Unalom. Ez az egyik nagy gyilkos a futásban. Elég nehéz önmagában is ez az egész, pont olyan, mint a hatos kelés, de ha még az unalom is bejátszik, az tuti megöli a kilométereket.

A másik nagy baj az, hogy a távolsággal egyre inkább szűkülnek a lehetőségek. Öt kilométert bárhol lehet futni, ezerfelé indulhat az ember, de ahogy nő a táv, az ember egyre több mindenbe ütközik bele. Például egy folyóba, dombba, több dombba, utakba, forgalomba, akármibe. És egyre inkább ugyanarra fut az ember, mert nem igazán tud, vagy szeret másfele. Az ember nyilván egyelőre csak én vagyok, és nekem, itt, Kelenföldön a legnagyobb gondot a forgalom, meg a dombok jelentik. Befelé futni nem szeretek, és eddig nem is tettem, csak egyszer. Éjszaka mondjuk simán elindulnék az egyetemek felé, a rakpartokon menőzni, de máskor nincs értelme - tényleg szmogfóbiás vagyok.

Ha kifelé, vagy ha csak a környéken körbe-körbe rohangálok akkor pedig az Etele út, a Tétényi, és minden kígyók legnagyobbika, az Egér úttá, meg M7-té váló Andor utca tesz általában keresztbe. A kifelé vezető Szerémi út mellett van egy igen szimpatikus bringaút, amin addig futhat az ember, ameddig csak akar. Levisz a Dunához, elmegy veled mit tudom én meddig, akár az M0-ig is. A gond itt is a forgalom lehet, de hétvégéken, este nincs vele semmi baj.. A probléma az, hogy egy idő után Budafok dombjai kurva közel jönnek a vízhez, meg úgy általában is, mindenhol ott lesznek. Ha a bringaúton vagy és vízszintben akarsz maradni, akkor mehetsz ugyanazon az úton vissza, ahogy érkeztél. Ha nem a bringaúton vagy, hanem beljebb, a kertes házak kis utcáin - és áthámoztad magad az Andor úton, meg a többi többsávoson - akkor a vasúti töltésig mehetsz (Szerelmey Miklós, Vasvirág sor, igen frankó nevű utcák, komolyan, azon túl már PéterHEGY van, a Péterhegyen túl meg a budafoki Sziklás-hegység.

A szintemelkedéssel semmi baj nincsen, egyszerűen csak nem mindig illenek bele a tervekbe, néha meg a faszomnak van kedve mászni.

Az én nézőpontomból ilyen szofisztikáltan néz ki a dél-budai futóterület. A pirosak a nagy utak, ami mindig stresszfaktort jelentenek, a barnáról el nem hinnétek, de dombot, a zöld pedig legelőt, ott lehet nyargalni.

A lényeg mindebből az, hogy bár szerintem abszolút nem a legrosszabb környék Dél-Buda, főleg, ha futásról van szó, - sőt elfogultan ugyan, de ettől függetlenül egy sokat próbált albérletista objektivitásával kijelenthetem, hogy Dél-Buda minden tekintetben az egyik legjobb hely Budapesten -, de azért meg lehet unni. Meg lehet unni a kényszerből kacskaringózást a kis utcákon (hogy meglegyen a kilométered), meg lehet unni, hogy mindig piros lámpához érkezem az Andor utcánál, meg lehet unni a félig-meddig kényszerből mindig ugyanarra kanyarodó, hosszú futásokat.

Ha dolgom van feljebb, akkor Margitsziget, régi ismerős. Szeretek felmenni Normafára, Makkosmáriára de hát ugye az sem annyira vízszintes terep. Csepel valahogy soha nem jött szóba eddig, mert Csepel Mordoron belül is Mordor, és utoljára egy csepeli cégtől rúgtak ki igen alattomos módon, szóval Csepel halmozottan hátrányos helyzetű egy kerület. 

