Hogy azért olyan is legyen, hogy futok, és nem arról beszélek össze-vissza, hogy milyen atomdrága és/vagy felesleges cuccokat vettem össze-vissza (de vettem egy fejlámpát - az jó és viszonylag olcsó vétel volt, Decathlon - Petzl Tikkina, illetve a két hét esőben futás alatt megfogadtam, hogy lesz egy vízálló satyekom. A fehérvári Decathlonban szembesültem azzal a ténnyel, hogy van ilyen ott is három ruppóért, nem kellett volna elmenni a Sarkcsillag TRAIL boltjába...) elmondom, hogy októberben

• 151 km-t futottam, meg azt a kettőt, amit nem mértem le a Garmin órámmal és ezért nem létezik és senki nem hiszi el. Ezek azok a "tököm se fog futni egy rohadt métert sem a kötelező 10 km-n felül, pedig elmértem az utat, és még nem vagyok otthon" kilométerek. Merthogy elkezdek sétálni, majd 100 méter után rájövök, hogy ki fogok hűlni, meg fogok fázni, kihullik mindkét vesém meg az összes hajam. És akkor újra elkezdek futni. 

        A 151 km egy elég erős hónap az eddigi sportolós életszakaszomat nézve. 

• Az átlagsebességem 6:15 volt, ami azért jó, mert ha végignézem, hogy mit produkáltam eddig, ebben a sportolós életszakaszban, akkor ez a hónap bizony a gyors hónapok között van. 

Ezek jó hírek, legalábbis remélem. hogy nem túl nagy és nem túl hirtelen az ugrás az előző vergődésekhez képest és nem omlok összeg megint. 

Most arról nem beszélek, hogy az egész csak egy üvöltő lenyomata annak, hogy valamit, vagy sok mindent nem jól csinálok, mert nemhogy nem fejlődtem, hanem lesérültem és éppen kapaszkodom vissza, oda, ahová egyáltalán eljutottam, mert ez most egy sportolós és nem önsajnálós életszakasz. Bár kétségtelen, hogy abban sokkal nagyobb tehetségem van.

Az van, hogy egyelőre iszonyatosan élvezem, hogy újra rendszeresen utcázom, és, hogy nincs állandóan jelen - sem előtérben, sem az agyam hátsó zugában  - a fájdalom. Vagy nem is a fájdalom, inkább a félelem. A tudat, hogy nem vagyok százas, nem haladok előre. Na az feszt ott zizegett valahol, és leginkább agyilag darált be.

Próbálom tudatosabban, változatosabban művelni, amit művelek, próbálok okosabb és óvatosabb lenni, mint eddig. 

És változtam is. Ez a harmadik téli szezonom, már nem zavar annyira a hideg például. Nem öltözöm túl. Nem démonizálom túl a hosszabb távokat és szarok a maratonra, meg, hogy még soha, még mindig nem futottam olyat és annyit. Tervezni természetesen tervezem, éppen ma kérdeztem ki Danit a Maratonfüredről, de nem igazán érdekel versenyszerűen - már ha értitek. Nem dobom messze a lasztit. Főleg,hogy még csak most jöttem vissza.

Másokkal futok néha, rájöttem, hogy kell és jól esik néha a közösség, meg az is kell, hogy másfele menjek. 

ÉS 83,6 KILÓ VAGYOK, KARCSÚ ÉS SZÉPSÉGES, MINT..basszus, semmi nem jut eszembe. 

 Így nézek ki összesen. 

Látszik, hogy középen megállítottam a lavinát, az innenső végében én már látom az egyenest. Ezt javaslom nektek is. Hogy lássátok.

Ez pedig az idei évem. Itt még jobban látszik, hogy mekkora harcgigász vagyok, küzdés a lételemem.

Majdnem legyőztek, de visszajövök, mint Rocky, menetről, menetre, mert egy gettóbeli (Fehérvár, Lenin lakótelep-Palotaváros) srácot nem nyom le semmi és senki. Mert egy gép, azért, mert keményebb, mint az élet, pedig zsebpénzt sem kapott soha, és a liftekben is sokat bent ragadt.