A legutolsó két futásomra már 1-2 C°-ot írt utólag mind a Smashrun, mind a Garmin. Ugyan kb. 5 volt, amikor elindultam, de éreztem én is, hogy erősen jelen van a cúg.

A sapka abszolút elkelt, és igazából örülök, hogy megvettem a vízálló baseball sapit (ami egyelőre csak sima baseball sapkaként funkcionál) mert az Intersportos sapka, ami amúgy készleten van otthon, nagyon jó, csak thermo, amiben viszont ilyenkor még megfő az agyam. Azt sem szégyellem, hogy kesztyűn is gondolkoztam. (Azt végül számomra nagyon helyesen nem vittem,viszont áldom az eszem, hogy a fejlámpa nálam volt tegnap.)

Az, hogy jön a tél, sőt, itt van az országban mégis sokkal jobban mutatja ez: 

Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy belóg a legördülő menü és én így csináltam screenshotot, azért a lényeg egyértelmű:

1. Még mindig teljesen rá vagyok feszülve a szmog témára. Nagyvárosi lévén, ezt azt hiszem jogos,még inkább, hogy érzésem szerint egyáltalán nincs kibeszélve ez a téma. Egyetlen mérvadó blogon, fórumon, oldalon sem emlékszem, hogy valaki erről nyilatkozott volna, akár tudományosan, akár szubjektíven. Egyszer DK-nak kommenteltem be egy fotója alá, amikor még nem volt szegény emberek futók Norbija, és tolta a kontentet, hogy nem aggasztja-e az rettenetes mennyiségű autó, ami mellett közvetlenül elfut. (És most be is ugrik, hogy azért vélemény, komment szinten erről azért volt szó, arcmaszk, vagy nem arcmaszk kérdéskörben.)
2. Objektíven nézve is borzasztó minőségű a levegő, mind meg fogunk halni. A futók különösen.

Konkrétan elborzadtam a gondolatra, hogy ebbe a mérgező vörösségbe menjek ki szaporán lélegezni. A futás még mindig valahol az mentális és fizikai egészségről szó,  a sérüléseim ellenére is. A végösszeg pozitív elvileg. 

A futás nem a munkám, nem keresek pénzt vele, a magam örömére és egészségére gyakorlom. Még ha le is gyalulom a térdemet, nem hízom el, rendbeteszi a fejem, kidolgozom a stresszt, erősítem a szívem és friss levegőn vagyok. 

Az, hogy tudatosan ennyire szar levegőben sportoljak, az ellentmond mindennek. Paradox módon kocsiba ültem, tovább rontottam a levegőt, hogy kevésbé szennyezett területen futhassak. A Normafára nem akartam felmenni, annyira azért nem vagyok elszánt, hogy egy óra miatt töksötétben fussak a farkasok között, de az Irhás árok egészen közel van hozzánk. Egér út, Gazdagrét, és ennyi. Itt is be lehet menni Blair Witchet forgatni, de az én elméletem az volt, hogy már az aszfaltos részen elég magasan vagyok, a forgalom sem akkora, jó lesz itt nekem.

Végül is jó volt, elég sokat bénáztam a tájékozódással, de azért a viszonylag sok emelkedő, meg az időnkénti földes szakaszok miatt volt sportértéke. Tegnap belinkeltem már Snatchnek, de itt van megint. Szerintem van a területben fantázia, fogok még ide jönni. Ami nem államilag épül most Budapesten, az szerintem mind itt történik. Budaörsnek annyi pár éven belül, az biztos.

Tök más:

Tegnapelőtt volt először, hogy először elégedett voltam a buszra futásom technikájával. Igazából villamosra futottam, de nem ez okozta a különbséget.

Szóval van ez a fuss a buszra nevű, egyébként őszintén mondom, olimpiára való sportág, aminek gyakorlatilag semmi köze a bármilyen más futáshoz, mert ez minden futásnál nehezebb. 

A sportoló először is mindent elkövet, hogy a futásra messzemenően alkalmatlan cipőben és ruházatban álljon rajthoz. Másodszor holtsúlyokkal pakolja tele magát, úgy mint lassan felszívodó szénhidrát és fehérje csomag Curveres vagy Tupperware-os edényben sportolás utánra, pénztárca, belépőkártya, kindle, telefon, valamint egy kurva nagy táska. Harmadszor mindig az utolsó pozícióból indul, a befutó tele van előzni való tereptárgyakkal: nénik, bácsik, cekkerek, kutyák, éppen nem a megállóban cigiző negyedikesek. Keresztben mindenki az életére tör, autók, biciklisek, motorosok, életükben egyszer összeállva a gyűlölt közös nevező ellen: halál a gyalogosra. A versenybíróban sincs sok jóindulat, kb 75%-os a befutás előtti ajtóbebaszás esélye. 

Na szóval ennek tudtam úgy nekiindulni, hogy végre látható legyen, hogy amúgy én egy sportoló valaki vagyok. Az összes szarral felpakolva, ruganyosan, elegánsan, lazán, nem sarokra érkezve közelítsem meg a villamost szlalomban úgy, hogy a vezető látványomban kedvét lelje annyira, hogy akarjon megvárni. Elegánsan, feltartott kézzel inteni, biccenteni, és nem is lihegve, ki sem pirosodva felállni az utolsó lépcsőfokra.  

Jogosan büszkén mondom, hogy sikerült. Milyen brutálfutásról, meg spartan race-ről beszélünk? Ez a kemény.