A Föld lapos. Elfutottam a végéig és láttam. Péter Attila áll ott, a kezében mikrofonnal. Végül is sejteni lehetett.

A szimbólumoknak hatalma van, kérem szépen. Elég régóta rajzolgatnak, mutogatnak jeleket az emberek ide-oda, kinek-hova, kezdve a barlangrajzoktól egészen a "Roly" megahipermárkájú shanghaji spuris pólomig, amire a szorgos technika most egy "+" jelent nyomott, és mint annyiszor már az emberiség történelmében, ennyi elég is, hogy megfagyjon a címzettben a szar. A szimbólumoknak hatalma van. Meg hideg is van, ez a kurva március évek óta ugyanazt a műsort nyomja, jobban koppannak a dolgok, mint decemberben.

A szarfagyasztó plusz jel nem egészen 11 km szabadon választott gyakorlatot jelent számomra a maratoni távon felül. Arról, hogy mi van felül, nekem mindössze három kilométernyi Oli-féle bemelegítésnyi tapasztalatom van, bár az még a maraton előtt volt. Szóval akkor a maratonom utolsó három kilométere volt a maratonon felül. Van ilyen, néha már az öt km is több mint tíz, ha nem vigyáz, és rosszul éli meg az ember.

A maraton, ami több volt, mint maraton, ősszel történt. Akkor formában, legalábbis átmentett formában voltam. Hogy most miben vagyok, az majd pénteken kiderül, a legvalószínűbb az, hogy szarban. A terv úgy volt, hogy én március 23-ig csak-csak lefutok két maratonnyi távot (mármint úgy egyben), amire ha őszinte akarok lenni, meg is volt minden esélyem, a feltételek is adottak voltak, legalábbis a másodikra mindenképpen. Január elején a karácsonyi nagyhalál miatt nem mentem Gutára, a februári Yours Truly meg fejben nem úgy sikerült, hogy 40 km legyen belőle. Magamhoz képest sokat futottam, voltak 20-as, 30-as távok szép számmal, paskolgattam a szívemet résztávokkal és emelkedőkkel is, volt, minden, amit akarsz. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ez nem volt tudományosan felépített valami, ezt inkább összesöprögettem a kamrából, és marhára nincs koktélcseresznye a tetején.

Egyet akartam elkerülni, azt, hogy nehogy az legyen, ne akarjam ezt a próbát. Az októberi Sparban mai napig nem a feladás okozza a rossz érzést, hanem az emléke annak, hogy NEM akartam. Nem akarok ilyet érezni többet. Ez most nincs meg, izgat a kaland.

Ha objektíve, logikailag, nagy általánosságban nézzük, nincs sok keresnivalóm a Szupermaraton második napján. Legjobb formámban, ideális körülmények között sem tudtam eddig négy órán belüli maratont futni, bőven lenne mit faragnom az időn. És itt nem is a PB lenne a lényeg, hanem az állóképesség, az erő. Az utóbbi időkben iszonyú sok hangot és véleményt lehetett hallani, olvasni az idő kontra táv kergetéséről. Azt most én elkerülném, hogy állást foglaljak, egyszerűen ha magamra és magamba nézek, érzem, hogy nem vagyok elég erős és stabil akkor, ha maratonról van szó. Harmincat kérdés nélkül lefutok, esetleg még sebességet is tudok beletenni, ha nagyon muszáj, de a maraton az bizony a takaró vége.

És akkor mégis mi a picsáért akarok több, mint 50 kmt teljesíteni? Mert kurvára izgat, mert Balaton, mert kaland, mert kénytelen vagyok valahogy eljutni Szigligetig, különben ott maradok a cuccom nélkül a 71-es út mellett, úgy, hogy szegény Cipő is megirigyelt volna. Mert Balaton, mert szabadság, meg kaland. Meg szabadság, meg kaland. Meg Balaton. Hogy ökörségnek mekkora ökörség, azt majd elmesélem persze, vagy Colheo, vagy Kalevala üzemmódban, majd meglátjuk.

A csomagban ott van az elmaradhatatlan szivacs is, amit az időjárás előrejelzést nézve, viszonylag optimista óvintézkedés, szerintem megspórolhatták volna Vivicittára. Van viszont fincsa DM-es papírzsepi, amit már most köszönök, mert egy gyerekkel találkoztam a hétvégén, de tőle menetrendszerűen és kötelező jelleggel elkaptam a torokfájást. Szerencsére valami félhalott populáció lehetett, nem ölt meg hétfő estére, és van remény, hogy egy-két nap alatt agyonszopogatom Strephennel.

