Szóval a bizonytalanság. Amit még utálok, az, hogy nincsenek folyamatos tesztek, nem tudom, éppen, mikor, mi a legjobb, mit használjak.  Nem tudom, valószínűleg nyilván nem lehetséges, hogy valaki ennyire szent legyen, hogy folyamatosan utánkövesse a cuccokat, amiket egyszer umsonst letesztelt, de kurva jó lenne, mert én biztos nem fogom. Mert oké, lehet, hogy túllihegem, használj valamit, amit megismertél, aztán kész, a hűség fontos dolog. De én pl olyan vagyok, hogy ráunok dolgokra, kipróbálnék mást is, hátha más cucc időközben már sokkal jobb lett, vagy mit tudom én. És tökre utálom, hogy nincs új teszt, bár most éppen van. Na erről ennyit. De jó ideig csak 2012-es, vagy még régebbi tesztek voltak fent. Aztán időközben az Endomondo rég meglépte, hogy a Pro fölé belőtte a Premium verziót, és te meg ott álltál, hogy ugyan akcióban, de MEGVETTED az alkalmazást, de hirtelen szarra sem mentél vele, mert a csávóknak egyszerre csak még több lóvé kellett. Erről, meg egyéb változásokról a tesztek jó ideig semmit nem mondtak, mert egyszerűen nem voltak frissítve.

Na mindegy, időnként felteszem az Endomondót, a Stravát, meg kipróbálok egy-két dolgot, hogy mi újság, de a prémium szarakodás, illetve egy vszeg réges-rég kijavított bug óta (cseszett bemondani az első ötszáz méter után,hogy hol tartok) Runtasticet használok. Hálistennek még azt is meg tudtam venni, amikor még voltak Google Play akciók, amik már rohadtul nincsenek, amióta túlnőni látszik az Android önmagán. Persze le is lophatod a netről, csak akkor soha nem frissíti magát a cucc, nekem meg azért fontos, hogy mindig és egyre jobb legyen a cucc. Ha már ennyit szenvedek a futással, ennyi jutalom minimum legyen benne, mert az nagy cucc.

A Runtastic full ugyanazt tudja, mint az Endomondo. GPS-szel követi, hogy merre, meg hogyan futsz, és mióta Note 2-öm van a régi S2 helyett, már sokkal kevésbé futok öngyilkos módjára az autók között, meg egyenesen a Dunának, meg össze-vissza cikkcakkban. Ugyanúgy bemondja, hogy mikor hol tartasz (nálam ez 500 méterekre van beállítva), és a webes oldal ugyanúgy tele van tolva reklámokkal, meg az egész éppen, hogy használható. Hogy igazán nyálcsorgató grafikonjaid legyenek, fizetned kellene évi iksz eurót. De a Runtastic legalább az elejétől kezdve így csinálja, és nem menet közben, figyelmeztetés nélkül találta ki.

Persze vannak különbségek, az Endomondo Pro születésétől kezdve tudja a Beat Yourself opciót, amivel én mindig is futottam, és a Runtastic Pronak csak azért volt szerencséje, mert addigra már annyira ismertem magamat, hogy tudtam nélküle élni. Az iverzióban állítólag benne van, ami, ha igaz, akkor nem kell magyaráznom, mekkora gáz. A Runtastic Proban van valami Story Running, meg vica versa vannak kis baszomnyi különbségek - pl felület, ahol még mindig rettenetesen az Endomondo vezet -, de igazából a lényeg ugyanaz. Te futsz, ő meg nézi.

A nem éves-fizetős Stravában nincs intervall, ami iszonyat ratyi, mert már futottam kétszer életemben olyat, a Nike-t, meg a többit max. egyszer néztem meg, de nagyon nem.

Folytköv.

Az a csávó nem én vagyok, a képet természetesen lenyúltam, ami gusztustalan, de ezt csak azért írom, hogy korrekt legyek, az igazság az, hogy a lopás itt annyira természetes dolog, hogy kimondhatjuk, az internetnek nincs lelkiismerete. Most ez mind nem fontos. A fontos az, hogy az a csávó, ott fent nem én vagyok, de kurvára szeretnék olyan lenni.

Benyaltam a marketinget, már ha valaki valaha megkérdezné, hogy mi az istenért kezdtem el futni, mert ezek amúgy mindig olyan motiváló sztorik. A durva az, hogy 2012 tavasza, vagy nyara óta futok, az első cipőmet viszont már megvettem már 2009-ben. Le is futottam a Margitszigetet körbe, összesen vagy tíz-tizenötször - néha már egyben is, megállás nélkül, de ez az egész csak két évvel ezelőtt, azon a tavaszon, nyáron darált be. Jó ideig még akkor is pár alkalommal futottam csak havonta. Szigorúan öt kilométerek, kifele, meg vissza, a Szerémi út melletti bringaúton, ez ment vagy egy évig, talán tovább is. Nem volt benne sok kilométer, és az egész nem borult volna át semennyi idő alatt sem, ha nincs az okostelefon, és ha nincs az Endomondo.

Szóval láttam ezt a sok futóteasert, gondoljatok akár a Flora reklámra, hogy szeresd a szívet, és végig egy kapucnis csávót mutatnak, aki egy erdei úton fut. Meg futottak filmekben, meg mit tudom én hol, valahogy beleakadt az agyamba, pedig szerintem akkor még nem volt olyan tömegsport ez az egész, mint most. És a távolság engem mindig is izgatott, gyerekkoromban sokat bringáztam, és mindig csak odafele terveztem, mindig hajtott a felfedezés, az új, a még tovább. Azt mondták egyszer, hogy valószínűleg beleszerettem az endorfinomba, és akkor esett le nekem ez az egész, hogy tényleg. Szóval kimentem a Margitszigetre és kurva hülyén éreztem magam, hiszen rohadtul engem nézett mindenki (senki). Alibiztam egy kicsit valami szememsarkából ellesett bemelegítést, aztán elkezdtem kocogni, majd kb száz méter múlva meghaltam. Hát ez kurva szar, ez faszság. De az ember csak tovább megy, mert nem akar beégni, és akkor egyszer csak kinéztem, és ott volt a Duna, a tizenháromker szemben, a túloldalon, meg egyszer csak rám csúszott az a felemelő szabadságérzet, hogy sehol se vagyok, eltűntem, nem tudja senki, oda megyek, ahova ÉN akarok. Megjöttek a gondolatok.

Ugyanakkor a futás maga, egy fos volt, semmilyen szinten nem ment, legfeljebb utána volt meg a jóérzés, hogy megcsináltam. Könnyű volt nem kimenni, nagyon könnyű. Mindig eltelt egy-két hónap, mire újra elkezdett piszkálni az egész. Az Endomondóig mindig ledobtam a láncot. Én még zenét sem cipeltem magammal soha, őrjítően idegesített minden, még a kulcsom is, pedig mindig csak a szükséges párat viszem magammal, azt is összegumizom. Amint rávettem magam, hogy telefonnal a zsebemben fussak, az egész mindenség megváltozott. Nyoma volt annak, hogy futok. Vissza tudtam nézni, elemezni, átélni, újra és újra kérődzhettem rajta, újra és újra tolta agyamba az ingert, a büszkeséget.  Több ilyen nyomot akartam, több bejegyzést, aztán mindenféle magánéleti szarság is hatványozottan ebbe az irányba tolt. Viszonylag mérhető mennyiséget futottam már munka után is, stresszölőnek, de új cipőm, még több kilométerem akkor lett igazán, amikor tavaly hét év után kikúrattam magam a biztos egzisztenciámból. Felállni azóta sem álltam fel, de egy évre rá talán lefutom majd a félmaratont.

Ja, és mindettől majd olyan leszek, mint az a csávó, ott fent.

Három dolgot utálok a futásban.

A hideget

A kényelmetlenséget

És a bizonytalanságot.

A hideggel nincs mit tenni, tél van, fázol, a faszt fogsz nekiindulni, valahogy így kezdődik. Nem indulsz el, nem indulsz el, nem indulsz el, aztán az ötvenedik másfajta kifogás után már te is tisztában vagy vele, hogy megint kurvára halogatsz valamit, és innen csak pár másodpercre vagy attól, hogy tudatosítsd, hogy mennyire utálod ezt magadban. Valószínűleg jön egy hisztisáv, egy kisebb továbbmenekülés. Ha a végén kurva nagyot káromkodva lerúgod magadról a takarót, meg a mackónacit, ez a te helyed, a te blogod. Ha nem, akkor végül is még mindig is lehet az, mert egyrészt olvasson kurva sok ember, meg aztán nálam legalábbis az is hat, ha összeolvasok minden szart a futásról, és a végén annyira megutálom az összes nagymegmondó sikerembert, hogy elmegyek futni.

