Három dolgot utálok a futásban.
A hideget
A kényelmetlenséget
És a bizonytalanságot.
A hideggel nincs mit tenni, tél van, fázol, a faszt fogsz nekiindulni, valahogy így kezdődik. Nem indulsz el, nem indulsz el, nem indulsz el, aztán az ötvenedik másfajta kifogás után már te is tisztában vagy vele, hogy megint kurvára halogatsz valamit, és innen csak pár másodpercre vagy attól, hogy tudatosítsd, hogy mennyire utálod ezt magadban. Valószínűleg jön egy hisztisáv, egy kisebb továbbmenekülés. Ha a végén kurva nagyot káromkodva lerúgod magadról a takarót, meg a mackónacit, ez a te helyed, a te blogod. Ha nem, akkor végül is még mindig is lehet az, mert egyrészt olvasson kurva sok ember, meg aztán nálam legalábbis az is hat, ha összeolvasok minden szart a futásról, és a végén annyira megutálom az összes nagymegmondó sikerembert, hogy elmegyek futni.
Nem vagyok jó futó, se gyors futó, se fél- se egész maratonista, a többi űremberről meg ne is beszéljünk, vasból vannak, meg jókedvükből többet futnak, mint ötven kilométer, meg le és felfutnak a Matterhornra, hagyjuk már.
Munkanélküli, az vagyok például, így az a tény, hogy utolsó forintjaimból ötezret betettem a március harmincadikai, debreceni félmaratonra, az leginkább azt jelenti, hogy kurvára nem tudok bánni a pénzzel. Azt például sajnos nem jelenti, hogy mekkora hős, meg ász, meg "igaz történet alapján" vagyok, pedig az igen jó lenne. Igazából fingom nincs, hogy fogom lefutni, bár némi reményre ad okot, hogy ma átlag 6:50-es tempóval végigszenvedtem 16 km-t.
Ezt a kényelmetlenséget közben tök jól kitaláltam, mármint miközben éppen benne voltam ebben a tizenhatos futásban, de egyrészt nem a végén találtam ki, másrészt azóta nyújtottam, fürödtem, ettem, és megszenvedtem a blog.hu adminisztrációval, hogy elindítsam ezt a blogot. Harmadrészt meg elfelejtettem. Azt hiszem a fájdalomra gondoltam. Az első öt például most egy kibaszott rémálom volt. Egy ideje előfordul az, hogy én azt hiszem, hogy nincs izomlázam, de ötszáz méter után kiderül, hogy de mégis van. A combom kivételével minden feszítő izmom fáj. A sípcsontomnál, a lábboltozatomnál, ott elől, lent, a kanyarban, amit fogalmam sincs hogy hívnak. Aztán persze van még egy csomó fajta fájdalom és kényelmetlenség, de ezek közül leginkább a térdem foglalkoztat tavaly nyár vége óta.
Persze erről szintén annyi mindent össze lehet olvasni, amennyit csak akarsz, az isten nem ment meg attól, hogy vagy ötfajtaképpen ne diagnosztizáld magad. Nekem jó ideig a jobb térdemmel volt gond. Nem is igazán a térdemmel, hanem a térd belső oldalán fájt futás után, ha felemeltem és hajlítottam a lábam, például rühelltem ilyenkor a padkaköveket, meg a járdára való fellépést. Vagy az ágyból kikelést. Lábfelhúz, takarót letol, kikel. Ez mind fájt. És egy idő után annyit fájt, hogy belezakkantottam magam. Gyűlöltem ezt a fajta fájdalmat, már vártam és féltem, mert tudtam, hogy jönni fog.
Hogy igazából mi a baja a térdemnek? Fingom nincs. Főleg, hogy egy idő után határozottan a térdhajlatom inaiban realizálódott ez az egész a leginkább, és rá pár hónapra nem is csak a jobban, hanem a balban is előjött mindez. Szóval nem igazán tudom, hogy mi van, és ez itt rögtön már a harmadik pont.
Bizonytalan vagyok. Nem tudom, hogy pontosan mi fáj és miért, de ez csak egy dolog, amit nem tudok. De nem tudom azt sem, hogy lehetnék gyorsabb és jobb futó, vagy, hogy lehetek-e egyáltalán. Pulzuskontrollal? Vagy pont, hogy kontrollálatlanul, csak fussak, ahogy jól esik - ami igazából azt jelenti, hogy széjjelhajtom magam, ami viszont nehogy azt higgyétek, hogy azt jelenti, hogy lefutnék tíz kilométert akár ötven perc alatt. Lófaszt.
