Tegnap kezdtem el ezt a posztot írni. Az egész úgy bukkant fel bennem, mint a tavasz, egészen mélyről, de hirtelen és megállíthatatlanul. 

Ott lappangott ez bennem, ahányszor csak BEAC mellett mentem haza (ELTE Sporttelep), ott volt bennem, ahogy Danit Haanchee 2011-es írásával nem kevéssé provokálva ráfordítottam a 12 órás Optivitára, aztán újra, ahogy az egyre gyakrabban szembe haladó futókat nézegettem hazafele, majd jött a tény, hogy jelentkeztem a Vivicittára, félmaratonra. Mert ingyen volt azért.

Szóval a cég ingyen elvisz, és hát vigyen is, ha már tavaly nem vitt el Amszterdamba. Ha kell, nyilván egylábon is, vagy záróbusszal, de beérek valahogy a célvonalon, ez a legkevésbé sem izgat, tökéletesen leszarom az időmet is, főleg, hogy egy félmaratonszűzzel fogok valószínűleg együtt harcolni az elemek ellen. 

Ez volt tegnap délután. Elkezdtem megfogalmazni azt, hogy "Óóóó, hát fingom nincs, mi lesz, honnan is tudnám", bla, bla, bla, aztán becsuktam a blog.hu-t, hazamentem, felöltöztem, és odalent elindítitottam az órát. Elmentem futni.

Voltam persze a dokinál azóta, egész pontosan február 16-án. A még további öt hónap helyett csak további két hónapot szabott ki rám a rögtönitélő bíróság. Az valamikor április elején járt volna le. Féltem, félek, mint a picsa, persze. Félek, hogy egyből újra fájni fog, hogy tovább kell majd stoppolni magam, hogy neadjisten sokkal tovább kell majd leállni erről a drogról. 

A lágyulás - ha az -, lassan változik, csendesedik, múlik egyébként. A tegnapi futás után konkrétan mintha elmúlt volna. Gondolom ebben szerepet játszik, hogy azóta is tele van a fejem endorfinnal, azért csak-csak jót tesz neki valami mozgás, meg ugye itt van az a mondat, hogy a futóknak, ha fáj a térdük, akármilyük, akkor tovább futnak...

Olyan ez amúgy, mint egy mély seb, mint egy vastag varr, ami iszonyű lassan kopik csak le. A legrosszabb helyzetben akkor voltam, amikor gyaloglás közben is fájt. Ez még január elején elmúlt, hiszen már decemberben elkezdtem szedni a Béres Porcerőt. Aztán a futásról is lemondtam nagy nehezen. Onnan azért tényleg sokat javult. Érzésre iszonyú lassan, ha azt nézem, hogy csak november közepétől szenvedek, és a futást eddig csak harmincöt napra hagytam abba, akkor viszont azt kell mondanom, hogy elég gyorsan.

Mindenesetre fájt vezetés, kuplungozás közben, fájt törökülésben, lábamat magam alá gyűrve, térdelve, guggolva. Aztán lassan eljutottam oda,hogy térdelés, törökülés oké, elmúlt a fájdalomra számítás a kocsiban is, egyedül guggolni nem szeretek, bár ebben a pozícióban is sokat javult az életminőségem.

Na de, hogy mi volt a futással. Hát sikerült úgy kibaszott lassan futnom, hogy közben meg lazán 150 felett volt a pulzusom. Nagyszerű élmény volt, de igazából azon kívül, hogy tudomásul vettem, nem izgatott, egyszerűen boldog voltam ÉS folyamatosan a térdemet monitoroztam. Az biztos, hogy már abszolút nem bízok a saját visszajelzéseimben, tehát most nem fogok olyat íni, hogy fájt, vagy nem fájt. Hogy rozsdás volt, az tuti.

Ma viszont nem rosszabb, sőt, ahogy írtam 100%-ig tünetmentes ma, komolyan. 

Meglátjuk. Iszonyúan szurkolok magamnak. Ja, és, hogy jön ide a Keresztapa? Hát így: