Nem szeptember volt a legerősebb hónapom ebben az évben. Januárban még lenyomtam magam szempontjából nézve egy igen derekas 141 km-t, és hát a júniusi lelkesedés is elég volt 111-re. Igen, most jön a a senki által nem várt, a totális meglepetés erejével ható DE.
De mégis, ebben az évben szeptember lett a vízválasztó. Ez tipikusan olyan DE, mint amikor közelében sem vagy az esetleges PB-dnek, de érzésre egy kurva jót futottál. Amikor azért egészen jó tempóval mész, nem a legjobbal, de érzésre könnyű vagy Muhhamad Ali lepkéje.
A sok mindig-közbe-jön-valami után (nyaralás, kánikula, csak-csak fáj, tököm se megy futni, semmi kedvem) végre teljesen jelen voltam, még a tiroli kitérő ellenére is rendszeresen felhúztam a Vomerot.
A futás újra ott van az első nem tudom, hányban a napi szinten, folyamatosan fontos dolgok között. Hatalmas terveket szőttem: pl. bármennyire haragszom Árpira, meg a BSI-re, csak elmegyek Siófókra félmaratonozni egyet.
Aztán holnap, ha minden igaz, először megyek Budapesten mással futni. Most jobbnak, motiválóbbnak éreztem lazítani ezen az egyedül-futok-a-gondolataimmal-mert-az-akkora-ZEN mentalitáson. Kezdett fásulttá tenni, hogy mindig ugyanarra és, hogy mindig egyedül hasítok. A magamra húzott időszűke miatt örökké a kapu előtt kezdődő 11. kerület a terep, amit szerintem még mindig nem Budapest a legrosszabb helyszíne, de most éppen kicsit uncsi már. Jó lenne megnézni, hogy milyen az új Margitsziget, jó lenne eljutni Normafára, vagy legalább a Széchenyi-hegyre, főleg, hogy Gazdagrét pár perc autózásra van csak. Jó lenne már megnézni a Hármashatárhegy híres körét, vagy jó lenne akár csak felépíteni egy stabil útvonalat a Kamaraerdő környékén - az sincs messze, mert közel van. Ehelyett mindig csak az a szám szól, hogy gyorsan menjünk ki egy órára, vagy másfél órára, mert aznap még hat másik dolgot kell letudni.
Nehezen engednek el a mindennapi kötöttségek. Lépni kell.
A kiszakadás keretében futottam Fehérvár jelenleg legfelkapottabb és legmenőbb futónagykövetével, Danival egy elég jóképű, majdnem 17 km-t Velencén. Itt is bebizonyosodott, hogy mással futni milyen jótékony hatással van a pace-emre. Vele mondjuk egyértelmű volt, hogy kurvára rohanni kell, mert nem fog bírni magával, ő genetikaliag iramfutó, a szó szó szerinti értelmezésében. De ha nem bírtam volna, nem tudtam volna a sarkában maradni. De tudtam, könnyedén ment a 10-20-30 másodpercekkel gyorsabb tempó, és mivel elég hideg is volt a tónál, a pulzusom se verte ki az agyam. Jó érzés volt, hogy erőltetés nélkül összejött ez, jó érezni, hogy újra erősödöm. Most kb 75%-os vagyok egy évvel ezelőtt énemhez képest.
És itt most vissza a félmaratonhoz. Runbaby írta nem túl régen - és, bocs, hogy megint ennyire direktben hivatkozom -, hogy őt nem motiválja, hogy szar időt fusson egy versenyen. És ezen nem is annyira elgondolkodtam, mint amennyire abban a pillanatban felismertem, hogy engem mennyire igen. (Nem mintha valaha is annyira gyors lettem volna, vagy olyan sokat tudtam volna futni.) Na jó, nem pont az, hogy szar időt fussak a tavalyi két órán belüli 21-emhez képest, hanem az, hogy egyáltalán újra nevezzek, hogy ott zsibongjak a többi hülye között, és a hülye kis játszmáimmal mazsolázzak akármennyi időn keresztül, amíg köztük vagyok. Akkor ismertem fel, amikor olvastam, hogy tényleg mennem kell. Pont leszarom, hogy milyet futok. Nem persze, nem szarom le, de nem érdekel. És ennek, van értelme, esküszöm, én értem.
Aztán felhívtam A Gyógytornászt. (Uszoda helyett, legalábbis egyelőre.) Azért "A", mert ha beírom a Google-be, hogy "futás gyógytornász", akkor gyakorlatilag csak őt hozza ki eredménynek. Ami egész pontosan azt jelenti, hogy az első négy-öt találat az övé. Ami SEO és Google helyezkedés, optimalizálás igen véres és zsebremenő témakörében elég komoly dominanciát jelent. Nyilván felhívtam. Csütörtökre nekem időpontom van, a blognak meg egy új bejegyzése lesz. Mondjuk az nem csütörtökre lesz. Mindig dolgozni kell a munkahelyemen. Ezt viszont nem értem.