Most meg megyek vissza Daninak leárazott cipőt venni a Spuriban. Ehhez legalább kétség nélkül értek!

Valamikor november végén.

Amikor végre elég hideg lesz, az pontosan olyan, mint most, ahogy az tetőtér ablakait verik a hótüskék. Idebent barátságos, idebent otthonos, sárga hangulatfények tesznek bánthatatlanná az üvegen túli sötétséggel szemben. Biztonságot zúg a tévé, a hűtő, kényelmet morog a vacsora a gyomromban, feledést hoz a sündörgés, a szeretet, újraírja nap sorait a stresszfirkákkal telekarmolt füzetben az otthon.

A kesztyűm, a sapkám, a fekete, de fényvisszaverős felsőm, az államig érő cipzár, a biztos cipő, a záródó zsebek a páncélom, az összes rituálé az otthon, ami biztonságot ad és sebezhetetlenné tesz. 

Felcsatolok. Felhúzok. Betűrök. Bekötök. Beállítok. Lemegyek.

Szünetjelet sípol a hirtelen utcai hideg, új kezdetet írnak a másodpercek, míg jelet kap az órám. Úgy kap belém a valóság karomnyi hidege, mint valami tőlem sokkal nagyobb, éhes, ősi fagyóriás -  egy pillanat alatt jelentéktelenné válnak a budapesti buroksurlódások, a munkahelyi emailharcok. Házak, és dermedő facsontvázak között várok az utcán az égre, hogy végre jóváhagyja az indulásomat a sosem látott távolságisten.

Aztán megjön a jel, és minden életre kel rajtam. Egyenes utat vág a cipőm, megvéd a kesztyűm, a polárbolyhos pulóverem, a sapkám sildje árnyékot vet a sötétre, egyetlen folyosó marad csak szabadon, csak a jelen és a ritmus létezik. Ég az arcom a hidegben, nem múlik el két kilométer alatt sem, piros bélyeget üt a szemem alá a tél, jelezvén, hogy megérkezett az év utolsó nagy színésze. Feledhetetlen a belépése, már havat hord alám, drámaian löki be az ajtót.

Nem számít, elfogadom, elmúlik ez is, rajtam van a vértem: én odakint is idebent vagyok, átfutom a hónapokat, és túlfutom a telet, hiába harap lassan a negyvenedik márciusba.

Decemberi hétvége.

Amíg leérek a partra legalább öt valaha volt gyár mellett futok el, nevüket sem tudom, ott állnak, ha állnak még, rejtve a kerítések és fák mögött. Ott vannak az utcanevekben, a munkáslakásokban, a helyükre épített újépitésű házak alatt,a gazdátlan telkeken, az elmúlást vedlő, őrizetlen őrzőkutyák birodalmaiban.

Lenyűgöz a kihasználatlanság és az elhagyatottság monumentalitása. Innen mindenki elment. Dolgoztak, utakat, gyárakat húztak, terveik és mindennapjaik voltak, és úgy hagytak itt mindent, olyan lezáratlanul, hogy minden szellemekkel van tele, szellemautókat választ el a felezővonal, céltalanul csikorog a daru, vakon bámul minden ablak, örökre esti fényre vár az utcai lámpa.

Minden egyes sarok, utca, parkoló, rozsdapaloták között átvezető ösvényen hallom a bennem élő kulcsos gyerek bunkereket felfedező kacagását. A délutáni órák milliomosa vagyok, még mindig ugyanaz a fiú az ebédbe, tévébe, kanapéba ájult panelország focipálya- és pingpongasztalmilliomosa. Ez itt mind az enyém, terek, csendek, kincsek, a ritmusommal felvert idő, minden, amit hátrahagytak az elköltözöttek.

Mint egy óriási játszótér, enyém az egész bolygó, a város, sugárútnyi széles járdák, ahol az aszfaltrepedésekbe majd a tavasszal visszaköltöző élet hálózza be az értelmét vesztett emberi irányokat.

Fagyökerek verik fel a betont, bokorsikánok lazítják a tervezett egyeneseket, szúros fát és hidegbe dermedt, csipős bokrot kerülgetek. Átfordulok az albertfalvi gátra és hatalmas tér szakad rám. Oszlopokban lassítanak a dunai csendtömegek.