Viszont itt van szemben, még inkább a város szélén van, még több természetközeliséget adhat, mint pl. a tizenegy meg a huszonkettő. Ezt főleg úgy mondom, hogy ránéztem a térképre, meg elolvastam ezt. Ezen kívül még van pár nyom a neten, ami mind a csepeli Kis-Duna partot emlegeti, de összességében egyik sem túl informatív, ha arról van szó, hogy pontosan hogy, meg hol, meddig, és mennyit lehet futni. Mert ha a térképen nézem, eléggé bizonytalan a dolog, igaz, a műholdas verzió sokat segít, annak elhiszem, hogy tulajdonképpen végig a part mellett lehet haladni.

Tegnap sütött a nap, a depresszióhiány kialakulása pedig oda vezetett, hogy szartam rá, és néminemű tervezés után kocsiba ültem és elhajtottam a csepeli tűzoltósághoz. A lakótelep szélen, a park előtt letettem a kocsit, és megnéztem magamnak a Duna-partot.

Szóval van ez a parti út. Na ez végig megy, jó hosszan, még akkor is, ha nem feltétlenül jelzik:

A következőt kell tudni róla (a tűzoltóságtól dél felé, szigorúan a víz mellett, a parton haladva): tegnap éppen kurva saras volt, itt-ott elég hupákos, és már az első tíz percben éreztem, hogy rengeteg energiát kivesz belőlem, pedig  csak egy sima tízesre akartam volna benevezni. Aztán vhol van egy dekoratív, alig telefújt, kis fahíd. Onnan nem messze egy elég hosszú sétány kezdődik, ilyen fehér sétánykaviccsal, aminek örülsz, mert nem sár, nem föld, és főleg nem hupákos. A strandnál viszont már túl mély a kavicságy és visszafele konkrétan inkább beljebb, a füvön futottam, mert annyira fárasztó volt az úton szenvedni. A sétánynak a kompnál vége van, onnan megint a horgászparadicsom kezdődik (földút, nádas, béke mindhalálig). Az egésznek kb. pont öt km-nél vége van, a parti ösvény felkanyarodik egy parkolóba. Ez az Üdülő sornál történik, onnan szerintem úgy jár az egyszeri futó, mint a panelproli a Balatonnál, hogy csak a kerítésen keresztül látja a vizet. De majd egyszer megnézem, hogy mi van arra pontosan.

Ez most így elsőre lehet, hogy nem jön le túl pozitívan, de igazából az egyik legjobb futóterepről van szó: nem beton, nem aszfalt, és a időnkénti hupákolás ellenére lapos. A környezet városhoz szokott szemmel beszarás. Így február elején, kedd délben is tele volt élőlényekkel, igaz a nap is sütött, négy fok volt: hattyúk, kacsák, nyugdíjasok, kutyák, a nádasban spanglizó, suli utáni kamaszok, plusz a bónusz: egy fő kocogó.

Először csak a fűszagot éreztem, de ugye tovább kellett futnom. Aztán mivel sajnos ez is egy ilyen visszafordulós pálya, retúrban már találkoztam a szemkontaktust feltűnően kerülő hátizsákos fiatalemberrel. A kocogó először szintén kerülte a pillantásomat, de a legvégén, amikor megálltam, ott jött immáron mögöttem, és akkor már csak azért is intettem neki, amire visszaintett, bár látszott rajta, hogy olyan északi agya van, teljesen idegen volt tőle az spontán emberi kontaktus. Mindegy, szerintem észrevette, hogy nem halt bele, legközelebb talán könnyebben biccenget a cicanadrágos kollégáknak

A nyugdíjasok nyugdíjasok voltak, sétáltak és beszélgettek, a kutyák meg szintén kutyák voltak, tehát ha valaki nem szereti őket, akkor inkább hagyja ezt a pályát. Az egyik, nyilván a legpitpullabb, merevre feszült, ahogy egyszer csak feltűntem. Ott jött mögötte a nénije, de ez annyira nem nyugtatott meg, inkább lelassítottam, egy gyalogló, színesbe öltözött ember, mégiscsak kevésbé ingergazdag, mint egy futóbolond. Az visszanézett a gazdira, és miután nem kapott egyértelmű utasítást, úgy döntött, hogy annyira megörül nekem, hogy felugrik kukira (mindig oda ugranak, nem értem), majd játszani kezd velem (nem a kukival). Kicsit futott mellettem a drága idióta, aztán csak visszahívta a néni. Szóval akinek ez sok, nem kutyalover, annak nem lesz jó ez a pálya. Én csak három másodpercet vesztettem (hagyjuk az altesti vonatkozású poénokat), de valakinek ez két év lenne az életéből, tudom.

