközben, de annyi biztos, hogy benzinkút volt, árultak energiaitalt, és tele volt a bolt futócuccba öltözött emberekkel. Mindenki Debrecenbe ment. Gondolkoztam, hogy nekem is már eleve áramvonalasba kellett-e volna jönnöm, de hát hajnal volt, a futás meg tizenegykor lesz. Rövidgatyára készültem, olyat meg öt fokban nem veszek fel. Nem akartam elhinni, hogy tényleg hosszúban kellene nekiindulni, délre lesz vagy húsz fok.

A Sygic bevitt minket egyenesen az útlezárásig, ahol egy almazöldbe és biztonsági őrbe öltözött ember behajolt a kocsiba, hogy elnézéstfutóversenylesz. Mondtuk neki, hogy az nagyon helyes, mi is olyat keresünk, hova parkoljunk? Ahol helyet találnak.

 Hát azt az egyet nem találtunk, de elengedtük a közvetlen környéket, és pár utcával arrébb egyből szerencsénk lett. Kiszálltunk, mentünk a tömeg után, és igazából minden adta magát. Nagy, füves tér, iszonyatosan sok ember, kuki bálákban, érthetetlen hangosbemondó, hőlégballon, műanyagbudi, érmes, meg rajtszámos hősök. Felvettem a csomagot. A chip a rajtszám hátulján, ne bökjem agyon a tűvel, öltözni meg ott, hátul lehet. Kaptam Cornwell, vagy milyen cédét, csomó papírt, fél liter vizet, meg egy csomag kukit. Azt egyből levámolta a csajom. 

 Minden lepukkant öltözőben kell lennie egy rejtélyes, igen vidéki embernek, aki a szolid, de permanens izzadságszagban éppen bicskával és három centis karéj kenyérrel tolja a kilós szalonnát. Itt is volt, innen tudtam, hogy jó helyen járok. Ő evett, egyéb emberek öltöztek. Később ő is, a húszkilós szatyor aljáról előkotorta a hetvenes évekbeli pamut pólót, és tornanadrágot, cipőt vett, és biztos vagyok benne, hogy odakint később kurvára 4:10-es ezreket futott.

 A rajtszámba minibiztosítótűket bökni egy külön sportág, ezt azóta tudom. Én konkrétan képtelen voltam jelentős sikereket elérni, a barátnőmnek sem ment egyik tíz percről a másikra. De végül ott voltam, ÉN, futófelszerelésben, RAJTSZÁMMAL. Beszarás. Tényleg versenyen fogok indulni.

 Félszegen megkerestük, hogy hol lesz a bázisunk, a tribün vége jó választásnak tűnt. Volt még kb háromnegyed óra. Gondoltam pisilek, meg hátha lesz nagy dolog is. Eddigre viszont aranyárban mérték az ilyen jellegű magányos pillanatokat, szóval beálltam a türelmetlen sorba, teljesen egyértelmű volt, hogy ebből nem lesz már kaka, mert úgy egyszerűen nem lehet szarni, hogy toporogva vár rád száz ember.

Mínusz fél óra környékén fitnesslányok akartak mindenkit bemelegíteni, de engem nem sikerült - hát nincs az az isten, hogy más emberekkel együtt tudjak mozogni. Elsomfordáltam vissza a tribünhöz. A pályán viszont random nyargalászott a konkurencia, úgyhogy beálltam közéjük úgy csinálni, mint aki tudja, hogy mit művel.

 A hangosbemondó pár perces csúszással kérte a hosszútávosokat tömörülni, és én kb. innen kezdtem pánikolni, mert egyre kevésbé értettem a tömeg közepéről, hogy kinek, mikor, mit kell csinálni, úgyhogy folyamatosan mások mellét bámultam, hogy kin van zöld rendszám - majd vele együtt indulok. Aztán volt egy visszaszámlálás, majd csomóan elindultak. Ők voltak a negyedmaratonosok. Két és fél perc múlva kurva nagy felhajtás közepette elindultunk mi is. Közben rájöttem, hogy nem is annyira a végén vagyok, mint a közepén, de végül ebből nem lett semmi gáz. Páran elfutottak mellettem, jóval többen fokozatosan hagytak le, de pár emberrel azért megmaradtam egy ritmusban. Így visszagondolva már értem, de ott nagyon meglepődtem, hogy lazán 160as pulzussal ment csak a totyogás is. 

Nem mertem hat harmincas tempónál jobbat menni. Közben azért élveztem a pillanatot, az egész történést. Nem zavart, hogy sokan vagyunk, hallgattam a cipők puha pattanásait, élveztem a környéket, és úgy ámblokk élénk érdeklődéssel figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Páran bementek a fák közé pisilni. Sokan beszélgettek. Néztem a felszereléseket, a csajok fenekeit, a futóhippiket, a nagyképű, fiatal srácokat. Az egyik ilyen mezítláb rohant el a tömeg mellett. Oké, ő tudja. 

