Maratonfutók, nemmaratonfutók, ultrafutók, nemultrafutók, pályafutók, nempályafutók, gyorsulók, sikeresek, arcbatolós futók, elitistafutók, UTMBfutók, Spartathlonfutók, legszebbhelyekentrailfutók, szépenfutók egymástagyonszponzoráló futók és minden hajnalban sikeresen felkelő futók között az én zajom egészen elvékonyul az utolsó napokra. Arra sem marad időm, hogy azon gondolkozzak, vajon én magam vagyok-e az a frusztált futó, aki leginkább nem szeretnék lenni. Óriási a zaj az egymásnak felszínt, okosságot, sikereket, őszinteséget mutató futók között, és én magam is felszínt, okosságot, sikereket és őszinteséget kiabálok, és ilyenkor mintha még hangosabb lenne minden, pont amikor egészen elfogyok teljesen, és a zajt is inkább már leteszem a kezemből.

Egyetlen egy nyomorult kis célom maradt, egyetlen kérdés, és senki mást nem érintően egyedül csak engem kérdez.  Egyes-egyedül rajtam múlik, nem tud senki segíteni, nem lehet csalni, kimagyarázni, mert elfogyott minden tér és idő és hiába kiabálok, hiába vagyok a zaj része, hiába heroizálom magam, a legeslegvégén önmaga meztelenségében állnak a számaim. Megcsinálom? Nem háromezer, nem négyezer. Kettő. Megcsinálom-e ezt a nyomorult kétezer kilométert egyáltalán?

Most nincs karácsonykor hősvagyokfutás, nincs egyedül vagyok faszagyerek a városban futás, egyedül az a kérdés, hogy MOST,  amikor elfogyott minden levegő, amikor már abszolút centire húztam, és nincs hova tovább halogatni, csúsztatni, akkor kimegyek-e minden rohadék nem a legjobb napon, minden szar és hideg napon 10 kmt futni?

Ha már zaj: soha nem hittem volna, hogy Gusztos Peti magánfutóként is olyat csinál, ami számomra üzenetértékű, de úgy néz ki vannak további tartalékok és mélységek ebben az emberben: fogyott 12 kilót, és nekiállt mindennap futni. Nem, nem nézünk mögé, mindenkinek ezer démonja, kínja van, egyszerűen abban maradunk, hogy ez nekem érthető, megfogható üzenet. Akár én is lehetnék.

Én is hányszor veszítettem el ezt a viaskodást, hogy kimenjek-e egyáltalán. A holnapok, a jövő hetek, a következő hónapok elvittek egészen decemberig, az utolsó napokig, és nekinyomtak a falnak. Az ilyen ember, mint én valahol várja ezt, ekkor teljesít, ha teljesít. Lapzárta, leadási határidő, deadline. Halogatok. Csúsztatok, hitegetem magam. Aztán néha becsúszok a szükséges minimummal.

Tizenévek óta próbálok mindenféle kihívással átugorni magamon.

A héjában hordozott minden pillanat, izzadságmolekula, a benne rejlő hazudni nem tudó matek, az ajtót, kiutat, panorámát csak megmutató passzivitása, a kilométerek néma kérdése teszi tökéletessé. Az út mint egy hangtalan szőnyeg legurul elém és egyedül rajtam múlik, hogy a végig vagy meddig megyek rajta. Lesznek-e kilométerek, a kilométerekből lesz-e futás. Nincs, nem lehet benne egy centiméter hazugság sem. Azt mutatja, ami vagyok.