A lényeg: a szombati egy óra négyes csúcsidőmet, itt, nagyon nem aszfalton, itt-ott sarazva, füvezve, kavicságyazva, kutyázva, ismeretlen terepen majdnem megismételtem. Egy percet vesztettem, de még mindig befértem a januári egy óra hatos időm elé, úgy, hogy az átlagpulzusom egy hajszálnyival ugyan, de jobb volt, mint akkor.

A térdem viszont..hát a fasz tudja. Na mindegy, majd úgyis megírom, mi van, mi lett vele.

Ja, a képek:

Múlt szombaton szintén két dolog történt velem. Életem leggyorsabb 10 km-ét futottam meg 6:27-es átlaggal, ami nekem egy kibaszott nagy űridő. Az eddigi átlag ekkora távon, egy óra hét perc kb, ez meg egy nulla négy. Januárban futottam egy óra hatot, de egyrészt azon is javítottam másfél percet, ha a másodpercre nézzük, másrészt ez sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményleadás volt. Harmadrészt jobb volt a pulzusom. Negyedrészt mondjuk akkor kurva jól éreztem magam, ez meg sokkal inkább egy muszájfeladat volt, és hat-hét környékén alig vártam, hogy vége legyen. Egyedül az mentett meg, hogy az utolsó három km-t már hazafele futottam.

Ez volt most, ez a kiegyenlített, vonalzóval rajzolható gyönyörűség, a januári meg itt jön lent, ahol meg faszán látszik, hogy bekezdtem, mint a nagyok, aztán lófasz nem maradt a végére.

Mint látható remekül elszórakozom a statisztikáimra való rejszolással, szóval ezért mondom, hogy ez a mérésfetisizmus nagyon sokat segíthet bárkinek, hogy ne csak elkezdje, de futó is maradjon. Mert rejszolni mindenki szeret.

A másik dolog az volt, hogy ugyan egyik alkalommal sem szándékosan, viszont egyre nagyobb sikerrel harákoltam le az orromban bugyborékoló poklot a számba. Hát nyilván nem álltam meg, hanem jó focistához méltóan kitettem a gyepre. Az utolsó alkalom annyira sikeres volt, hogy akkor tényleg megilletődtem, éreztem, hogy ez vízválasztó pillanat: ha innen, immáron tudatosan tovább gyakorolnám, akkor soha többet nem kellene zsebkendőt használnom futás közben. Egyelőre fenntartással kezelem ezt az egész képességet és elhatárolódom magamtól, de mint tudjuk, minden szokatlan dolog, csak elsőre furcsa. Félek is, hogy mi lesz ebből.

Egyébként végig pattogott rajtam az ónos eső, de hálistennek nem állt össze sem rajtam, sem alattam, legalább abból nem lett gáz. Vasárnap viszont úgy, ahogy volt kihagytam az egy óra lassú futást, mert szombat estére a kétszeri nyújtás ellenére is (vagy pont azért, faszom se tudja) erősen éreztem, hogy szokás szerint erősen feszül és merevedik a jobb térdem. Másnapra a nyújtás ellenére, vagy miatt, szinte semmi baja nem volt, de mérleget vontam. December 31-től folyamatosan tudtam futni (előtte volt 14 nap kihagyás ugyanez a baszás miatt), és lenyomtam 96 km-t. Ha kis szerencsém van, és most nem cseszem el a vasárnapi futással, hanem pihenek két napot, akkor lehet, hogy februárban meglesz ugyanennyi, és akkor elmondhatom, hogy két hónapot folyamatosan végig tudtam edzeni, és ilyen még soha nem volt.

Szóval remélem, hogy ez a mínusz 10 km a végén plusz 100 km lesz, és akkor nagyon fasza vagyok.