Az első frissítést kihagytam, félszeg voltam, nem is voltam benne biztos, hogy kell-e ilyen hamar, inkább csak néztem a technikákat. Vödör vízbe sapkát, tenyeret meríteni, fejre csapni - ez később jól jött. Ugyan nem volt konkrétan nyári meleg, de frissítésnek nagyon jól esett. Papírpohárban jött a víz, az izó, néha nyújtották, néha venni kellett. Mindenképpen lassít, és rontja a köridőt. Viszont egyenesben tartott végig, nem szomjaztam, nem éheztem, nem szenvedtem, szóval a végeredményen valószínűleg nem keveset dobott. Víz, szőlőcukor, rá gyorsan víz, banán, izó, víz, szőlőcukor, rá gyorsan víz, banán, izó, víz. Valami ilyesmit nyomattam négy kör alatt, a két állomásnál. A helyszín előtt, után kicsit rágyorsítottam, hogy megnyugodjon a lelkem, illetve, ha jól emlékszem, a tizennégy utáni ritmusváltást is így kezdtem: egyszerűen nem lassultam vissza. 

Nagyjából három kilométer után állt be a szervezetem a hat tízes, hat húszas tempóra, illetve a 150es pulzusra. Ezt ismertem, ezzel tudtam dolgozni, tervezni. Egy fiatal lánnyal futottam együtt, egészen a gyorsításig. Hol ő, hol én mentem elől, de sokat voltunk konkrétan egymás mellett is. Pont tizennégy előtt éreztem már annyira kínosnak, hogy inkább megszólítsam, de mégsem tettem. Inkább lehagytam. 

A pulzus egyből felment 160ra, de nem aggódtam, belátható volt a távolság, előttem volt a hátralevő masfél kör minden szakasza, tudtam, hogy simán végig tudom vinni. 5:45-5:48-as tempók jöttek, meg egy rettenetesen nagy meglepetés: előzni kezdtem. Egy csomó embert megjegyeztem, vagy mert furán/jól/magabiztosan/akárhogy nézett ki, vagy egyszerűen valamiért jellegzetes volt, vagy mert együtt futottam vele egy darabig. A lényeg az, hogy csomóan belassultak, és azon kívül, hogy fenomenális érzés volt előzgetni - életemben nem előztem le senkit futásban - nagyon meglepődtem, mert annyira ezt tolják mindenhol, hogy el ne fusd az elejét. És mégis, hányan... Az nyilván színtiszta önfényezés, hogy elmondom, hogy én speckó minden körben jobb időt mentem, de most ettől függetlenül durva látni azt, hogy mennyire ez a helyes stratégia. (Annyira profi lettem egy versenytől, érzem én is.) 

Felemelő volt. Az, hogy mosolyogni tudtam a stadionnál a barátnőmre, aki türelmesen várt a félóránkénti megjelenésemre és akkor agyonfényképezett, - videózott. Felemelő volt bizonyítékát látni annak, hogy futó vagyok, hogy helyem van a többiek között, hogy tudok velük futni, hogy helyt tudok állni. Felemelő volt, hogy ekkora tömeg részese vagyok, hogy mindenki azt szereti és csinálja, amit én. Igen, felemelő volt, hogy jobb vagyok pár embernél, iszonyatosan felemelő volt, hogy még energiám is maradt, magamhoz képest sprintben értem be a célba. Nem bőgtem, de tudtam volna. Iszonyatosan boldog és elégedett voltam, annyira régen éreztem ilyet, ennyire jó és egész dolgot. Büszke voltam, és ez nálam ritka dolog. 

 2:07:19 lett a vége. 6:02-es tempó, huszonegy kilométerre számolva, ÚRISTEN!! Alig egy-két hónapja tudok egyáltalán 6:30 alatt futni. 2:24 lett a gyakorló félmaratonom, a barátaim 1:54-et, 2:02-őt futottak ezen a távon, és bassza meg, ez utolérhető különbség. 

 Hát most mit mondjak? Ez csak ilyen hülyén, pátoszosan megy, 

 köszönöm, Debrecen.

Azért választottam a világ végét az első félmaratonom helyszínéül, mert szartam a szintidőtől, meg a záróbusztól, ami pl. ott megy a hátad mögött a kimondhatatlan és copypaste nélkül leírhatatlan vicivittitititán. Hülyék ezek a latinok. Na mindegy. Azzal az egy dologgal nem számoltam, hogy magamhoz képest picsasokat fogok fejlődni pont ebben a két hónapban, amikor - ha szűken vesszük - majdnem egy év alatt lett volna rá elég időm, de persze akkor nem történt semmi, csak a szenvedés.

