Az űr: a legvégső határ.
Semennyire nem vagyok egy Star Trek fan, nem került be a gyerekkoromba, később meg már nem lehet betuszkolni erőszakosan, eléggé Spock-mentes vagyok. Mégis folyton ez járt a fejemben hetek óta. Naná, a teljesítményemre gondoltam.
Nem, lófaszt. Szóval elég sajátos állapotba kerültem, tudjátok, olyanba, amire, ha visszagondolsz majd idővel, időszakként marad majd meg benned, tulajdonképpen teljesen függetlenül attól, hogy mennyi ideig tartott, vagy, hogy objektív időben nézve esetleg sokkal hangsúlyosabb események mentén történt az, ami mégis intenzívebb lenyomatot hagyott.
Ezer százalék, hogy sokkal többet küzdöttem a heti négy edzésekkel, a résztávokkal, a saját magam ellenállásával és nem akarásával, mint amennyi időt abban a furcsa állapotban töltöttem, és mégis.
Lassan eljutottam oda, hogy nem prüszköltem, nem gyűlöltem, nem haltam bele az egyre hosszabb, sőt, esetleg már akár öt ismétlésig is felkúszó résztávokba, és bár megfogadtam, hogy nem nézegetem futás közben a hosszú távokhoz tartozó tempómat, de lassan mégis összeállni látszott a kép. Tudtam, hogy kábé milyen tempót futok egy adott pulzuson, és lassan azt is megtanulni látszom, hogy megbecsüljem, éppen mekkora pulzussal nyomulok. Sok esetben már csak a megerősítés miatt nézem meg az órámat.
És ahogy ránk kúszott a szeptember, lassan elcsendesett minden körülöttem. Visszaállt minden a szokásos kerékvágásba, elmúlt a nagy meleg, elmúlt a vakáció, a hétköznapok maradtak, a meló odabent, a meló odakint Már sötétedik hét óra környékén, amikor megérkeznek a kilométerek a ház elé. Hazaérek munkából, előszedem a cuccaimat, ránézek a kinti hőmérőre, az pedig szenvtelenül mutatja az egész, végtelen hónap, se felhős, se napos, se hideg, se meleg, se szeles, se csendes időjárását. 10-14 fok, mint egy fiziológiás oldat. Feloldódok a nincs különbségben, mintha sehol se lennék, nincs mit leküzdenem, nincs semmi külső tényező, szabadon futhatok a szeptember izotóniás estéiben.
Csend van, nem emlékszem Budapest zajaira, csak az egyre többet látott esti fényekre, a hidak íveire, a megtalált, hosszű utcák egyeneseire. Egyre több perc, egyre hosszabban, egyre kitartva, láb kiemelve, mellkas olimpikonpózba, aztán egy hatalmas durranással egyszer csak vége.
Levezet.
És ahogy mélyére értem a szeptembernek, ahogy lassan, szinte észrevétlenül körbefolyt az estékre megérkező hűvösség, elkezdtek hullani a számok: 6:00, 5:52, 5:50, 5:43, 5:41, 5:36, és 24-én Danival, a saját edzésemet futva 5:34-es tempót hoztam 144-es pulzussal. Nekem ez volt az ŰR maga, minden tekintetben, mintha nem is a saját testem lett volna, nem ismertem ezt a futót, csak meglovagoltam, vitte magával a tudatomat, nem is a Földön voltam, nem is ezt a valóságot futottam, minden más volt.
Kibaszottul testen kívüli élmény, komolyan mondom. Ez volt a csúcs. De versenyt nem űrben, nem zavartalanul futunk, utcai versenyt a valóságban futjuk.
Beteg is lettem hirtelen, jó lenne megfejteni miért? Idén már harmadszorra történt meg ugyanaz velem. Semmi tragédia, torokfájás, takony, slejm, ugatás, felköhögés. Az zavar, hogy ezelőtt évekig szinte soha nem voltam beteg, max. évente egyszer, vagy az sem, idén pedig már elúszott miatta egy maratonom. Tavasz elején gyakorlatilag ezzel küzdöttem egy teljes hónapig.
Egy hét esett ki. Szombaton probáltam rá egy laza 5 kilométerre, és azonnal tudtam, hogy oda az űrmojom.
A Fuss Te Is Akadémia pár hete kínált be a budaörsi félmaratonnal, hogy ha akarok, ingyen mehetek, és hát ilyet egy jól szocializált magyar ember nem hagy ki, főleg, hogy Budaörs amúgy is a szívem csücske lett az elmúlt évben.
Futni úgyis kellett volna, a hétvégére pont félmaratont szinte lefedő időtartamokat kaptam utasításba, úgyhogy úgy voltam vele, hogy tök mindegy, elmegyek.
Nem tudtam eldönteni, hogy legyen ebből jó edzőverseny. Tempót, vagy pulzust fussak, ha már újra elvált a kettő egymástól? Nem állítottam be végül semmi elvárást az órámra, úgy voltam vele, hogy majd eldönti a szituáció.
Bridgestone Budaörs Félmaraton
Vannak mostanában ezek a kisebb, újabb félmaratonok, ahol nem igazán félmaraton a félmaraton. Nem tudok mit kezdeni ezekkel, mert ezt nem lehet semmivel sem megmagyarázni. Vagy ne legyen félmaraton, vagy legyen félmaraton. Ha nem félmaraton oké, van ilyen verseny is már szerencsére rengeteg, én is megfutottam egyet, ez volt a Paksi Félmaratom + Az sem lenne baj, ha egy eseményt 20 km-rel adnák el, mert akkor tudja az ember, hogy mire számítson.
De ha egy "Félmaraton" nem 21,096 méter, akkor azt nem lehet beilleszteni a kirakóba. Hiába futod meg, nem futottad meg.
A budaörsiek most ezzel védekeztek: "Sajnos egy kellemetlen dologgal kell kezdenem. Mint azt többen jeleztétek, az idei évben sajnos valóban rövidebb volt a pálya! Ez nem a mi hanyagságunk, hanem a bürokrácia ,,erőfitogtatása" volt. Köszönjük ezt a volánbusznak és a közútkezelőnek. Ami az előző 3 évben a BKK-nal működött, azzal a volánbusz nem bírt (nem akart) megbírkozni. Szerintük az ő teljesen azonos méretű buszaik, nem férnek el azon a terelőúton,ahol a BKK járt az előző években. Ezért a kellemetlenségért az elnézeseteket kérjük, igyekezni fogunk, jövőre visszaállitani az eredeti felállást."
Nem tudom, mikor derült ez ki számukra, de 500 méter toldást betenni egy 20 kilométeres trackbe azért több helyen be lehet. Senki nem örül neki, de legalább rendesen meglesz a táv. Arról nem beszélve, hogy erről egy szó sem esett előtte, ez a nyilatkozat egyedül azért született utólag, mert páran rákérdeztek. Ez egyszerűen nem oké.
Mi a faszt dumálok, nem fizettem, ingyen volt, persze. De marha dühös lettem volna, ha fizettem volna.
A verseny maga, a hiányzó kilométert leszámítva, tökéletes volt. Budaörsön nem sok sík utcát találsz, de ez a hét kilométeres pálya teljesen jól futható volt. Nem fogsz rajta PB-t menni, de ezt a versenyt nem a PB miatt kell szeretni.
A rajtszám átvétel az akadémiás különítmény okozta néminemű bizonytalanság ellenére kedves élmény volt ,és frissitőpontosok is iszonyú kedvesek voltak. Mindenki borzasztóan akarta, ahogy ez a nap mindenkinek jó élmény legyen, ezt ennyire talán még egy eseményen sem éreztem ennyire átütően. Aki aztán meg mindenki máshoz képest is igazán durva volt, az a főút mellett szájkaratézó leányzó volt a dj pult előtt. Esküszöm ilyen teljesítményt életemben nem hallottam sehol. Konkrétan levegő nélkül végigdumált, -hajrázott bruttó két órát. Nem tudom, hogy ki ő, budaörsi városi rádiós bemondóra tippelek, de amit lenyomott, az valami elképesztő volt. A fele bandát ismerte, a másik felével lepacsizott, szól valamit hozzá, és csak tolta és tolta és tolta vég nélkül. Nem tudom mit szed, de minden futónak olyat kellene szednie.
A legaranyosabb szurkolói díjat az a félelmetesen cukker kiscsaj kapja, akitől a Magyarországon kapható legnagyobb szőlőcukrokat gyűjtöttem szorgalmasan. Minden körben lelkiismeretesen a kezembe nyomott egy óriási tablettát, amit aztán eltettem a zsebembe. Valószínűleg azonnali fulladást okozott volna, de egyszerűen nem lehetett neki ellenállni, elszabadultak az apahormonok, öregszem, az van.
Az látszik, hogy Budaörs autós város, soha ennyi méltatlankodó embert nem hallottam még panaszkodni. Kifejezetten hosszú sorok vártak szalagon való áthaladásra. A skála lefedte a "Kurva anyátokat szopjátok ki"-vel kézifékes fordulót nyomó Opel Astrástól, a kőkeményre lekozott hajú, decens nyugdíjasos "Ez hallatlanul felháborító"-ig, a teljes autós palettát. Nem vagyok tisztában a város közlekedési viszonyaival, de komoly fennakadást okoztunk még egy napos, békés, vasárnap délelőtt is.
Nem égtem versenylázban, a Spar a cél, nem akartam nagyot dobni. Kényelmesen érkeztem, előtte kocogtam egy nagyon kicsit, majd csatlakoztam a tömegnek ahhoz a feléhez, akik a menetiránnyal szemben álltak fel. Még az indulást előtt két perccel is így voltunk. Gyanúsnak gyanús volt, mert otthon csak-csak megnéztem, merre fogunk menni, de hát azért birka az ember, mert működik a nyájeffektus. Aztán csak leesett mindenkinek, és elkezdtünk az elején keresztül hátrafele szűrődni és ekkor találkoztam egy indokolatlanul magas emberrel, aki ismerősnek tetszett. Neki is az lettem, lekezeltünk, és én csak annyit bírtam idiótán mondani Snatchnek, hogy "Hajrá, hajrá". A verseny további részére is ebben maradtunk. Ő nagyon sietett nagyon elől, intettünk egymásnak, amikor szembejött. Majd biztos elmondja hogyan sikerült, annyit láttam, hogy volt olyan, hogy bizony kiürült a mosolypuffer, és nagyon nem irigyeltem tőle ezt a küzdelmet most, ezen a nem lapos pályán. A végén még hosszabban odaintett, kajabáltam, hogy gyerünk, de hát magamnak mondhattam volna ezt leginkább, mert én ekkor mentem ki a utolsó kör első emelkedőjére. Messze van az eleje még nagyon...
Az utolsó hármat megtoltam valamennyire, és bár lazán 171 lett a pulzusom a végére, nem igazán haltam bele. Éreztem, hogy ez egy teljesen fals 155-ös átlagpulzus, és a 171-es is fals, nem lihegek annyira, hogy ez valid legyen. Fantomnehezékként volt rajtam végig ez a betegségben otthagyott egy hét.
Kő vagy nem kő
Nem fantommá akkor vált, amikor halálra ijesztett hazaérve. 2014 decemberében volt vesekövem és az nem egy olyan élmény volt, amit újra át akarnék élni, bár az oddsok nem nem nekem kedveznek. Mindenesetre, amikor azt láttam, hogy olyan barnát csurgatok, hogy sárgát nyomokban sem tartalmazott, akkor ott helyben megállt az ijedtségtől a szívem. Végigfutott az összes emlék bennem: szülési fajdalom, görcsös pisálni akarás, egy hét non stop Cataflam és pisaszűrés, míg kijön az az átkozott szar belőlem.
Megittam két liter vizet, letoltam két sört, hogy megjöjjön az inger, és végig rettenetesen féltem, de a harmadik kísérletre kitisztult.
Nem tudom, mi lehetett ez. A sok gyógyszer, a keveset ivás? Nem, nem, az ivásra direkt odafigyeltem, mert emlékeztem, hogy hajlamos vagyok későn elkezdeni frissíteni. A magnéziumos víz lehetett a probléma, amit a versenyen adtak? Esetleg a magnézium valamelyik gyógyszerrel? Vagy mégis mini kő volt és kijött probléma nélkül? Vagy ez egy rendes kő és csak megmozdult egy kicsit a futás alatt?
Nem tudom, de marhára zavar. Gyűlölöm a bizonytalanságot és az információhiányt.
Mindegy, két hetem van a maratonig. Folytatom, ahol a betegség előtt abbahagytam. A verseny hetében megint Németországba kell utaznom és csak remélni tudom, hogy hétvégére meg fogok érkezni. Ha nem, akkor magánzóban kell lefutnom, amit a versenyen nem tudtam.
