Na most olyan kurva régen futottam, hogy azóta felépítettek egy fél piacot Budafokon. Úgy hívják, hogy a Budafoki Szomszédok Piaca. Ha Lenke néni még élne, azért megkérdezném, hogy mit szól ekkora plágiumhoz, mert azért lássuk be, hogy ez nem csak modorosság, hanem nyílt hadüzenet Gazdagrétnek.

A lényeg, hogy van nekem egy kék kutam a Budafoki piac mellett, ami egyébként tök jó. Mármint a piac is, mert igazi hagyományos (kézműves, kézműves, kézműves) kofás, kipakolós piac, a kis átjárók felé boruló ernyőkkel, meg 1960 óta a drágulásra panaszkodó, kosaras, nyugdíjas nénikkel. Meg a kút is jó, mert igaz, hogy néha elgurult, rohadt dinnyeparadicsomok mellett kell innom, de már 10 km után is simán benne vagyok abban a szavannai zebratranszban, hogy az oroszlán is szép, csak vizet adjon.

Nos, elmentem ahhoz a dokihoz, akihez Iramszarvas is elment, és annyira nem volt semmi bajom, hogy azt kérdezte, hogy mit szólnék ahhoz, hogy addig futok, amíg nem fáj, és úgy megyek el ultrahangra? Ez volt június másodikán. Adtam magamnak három futást, mert november óta max ennyit tudtam egymás után futni fájdalomtól beszarás nélkül.

Lefutottam a hármat, ráadásul kettőt egymás utáni napokon, hogy halmozzam a kihívást, de semmi. Olyan voltam, mint Steve Martin a Riviéra vadorzóiban: És ezt érezte? ... Semmi.

Ugyan elmentem UH-ra, mert a tizenhétezer forint után a tíz már egyenesen olcsónak is tűnt - "hááááát, én se látok mást, mint kis kopást és gyulladást" -, de úgy gondoltam, hogy ha már lendületben vagyok (nem voltam, zsírfej voltam meg gyenge voltam), akkor akár tovább is futhatnék, mint tudjátok ki, a tudjátok melyik filmben. (Nem is jár most youtube videó.)

Hagytam a szánalmas hat meg öt kilométereket - amelyeknek amúgy alig értem a végére, általában háromnál már sírtam - és egyből mentem egy tízest a kedvenc rohadt narancsos kutamig, és ott láttam meg a spinoff Piacot, a Budafoki Szomszédokat ugye. Kiváncsi vagyok hány évadot él meg, meg lesz-e vajon kőbányai meg miami szomszédok is? Taki bácsi one linerei tuti ütnék Horatióét, nem kérdéses. 

Na, de A Januári Nagy Leállás - ideiglenes vagy nem  - szüneltetése után, 71 friss, ropogós, júniusi kilométerrel a lábamban a következőket tudom elmondani a futásról és/vagy a futással kapcsolatban:

- geci nehéz újra elkezdeni. Főleg, ha dagadt vagy.

- az alja decathlonos póló újra ki fogja kezdeni a csöcscsúcsodat. Ha elfelejtesz venni Leukoplasztot akkor azért a rendesebb sarokragtapasz is jó lesz egyszer. A rendesebb fontos, mert a nem rendesebb lekonyul a ciciről az első izzadságcsöpi után.

- a csigák ugyanolyan buták és aszfaltfétisesek, mint voltak. Méghogy a lemmingek meg a dodók (igen, tegnap eláztam)

- A Nike plusz ezer végtelennel jobb, mint az Asics és még páncélja is van. (Nagyon akartuk az Asics-szal, de nem tudtuk egymást megszeretni, ezentúl csak barátok leszünk. UB-n egyébként már másodszorra gondolkoztam el azon, hogy ultratávon TÉNYLEG mindenki vagy Hokában van Asicsban fut, a Nike miért nem gyárt hát ultrásoknak cipőt? Ha gonosz globálmulti Nike lennék leverném a Hokát a picsába, méghogy wannabe márkák kavarnak bárhol, nahiszen. Először a rettenetesen hideg, fehérvári nagyon sok órás optivitán gondolkoztam el ezen, de ott jobban lefoglalt a pokrócban szenvedés, nem voltam olyan kreatív és nagyszerű kísérő, mint az UB-n.)

- Az élet kibaszottul szép, ha fut az ember. Nevetségesen boldog vagyok még zsírfejűen szenvedve is. A dolgok odakinn egyszerűek. Nincsenek bonyolult politikai kérdések, nincs politika egyáltalán, nincsenek nyögvenyelős munkahelyi, magánéleti problémák, tömegközlekedés, vásárlás, mit főzzek, mi hogy legyen, nem kell dönteni, kerülni, muszáj dolgokkal foglalkozni. Nincsenek mindennapok.

Nekem 10, vagy 21 kilométerből 10, vagy 21 a fejemben zajlik, mindent iszonyú intenzíven élek át, dolgozok fel ilyenkor magamban, tuti, hogy az elégetett kalóriáim nagy részét a szürkeállományom zabálja fel, de még így is végtelenül és hálásan egyszerű odakint minden.

Kimész, aztán mész. Elfáradsz, tovább mész, vagy nem. Eszel, iszol, vagy nem. Megcsinálod, vagy nem úgy, vagy nem annyit, vagy nem csinálod meg. És ennyi. Út, ember, cipő.

(A többi szar nem számít igazán, mindegy, hogy zsák, öv, gps-es óra, vagy telefon, kimoshatatlanul büdös műanyag cucc, vagy elnehezült pamut. Hónapok után, sokadik km után úgysem érdekel, nem figyelsz annyira rájuk.) Komolytalan az a vélekedés, hogy egy ennyire egyszerű dolog jobb, eredményesebb embert farag bárkiből is legyen akár szó munkáról, vagy magánéletről. És mégis, szinte éreztem, ahogy hámlik le rólam a sok szar, salak, hogy elrendeződnek a vitáim, a kirohanásaim, tudott, de valamiért nem változtatott rossz döntéseim, meg egyéb faszságaim. Éreztem, ahogy újra előbújik belőlem az a meztelenebb, derűsebb, nyugodtabb ember, akit egyszer már megismertem egy kicsit.

Hát kurva jó lenne, ha így maradna.