Dani pár napja hívott meg a két személyes happeningre. A Kör. Velencei-tó. Nem tudnám megszámolni hányszor ugortam le Fehérvárról, vagy Budapestről valamelyik szuttyos, de szeretett szabadstrandjára, pontosan meg tudom számolni, hogy hányszor szeretkeztem benne kamaszhősként, 18 fokban, ivarérett életem második legnagyobb melleivel konfrontálódva. Pont annyiszor, amennyiszer átúsztam. Egyszer. Arra is Dani vitt el, mármint az átúszásra, nem a másik programra. Azt ígérte, hogy mindvégig le fog érni a lábam, szóval nem para. Persze hazudott, és négy órám keresztül küzdöttem az életemért a biztos, hogy rekordokat döntögető vízállásban. Mai napig ható katarzist éltem át, amikor kimásztam az azóta nem létező északi strand lépcsőjén.

Ezúttal kifejezetten vigyázok, hogy a lábam kifejezetten mindvégig földet érjen, bár ehhez a kerületét kell megfutni, nem az átlóját, és, ami sok futóblogírónak nem nagy dolog, de nekem ez maga Az Ultra, a Mount Everest, és minden egyéb legmelléknév. Fogalmam sincs, hogy fogom végignyomni. Egy lassú 21-re azt mondom bármikor képes vagyok, de egyrészt Dani vérmérsékletből adódóan nem fogja hagyni 140-es szívvel fussak, másrészt az még mindig csak 21 km, és 22 km után fingom nincs, mi történik. Az még további hat km rejtély, vélhetően tele szenvedéssel, gyűlölettel, és egyéb borzasztó dologgal, amiről később kurva jól lehet sztorizni.

Nem kérdés, hogy nem vagyok készen rá, hetekkel ezelőtt futottam utoljára félmaratonnyi távot, azóta folyamatosan bukóban vagyok. Nem baj, fasza lesz. (Nem.)