Tegnap két dolog történt velem: magamhoz képest egy egészen jó, és kiegyensúlyozott 5 km-t futottam magamhoz képest, valamint neten beleszerettem a Nike(!!!) Pegasusba.

Az 5 km-rel az van, ami általában lenni szokott. Hosszú hanyatlás után, azért csak el szoktam kezdeni fejlődni, majd háromnegyed hónapra különböző okoknál fogva nem megyek futni - a különböző okok általában a térdem szokott lenni -, és mikor újra visszatérek az utcára, akkor kicsit szarabbul megy minden, mint az előző visszatérésem elején.

Múlt héten nem tudom, milyen indíttatásból (de igen: lusta voltam messzebb menni, kifelé futni) a Bikás park felé futottam, és ott be is álltam a rekortánra kb. négy körre. Valamiért jól esett emberek között futni - értsd, legalább egy csaj volt a pályán -, és közben arra is rájöttem, hogy rengeteg hülyeséget el lehet tanulni másoktól, ezért hiányzik nekem néha a Margitsziget. Kipróbáltam vagy három és fél futóstílust, mert nyilván mindenki elhúzott mellettem, tehát mindegyik hatékonyabbnak tűnt, mint az enyém. Volt például az előredőlő-csoszogó, meg a mellkinyomós-lazán mozgékony atlétás, ami mindig különösen irritálóan néz ki. Én most úgy képzelem, ez mellett ragadtam le. Azóta mindig magasan tartom az állam, előre, nem lefele-előre nézek, a mellkasom fel-és kinyomom - ami mondjuk nem esik annyira nehezemre, mert amúgy is kacsamódon, seggkinyomósan járok egy enyhe gerincbaszás miatt -, a könyökömet sokkal közelebb tartom a testemhez és csak lazán, előre-hátra mozgatom az alkaromat. A vállamat még mindig felhúzom, ezt többször is le kell ráznom mostanában, de ennek ellenére valamiért takarékosabbnak érzem az egész mozgásomat, és tegnap meg is jött az eredmény, hogy tényleg.

Nem szoktam hat harmincas ezreseket futni, főleg nem többet egymás után. Hat negyventől-hét tízig mindent, leginkább hat ötven körül szoktam lenni.

Nade, hogy ne az legyen, hogy nincs bizonyíték arra, amit itt tolok, beteszem azt is, hogy ennél futottam gyorsabbat is, jobb pulzussal:

Tényleg egyre mélyebbről kell felhoznom magam, és tényleg kérdés, hogy a térdem ezúttal meddig bírja. Most hétvégén egy 10 km-es rohanás, majd egy 1 órás csoszogás van előírva. Egy ilyen szombat-vasárnap után sanszos, hogy nem állok fel keddre. Nem tudom. Valahogy pedig el kellene jutni addig a rohadék félmaratonig, sőt a célig is jó lenne, szintidőn belül. ha lehet ilyen kérésem.

Aztán beszéljünk a Nike-ról. Soha nem szerettem a Nike-t, mert én mindig ilyen underdog személyiség voltam. A vesztes, a kisebb mindig szimpatikusabb volt. Nem szerettem a Nike-t, az Apple-t, nyolcvanas években a Sonyt, a német bajnokságban a Bayernt, meg mit tudom én. De aztán olvastam a Finnisztánon, hogy "Nike Pegasus", és az egy olyan hely, amit bizonyos okoknál fogva hitelesnek tartok, és megnéztem, hogy mit tud ez a cipő, és csupa olyan dolgot találtam, ami nekem kell. Ez a nagy szerelem kb. két hétig ki is fog tartani, de akkor is. Nike-ba még soha nem szerettem bele. Ijesztő..

Gőzöm nincs, hogy mennyivel voltam előrébb azzal, hogy tegnap felmentem Normafára, szerintem ilyenkor a fák sem harapnak rá CO2 kovalens kötéseire annyira (bár gondolom a szálló porban egy darab széndioxid molekula nincs, na mindegy) és önmagában ez a 470 méter tengerszint feletti magasság nem tudom, hogy mire elég. De ha már az ötödik kerületbe mentem egy fejvadászhoz, és úgy gondoltam, ha ott már csak a környezet miatt is nagy lesz a stresszinput, és amúgy sem vagyok hajlandó kurva nagy szmogban futni, akkor igen, ráteszek egy lapáttal az egészre, kocsiba ülök, és az interjúról egyenesen felmegyek az indokolatlanul túlértékelt rétesárus birodalmába.

