Aznap az albertfalvi gátról dél felé nézve volt a legkönnyebb azt képzelni, hogy valahol egészen máshol vagyok. Valami fakóvörösben, élénknarancsban mosta el napnyugta és a pára a víz feletti világot. Fekete kontrasztként repdestek a sirályok a lehorgonyzott szállítóhajók felett, el, egészen a Dunához szorult, felette tornyosuló budafoki pincék megmaradt hírmondói felé.

Akárhol lehetettem volna, bármelyik emlékvárosban, akárhol, ahol megfordultam, amiről olvastam, vagy amit elképzeltem. És ez így is maradt pár percig, és az egyetlen város által beszorított görcs és agykalapács akadálytalanul szívódott fel ezen a sok képzeletbeli helyen, és mire újra visszakerültem, oda, ahonnan elindultam, tonnákkal voltam könnyebb a odabent.

Három kilométert tudtam futni, az első jól ment, aztán megérkezett minden, ami rossz, és a harmadik kilométernél, amikor már 6:45-öt láttam az órán, megálltam. Leültem a gát egyik betonkockájára, lehúztam a cipőmet, és ellazítottam a sikító vádlijaim. Beszívtam a szemembe a látványt, eltűntem, és öt perc múlva, amikor visszaérkeztem, nem volt semmi bajom. Se a vádlimnak, se a fejemnek.

Olyan sokféleképpen nem ment, és nem megy még most sem, hogy, bár megfogadtam, hogy nem veszem el a kedvem azzal, hogy megmérem magam, - úgy terveztem, hogy majd elég mérlegre állnom, amikor már van bennem némi mérhető kilométer és pár hónap futás  - kénytelen voltam megtenni.

Tudnom kellett, hogy mivel állok szemben.

Kibaszott 93, 7 kilót mutatott a mérleg. Nem döbbentem meg túlságosan, mert sejtettem, hogy nagyon rossz lesz a helyzet, de ennyire sokra nem számítottam. Már a 90 is rekord lett volna. Csücsörítettem egyet, és mégiscsak hagytam pár percet a sokkra. Legalább 15 kilót kellene fogyni. Nekem. 

Egyből értettem, hogy miért áll be, miért görcsöl a derekam, csipőm, annyira, hogy kilométerenként meg kell állnom. Hatalmas hordót kell cipelni, az amúgy is kacsaseggű, haselőretolós, rosszul ívelő gerincemnek. Nem is a sérülésem okozott már panaszt. Igaz, a lábfejem is bejelzett néha, de ez másfél hónap alatt gyakorlatilag elmúlt. Ha fájdalmat is érzek lent, az inkább a vádli- és bokagörcs. Védeném a lábamat az azt határozattabban körbeölelő cipővel, de ezt semennyire nem tolerálja a magas rüsztöm. Engedni kell a cipőfűzön. Persze baj a lábgyengeség is, a bizonytalan talajfogás, de sokkal nagyobb gondot jelentett a beálló derekam. Kövér vagyok, merev vagyok, kötött vagyok, nem tudok lazán futni, nem működik az, hogy majd az első kilométer alatt bemelegszem.

Tornáznom kell. Ajánlásra megtaláltam a Nike Training Club appot, tök jó kis gyakorlatsorok vannak benne, úgy mint runner warm up, run ready yoga, open rotation, amelyeknek megalázó módon a felét sem vagyok képes teljesíteni, viszont remekül beizzítják a gőzgépet, és ahogy teltek a hetek, eljutattak oda, hogy már volt egy-két érzésre jobb kilométerem, neadjisten egész futásom, akár hat alatti, hat környéki ezrekkel.

Szeptemberben még erőltettem a 10 km-es futásokat, de hamar jött ez a lábamnak, túl sok volt a bajom, és ugyan magamtól nem vettem volna vissza, de kivűlről megérkezett az input, hogy mi lenne, ha elengedném a távot, meg azt az egy dombot, amire fel szoktam szuszogni a Ringló utcában? Az 5 kilométerre mindig lehet számítani. Visszatértem az alapokhoz, ugyanazt a kört futom, mint öt-hat évvel ezelőtt. Lesz is vagy 80 kilométerem októberben.

Éveket buktam vissza az időben.

Iszonyatos az effajta újrakezdés. Szimplán lustaságból, demotivációból, vagy testi sérülésből visszatérni "mindössze" kurva sok türelmet és ésszel odafigyelést igényel. De amikor a torta tetejére odaszúrunk még egy 93 kilós koktétcseresznyét, azt nem kívánja az ember az ellenségének sem. Magával még is megteszi. Minden pszichológus nedves álma ez, nem kérdés.

Majdnem 90-ig jutottam, de egy rövid csehországi kitérő közbeszólt, és Cesky Krumlov nem az a városka, ahol szar bokával nekiszaladsz az edzésnek. Próbáltam találni legalább egy öt kilométeres kört, de a Garmin hőtérképe azt mondta, hogy normális ember ezeken a részeg macskaköveken nem sportol: nem adott egyetlen útvonalat sem. Nekem a kísértésnek a legkönnyebb engednem, hát megint kimaradt pár nap. Újra a 93-at súrolom, hiába volt meg a napi majd 15 km lépésszám. Lószart nem ér, hiába akartam becsapni vele magam.

Hálistennek éppen megjött a sötét és a hideg, ilyenkor legalább sokkal nagyobb kedve van az embernek utcára menni, szinte magától indul a lába. Az enyém mondjuk éppen gurul, és néha bele kell rúgni. 

15 kiló. Akkora baromság ekkora hátizsákkal futni. Hülyegyerek.