Na kérem szépen.
Egyetlen idegesítőbb futóblogger van szerintem a túl sikeres futóbloggernél, az pedig az esőkelő, meg a nemfutó futóblogger. Azok senkiháziak. A szcéna megcsúfolói. Ezért tart itt az ország. Fake news. Na, és ezért az van, hogy nemigen írok semmit, mert hát ugyan kínok kínját ki- és beleállva újrakezdtem ez az egész borzalmat (aka futás), de már rögtön az első perctől kezdve derék- és vádlibénulással küzdöttem.
Ezt én hősiesen próbáltam lerázni magamról, nem tudomásul venni, de oda jutottam, hogy egyrészt lassan csak-csak azonosítottam, hogy megint csak a piriformisomról lehet szó, az sugároz helyben is, meg mindenhova is, másrészt karácsonyra jól be is gyulladt a jobb farpofám alatt a mindenem, de annyira, hogy minden lépés egy-egy tűszúrás volt a csipőmnél, hátul, ahol az alsótestem zökken a felsőtestemnek.
Ilyenkor egész konkrétan beszarást kockáztat az ember, ha nekiveselkedik hengerezni, de én nem csak hogy hengereztem, hanem ráültem a mobility halálcsillagra is, ami egészen, és még annál is jobban, de nagyon súlyosbítja az egészet.
Aztán nyújtottam is, ahogy azt kell, és karácsonykor el is kezdett kiengedni a seggem. Ez olyan, mint amikor a szemhéjad ugrál, csak nekem az egyik seggfelem twerkelt önkéntelenül. Fogadok, hogy ilyet még a világ leglatinább leglatina feneke sem tud.
Újra futottam egy hetet, vagy mennyit, de egyre foscsibb lett megint és kábé ugyanoda kerültem, ahonnan elindultam.
Na de hát nem adom fel, bár ez lassan már Einstein őrültségre vonatkozó idézetének a kategóriája. Már ha tényleg mondott ilyet. Ha józan lennék, és nem ebben a seveledsenélküled, kibaszott szerelemben senyvednék a futással, talán valóban elgondolkoznék azon, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve ezzel a sporttal. De ilyesmit nem teszek.
A hengerezés, nyújtás és lábfelbaszás mellé Anna terhestornájának köszönhetően betettem a gerincjógát is. Nagy lelkesedéssel látogatja a Kelenfa című, tőlünk pár saroknyira található, extrém módon családbarát központot, ahol szerda esténként (és máskor is) gerincjógát tartanak derékfájósoknak. Megelőlegezett apaként vettem a bátorságot, és bejelentkeztem én is. A jógát már régóta duruzsolták a fülembe, de így, hogy a bruttó, "valahova el kell menni, át kell öltözni, utána újra át kell öltözni, haza kell jutni" rész 10 percre redukálódott, sokkal nagyobb kedvvel is sétáltam át a szomszédba téliesített alsónadrágban és papucsban, hogy aztán egy órával később vigyorogva és bélbolyhaimig remegve csoszogjak hazafelé. Pontosan azt találtam meg, ami nekem kellett.
Háromszor voltam azóta, folytattam a hengerezést és nyújtást és már KÉTSZER!!!! meg tudtam futni a háztáji öt kilométeremet mindenféle kényszermegállás nélkül. Se derékgörcs, se vádliig sugárzó fájdalom, semmi sántulás, pedig ott van még a baj, pontosan oda tudok terhelni labdával a fenekem felső részén, ahol megjön a szisszenős és tátogós képeket vágós szaróinger.
Ma van a yours truly első napja, éveken keresztül 25 kilométereket futottam ezen a napon, ma pedig a fájdalommentes ötnek is örülni fogok - remélhetőleg. Nem konkrétan az az ív, amit elképzeltem volna magamnak, de a lényeg az öröm.
Jövök, ha lesz mit írnom, és remélem, hogy lesz. Bár nem látszik, de azon vagyok.