Bár azóta egyre szimpatikusabb a Rotary félmaraton, ígértek balesetbiztosítást, serleget, meg hát akárhogy is, ez az ÉN félmaratonom. Az első, abból pedig mindig csak egy van.

Ha tudtam volna, hogy a karma egy ekkora kis kurva, akkor mondjuk valami sokkal korábbi félmaratont ikszelek be, ugyanis március 31-étől elvileg munkahelyem is van hirtelen.

Felvettek ugyan egy elég komoly helyre március 17-től, de valahogy a jelek azt mondták, hogy a másik lesz az igazi. Persze aznap este hívtak a másik helyről, amikor pont elkezdtem dolgozni - hogy ne legyen könnyű az életem. Teljesen leakadtam azon, hogy nekem most megint döntenem kell, és annyira tele volt a fejem, hogy még a 8 km futás sem rakott helyre, bár állítom, hogy ha egyáltalán nem megyek ki edzeni, akkor talán életben sem maradok. Egy év munkanélküliség után nyilván fejre áll az ember, ha két lehetőséget is kap egyszerre - úgy érzi, hogy az eljövendő életéről kell döntenie úgy, hogy kurvára nem lát a jövőbe.

Jó dolog ilyenkor a futásba kapaszkodni. Azt ismered, azt tudod kontrollálni, kitisztítja a fejedet, segít a ritmus, hogy másik vágányra kerülj. Aznap este minden sokkal nehezebb volt. A testem csinálta a dolgát, nem futottam rosszabbul, mint ahogy mostanában szoktam, de a fejem annyira tele volt,hogy meg kellett állnom a felénél. Előbányásztam a telefonom a születésnapomra kapott Kalenji övemből és válaszoltam egy-két dologra Viberen. Egy néni elkocogott mellettem, mosolyogtam neki egy hajrát. Visszamosolygott. Az este, ott a kertes házak között, egy lépésre a megnyugtatóan ismerős lakóteleptől lenyomta az agylázat. Kiürültem. Elindultam újra, onnan csak a gép maradt, csak a léptek meg a tüdő ritmusa. Másnap elfogadtam az új ajánlatot.

El nem hiszed, de tok nélkül belefér a Samsung Note 2

Péntekig maradtam a köztes helyen, akkor felmondtam. Nem is emlékszem, hogy mit futottam az alatt a pár nap alatt. Talán péntek délután nyomtam egy csütörtökről elmaradt intervallt. Gyengének éreztem a lábaim, a fenekem, kurvára nem ment az a 4*5 perc, bár általában iszonyatosan megszenvedem ezeket az erőltetős edzéseket. Tuti, hogy ezek segítettek a legtöbbet a fejlődésemben, naná.

A vasárnapi hosszú megint kimaradt a szombati kihágás miatt. Vendégségbe mentünk a barátnőm főnökéhez, ott meg egy ültő helyünkben leitattak minket, úgy, ahogy voltunk. Egy héttel ennyire kiesni a menetrendből életem első hivatalos versenye előtt, nem jelent sok jót, de igyekeztem nem görcsölni. Vettünk mindenesetre egy futós boxer gatyát a Decathlonban - vége a pamut alsógatyák terrorjának.

A combtövem megmentői

Tegnap, hétfő este mentem el az egy órás hosszút elintézni, Tökéletes volt. Hűvösebb idő, hét fok, mintha eső után lett volna, annyira friss volt a levegő. Erősebb voltam a futásnál. 150-es pulzust tudtam a 6:05-ös tempóhoz hozni, és még bőven maradt tartalékom mindvégig, de meg tudtam magammal egyezni, hogy nem csinálok hülyeséget az utolsó héten. Csak easy run van a naptáramban a félmaraton előtt. 1:01 alatt volt meg a 10 km.

Ha belegondolok abba, hogy még decemberben, de szerintem januárban is még percekre voltam ettől a szinttől, úgy, hogy a belemet kifutottam, akkor egyszerűen örülök, és igyekszem nem abba a hibába esni, hogy semmi nem elég. Én ettől is boldog vagyok. Nyilván szeretnék javítani a 2:24-es időmön, ha már ilyen sokat készültem, hogy hivatalosan is lefussam a felet. De azt hiszem a legnagyobb, legjobb dolog, a küszöb átlépése volt: tudok futni hat alatti tempókat 10 km-en keresztül, a két utolsó hónapom 100 km felett volt. Ez történt 2013/2014 telén. És előttem az év...