Amíg kanyarogtam felfelé, volt egy-két helyen rálátásom a városra, és nagyon le akartam volna fényképezni, de különösen a budai szerpentineknek az az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem igazán lehet félreállni hirtelen, mert egyetlen egy Audi Q7-es sem tartja be a követési távolságot.

Azért készítettem egy képet a sípálya tetejéről, de azon pont annyi látszik, - semmi - mint a pár héttel ezelőtti fotón, pedig akkor nem a levegőminőség miatt mentem fel.

Ez volt most.

Ez meg a múltkori dagasztásnál.

Normafára érkezve a következő gondok léptek fel:

1: geci hideg volt.

2: A kocsiban kellett átöltöznöm, és ez irgalmatlanul nyomorult szenvedés, nagyon nem YOLO.

3: Nem tudtam bemelegíteni, mert mínusz egy fokos hószállingózás nem az az idő,amikor az ember csípőkörzéseket végez cicanadrágban.

4: Intervallt kellett futnom az edzéstervem szerint. Intervallt futni önmagában is rohadék dolog, mert semmi nem adja úgy vissza a gyűlölt tesiórák szenvedését, mint a trappolásos levegő után kapkodás (nálam két fokozat van: vagy hat ötvenes, hetes ezrekkel kirándulok, vagy zihálok), de mindezt gyökerekkel és a gyermekvasút-sín gránit, vagy milyen köveivel megnehezítve már végképp nem is tudom micsoda. Átgondolandó, mondjuk. Főleg, hogy az utolsó két perces rohanás utolsó másodperceiben akkorát estem, valami kurva kockában, mint a ház. Persze tovább kellett szaladni még egy kicsit, de nyilván teljesen szétestem, és végig arra tudtam csak gondolni, hogy ha most elszakadt a nadrágom, akkor mi a faszomból veszek újat.

A lényeg annyi volt,hogy próbáltam viszonylag egyenes szakaszt találni - egy, mert intervallt futottam, kettő, mert egy komolyabb szintkülönbség után egy hétig keresztbe állok, nemhogy újabb edzéseket nyomjak -, ami a dombvidék jelleget tekintve egy elég komoly kihívás volt, és akkor még nem beszéltünk a helyismeretem majdnem maradéktalan hiányáról. Maradt tehát a János-hegyre vezető út, meg a gyermekvasút melletti ösvény.

Erdőben futni egyébként a legjobb dolog, én legalábbis a függőleges síkok, meg a sarazás ellenére is imádom, legalább még nagyobb hősnek gondolom magam. Hozzátartozik, hogy eddig vagy négyszer futottam errefelé, de már így is tudom, hogy belőlem egyszer tetőtől-talpig Salomon Kilian lesz, ez az egész sokkal izgalmasabb, mint az utcák, meg az aszfalt. Most viszont minden annyira dermedt és néma volt, annyira nem tudtam figyelni semmire, hogy elmaradt a kiengedés. Semmit nem fogtam fel se az erdőből, se magamból, a stressz sem múlt el igazán. Az erdő is ugyanolyan szürke maradt, mint a város. Engem nem az zavar, amikor önmagamhoz képest is rosszul megy egy edzés, hanem amikor ennyire totálisan elmarad a katarzis. Amikor nem engedek ki. Mert persze, szeretnék én is kilométereket, versenyeket gyűjteni, de én mindig is sokkal inkább azt az élményt kerestem, amit fejben okoz a futás. A szabadságot, azt, hogy minden a helyére kerül, akár azt, hogy új gondolataim támadnak, hogy új síkra kerülök. Én a futásban leginkább mindig magamat keresem. Néha meg pont magam miatt nem találom magamat. Na ez is ilyen volt.