Bizonytalan vagyok abban is, hogy menjek-e, és ha igen, akkor hova menjek dokihoz mindezzel - bár mondjuk szerintem már társadalombiztosításom sincs. Az ember Magyarországon eleve nehezen indul neki egy ilyen kivizsgálásnak, mert millió helyen van belekódolva millióféle kudarc, de amikor még azt sem tudja, hogy ezzel a háziorvosához kell-e menni, vagy máshova, akkor ezer százalék, hogy tényleg nem indul neki.
Aztán nem tudom, hogy milyen cipő kellene nekem. Mert oké, elmentem a Sauconyba, ahol kb. negyvenöt perc alatt választottunk cipőt, és az a negyvenöt perc tele volt tudománnyal, még ha némileg szigorú tudománnyal is. Elvileg jó cipőm van, de azóta van egy csomó "de" bennem. Mert néha csak-csak zsibbad benne a lábujjam, mert mégiscsak ezt a cipőt használtam, amikor lett ez a szarság a térdemmel, de az is lehet, hogy ennek például nincs köze a cipőmhöz. A zsibbadásnak tuti, hogy van.
És ez a cipőbizonytalanság különösen felbasz, mert a neten a futás alapvetően a cipőről szól. Az kurvára nem elég, hogy most akkor pronál-e a lábad, vagy nem, mert ha el is jutsz odáig, hogy kb. vágod, hogy mi a picsát művelsz a lábaddal futás közben, akkor még mindig van negyvenezer márka meg technika, meg mindenféle hülye adat, és akkor még mindig nem vagy ott, hogy akkor most a naturálisabb futás fele menj-e el, vagy maradj az agyonpárnázott cipőknél, de ha agyonpárnázottat akarsz is, akkor is választanod kell, mert már ezekben a szivacscipőkben is van olyan, aminek nincs akkora szintbeli különbsége a sarka meg az eleje között. Szóval joggal kérdezed, hogy helló?, mert örülsz, hogy ha éppen van húsz rugód valami akciós cipőre, kurvára jó lenne a legjobbat választani. Egyébként meg persze, valami tök állat cipőt akarsz, ami jól néz ki, meg szíved szerint ki is próbálnál egy csomó fajtát, ha másképp nem, legalább egymás után.
Nem tudom, hogy mennyire gáz mekkora szmogban futni, lehet, hogy terepen kellene fussak, de akkor egy terepfutó cipő kellene, meg mindig el kellene autóznom minimum a Széchenyi-hegyre, Normafa felé. Az van a legközelebb, ami eszembe jut és aminek van értelme. Ezt most csak azért írtam ide, mert eszembe jutott, hogy ezt sem tudom. De nem tudom azt sem, hogy ha lenne pénzem egy egyszerűbb Garmin órát válasszak-e, vagy törjek egyből a csúcsra és vállaljam magam abszolút túl egy Suunto Ambit2-vel, ahogy azt a szívem diktálná? Nagyon sok döntést meg kell még hoznom, az tisztán látszik.
Hát mindebből rohadtul nem derült ki, hogy mit akar ez a blog, de mindegy. A fele persze, hogy benn maradt a futásban, mindig olyankor jutnak eszembe tök jó dolgok, amikor kurvára nem tudom leírni, olyankor persze tök jól elbeszélgetek magammal, meg minden, aztán mire eljutok valami inputképes helyre, a lényeget már rég elfelejtettem.
De valami olyasmi, hogy azért akarok írni, mert imádok írni, meg futok is, és tökre felkúr, hogy az egy adott nikenyaló blogon, meg a dk-n kívül nincs igazán netes futófelület magyarul. Már ami folyamatosan érdekelne és jó lenne. Egyrészt rohadtul fárasztó németül meg angolul olvasni aktuális, nem kétezerhatos, cipőteszteket, meg a többi marhaságot, másrészt ugyanez felkúr a fotós oldalon is.
Mármint az, hogy nincs jelenlegi szállítmány, meg ami van, az is lustul, mint a kurvaélet. Először Kiss Ákos (fotós), meg jóval később gyakorlatilag DK is (futós) is felköltözik a lófasz Facebookra, mert rohadtul nincs kedvük, idejük rendes blogot tolni, aztán mindenki - ők is- csodálkoznak, hogy az egész belesorvad a Nagy Magyar Timeline-ba, mert ki a faszom pörget vissza órákat, napokat, hogy tuti írt valamit valamelyik, meg biztos érkeztek új kommentek. Dehogy. Rákeresni is egyre ritkábban keres rá az ember, pont úgy, ahogy ők is egyre ritkábban írnak.
Na, én írni fogok, legalább még három posztot ezen kívül.