Nem vagyok jó futó, se gyors futó, se fél- se egész maratonista, a többi űremberről meg ne is beszéljünk, vasból vannak, meg jókedvükből többet futnak, mint ötven kilométer, meg le és felfutnak a Matterhornra, hagyjuk már.

Munkanélküli, az vagyok például, így az a tény, hogy utolsó forintjaimból ötezret betettem a március harmincadikai, debreceni félmaratonra, az leginkább azt jelenti, hogy kurvára nem tudok bánni a pénzzel. Azt például sajnos nem jelenti, hogy mekkora hős, meg ász, meg "igaz történet alapján" vagyok, pedig az igen jó lenne. Igazából fingom nincs, hogy fogom lefutni, bár némi reményre ad okot, hogy ma átlag 6:50-es tempóval végigszenvedtem 16 km-t.

Ezt a kényelmetlenséget közben tök jól kitaláltam, mármint miközben éppen benne voltam ebben a tizenhatos futásban, de egyrészt nem a végén találtam ki, másrészt azóta nyújtottam, fürödtem, ettem, és megszenvedtem a blog.hu adminisztrációval, hogy elindítsam ezt a blogot. Harmadrészt meg elfelejtettem. Azt hiszem a fájdalomra gondoltam. Az első öt például most egy kibaszott rémálom volt. Egy ideje előfordul az, hogy én azt hiszem, hogy nincs izomlázam, de ötszáz méter után kiderül, hogy de mégis van. A combom kivételével minden feszítő izmom fáj. A sípcsontomnál, a lábboltozatomnál, ott elől, lent, a kanyarban, amit fogalmam sincs hogy hívnak. Aztán persze van még egy csomó fajta fájdalom és kényelmetlenség, de ezek közül leginkább a térdem foglalkoztat tavaly nyár vége óta.

Persze erről szintén annyi mindent össze lehet olvasni, amennyit csak akarsz, az isten nem ment meg attól, hogy vagy ötfajtaképpen ne diagnosztizáld magad. Nekem jó ideig a jobb térdemmel volt gond. Nem is igazán a térdemmel, hanem a térd belső oldalán fájt futás után, ha felemeltem és hajlítottam a lábam, például rühelltem ilyenkor a padkaköveket, meg a járdára való fellépést. Vagy az ágyból kikelést. Lábfelhúz, takarót letol, kikel. Ez mind fájt. És egy idő után annyit fájt, hogy belezakkantottam magam. Gyűlöltem ezt a fajta fájdalmat, már vártam és féltem, mert tudtam, hogy jönni fog.

Hogy igazából mi a baja a térdemnek? Fingom nincs. Főleg, hogy egy idő után határozottan a térdhajlatom inaiban realizálódott ez az egész a leginkább, és rá pár hónapra nem is csak a jobban, hanem a balban is előjött mindez. Szóval nem igazán tudom, hogy mi van, és ez itt rögtön már a harmadik pont.

Bizonytalan vagyok. Nem tudom, hogy pontosan mi fáj és miért, de ez csak egy dolog, amit nem tudok. De nem tudom azt sem, hogy lehetnék gyorsabb és jobb futó, vagy, hogy lehetek-e egyáltalán. Pulzuskontrollal? Vagy pont, hogy kontrollálatlanul, csak fussak, ahogy jól esik - ami igazából azt jelenti, hogy széjjelhajtom magam, ami viszont nehogy azt higgyétek, hogy azt jelenti, hogy lefutnék tíz kilométert akár ötven perc alatt. Lófaszt.

Bizonytalan vagyok abban is, hogy menjek-e, és ha igen, akkor hova menjek dokihoz mindezzel - bár mondjuk szerintem már társadalombiztosításom sincs. Az ember Magyarországon eleve nehezen indul neki egy ilyen kivizsgálásnak, mert millió helyen van belekódolva millióféle kudarc, de amikor még azt sem tudja, hogy ezzel a háziorvosához kell-e menni, vagy máshova, akkor ezer százalék, hogy tényleg nem indul neki.

Aztán nem tudom, hogy milyen cipő kellene nekem. Mert oké, elmentem a Sauconyba, ahol kb. negyvenöt perc alatt választottunk cipőt, és az a negyvenöt perc tele volt tudománnyal, még ha némileg szigorú tudománnyal is. Elvileg jó cipőm van, de azóta van egy csomó "de" bennem. Mert néha csak-csak zsibbad benne a lábujjam, mert mégiscsak ezt a cipőt használtam, amikor lett ez a szarság a térdemmel, de az is lehet, hogy ennek például nincs köze a cipőmhöz. A zsibbadásnak tuti, hogy van.

És ez a cipőbizonytalanság különösen felbasz, mert a neten a futás alapvetően a cipőről szól. Az kurvára nem elég, hogy most akkor pronál-e a lábad, vagy nem, mert ha el is jutsz odáig, hogy kb. vágod, hogy mi a picsát művelsz a lábaddal futás közben, akkor még mindig van negyvenezer márka meg technika, meg mindenféle hülye adat, és akkor még mindig nem vagy ott, hogy akkor most a naturálisabb futás fele menj-e el, vagy maradj az agyonpárnázott cipőknél, de ha agyonpárnázottat akarsz is, akkor is választanod kell, mert már ezekben a szivacscipőkben is van olyan, aminek nincs akkora szintbeli különbsége a sarka meg az eleje között. Szóval joggal kérdezed, hogy helló?, mert örülsz, hogy ha éppen van húsz rugód valami akciós cipőre, kurvára jó lenne a legjobbat választani. Egyébként meg persze, valami tök állat cipőt akarsz, ami jól néz ki, meg szíved szerint ki is próbálnál egy csomó fajtát, ha másképp nem, legalább egymás után.

Nem tudom, hogy mennyire gáz mekkora szmogban futni, lehet, hogy terepen kellene fussak, de akkor egy terepfutó cipő kellene, meg mindig el kellene autóznom minimum a Széchenyi-hegyre, Normafa felé. Az van a legközelebb, ami eszembe jut és aminek van értelme. Ezt most csak azért írtam ide, mert eszembe jutott, hogy ezt sem tudom. De nem tudom azt sem, hogy ha lenne pénzem egy egyszerűbb Garmin órát válasszak-e, vagy törjek egyből a csúcsra és vállaljam magam abszolút túl egy Suunto Ambit2-vel, ahogy azt a szívem diktálná? Nagyon sok döntést meg kell még hoznom, az tisztán látszik.

Hát mindebből rohadtul nem derült ki, hogy mit akar ez a blog, de mindegy. A fele persze, hogy benn maradt a futásban, mindig olyankor jutnak eszembe tök jó dolgok, amikor kurvára nem tudom leírni, olyankor persze tök jól elbeszélgetek magammal, meg minden, aztán mire eljutok valami inputképes helyre, a lényeget már rég elfelejtettem.

De valami olyasmi, hogy azért akarok írni, mert imádok írni, meg futok is, és tökre felkúr, hogy az egy adott nikenyaló blogon, meg a dk-n kívül nincs igazán netes futófelület magyarul. Már ami folyamatosan érdekelne és jó lenne. Egyrészt rohadtul fárasztó németül meg angolul olvasni  aktuális, nem kétezerhatos, cipőteszteket, meg a többi marhaságot, másrészt ugyanez felkúr a fotós oldalon is.

Mármint az, hogy nincs jelenlegi szállítmány, meg ami van, az is lustul, mint a kurvaélet. Először Kiss Ákos (fotós), meg jóval később gyakorlatilag DK is (futós) is felköltözik a lófasz Facebookra, mert rohadtul nincs kedvük, idejük rendes blogot tolni, aztán mindenki - ők is- csodálkoznak, hogy az egész belesorvad a Nagy Magyar Timeline-ba, mert ki a faszom pörget vissza órákat, napokat, hogy tuti írt valamit valamelyik, meg biztos érkeztek új kommentek. Dehogy. Rákeresni is egyre ritkábban keres rá az ember, pont úgy, ahogy ők is egyre ritkábban írnak.

Na, én írni fogok, legalább még három posztot ezen kívül.