 Február, munkába menet

Kálvinon szállok át a két világ között, a hétfői ember álruhájában cipelem a combom fáradtságát a tömegben. Odabent majd ásít, nyújtózik egyet, és alszik nyolc órát az asztal alatt a szétrágott váltónike-ba bújva.
Néha feltűnik egy-egy kapaszkodó csukló, üzenetként hordott Suunto, Garmin, vagy Polar órával, néha meglátok egy nyugdíjas, már csak levezető futócipőt - keresem a jeleket, másokban keresem magamat, keresem, akivel értjük egymást ebben a világban is, vagy csak akin keresztül jobban megértem magamat, keresem azt, akivel itt is közös szavunk van, akivel nem vagyok egyedül a télikabátok, csizmák és bőrcipők között sem.

Március, úton Mannheimba

Úgy képzelem, hogy úgy fogom találni a várost, ahogy hagytam, hidegként, sötétként, és ott lesz minden kilométer, engem várva, hogy gombolyítsam tovább őket az emlékotthonomba, ezerméterenként kötöm magamhoz várost, a maratonellenségből így lesz ismerősnyi jóbarát - a hoteltől a sínek alatt a folyóig, onnan a kiskertekig, a Sportvereintől a végtelenül kanyargó, padkanélküli, forgalomentes jólétutcákig, majd vissza a víztoronyhoz.

Ugyanolyan értetlenül néznek majd az emberek, egyedül én futok sötétben, sötétben Mannheimot senki nem látja így. Jövő pénteken, harminckilenc évesen öt évnyi ilyen percem és órám lesz, öt évnyi élet, ez az ajándék.

Vasárnap újra Érden Yours Trulyztam, mert tavaly bitang jó volt, mert tavaly volt benne egy komolyabb hősfaktor a -10°C-kal, és mert 12 kilométeren keresztül hol nagyon, hol csak sunyiban, de folyamatosan emelkedik az út.

Idén az újraélesített diétán kívül még a hegymászást akarom bevetni, mint fegyvert önmagam tehetetlensége ellen, tehát eleve elrendeltetett lett e szep gyerek megjelenese.

Tavasz volt, Rrroka volt, Keratomi volt, sokan voltunk, Érd tévé volt, nem ettek meg az Ófalu vérkutyái, csupa jó dolgokról tudok most is beszámolni. Rrrokával, egyedül égettem a salakot felfele, Tomival döngöltünk lefele a tetőről, Évi bevitt minket a végén, hogy ne Tárnokon lyukadjunk ki, és nem is tudatosítottam, az öröm úgy kúszott fel lassan bennem, hogy hétfőn tetőzzön csak kimondott gondolatként, és csak akkor értettem meg igazán, miről is szólt ez most nekem, amikor másnap újra kimentem a tizenöt fokba kocogni egyet az otthonról dolgozás ebédszünetében. Darabos volt, lassú is volt, de a vasárnapi harmincra tettem rá, ami nekem ezzel a hétfővel együtt főleg egy mérföldkő lett, méghozzá olyan, ami nekem számít igazán.

Kiliant már mindenki agyonhasználja hivatkozásként, de kénytelen vagyok újra előszedni a kiscsávót, mert volt egy fontos mondata, ami megmaradt bennem - és még csak az sem számít, hogy igaz-e vagy sem: "I have been racing for 15 years but the final goal is not race it's to be able to move in the mountains quick" (5:53-6:00)

Ekkor gondoltam talán először, de legalábbis megfogalmazottan arra, hogy fontos, hogy a célokon, eszözökön túl legyen egyfajta futásos ars poetikája mindenkinek, amit az összes versennyel, edzéssel el akar érni, de semennyire nem elvonatkoztatva magától a tevékenységtől. Most nem arról beszélek, hogy le akarok fogyni, ki akarom engedni az agyfaszt, hanem, hogy konkrétan a futásban mi a célom. Végül is az a keret, amiben, és ahogy ezeket az áttételes célokat el akarom élni. Azt hiszem. Annyira mégsem gondoltam ezt végig szavakkal.

És rájöttem, hogy ezt is elég korán bevéstem magamnak: a hatótávolságomat akarom növelni. Úgy "kirándulni' 30-40 kilométereket, hogy ne akarjak ezekbe belehalni, hogy rutin legyen ekkora kört menni.

És ez történt meg vasárnap. És az sem számít, hogy ez kínosan sok év után történt meg, nem számít a tempó sem, az éveket le lehet majd hazudni, a tempón lehet finomhangolni, lehet majd polírozni az egészet, de igazából nem számít, nem változtat a megérkezésen.

Kibaszott nehezen indult be újra a gép decemberben, a partizánmaraton után múlt hét pénteken futottam meg az első életjeleket tartalmazó 11 kilométert. A semmiből, a hat-sok-tempós vánszorgásokból, vagy a pulzuslázadásos-megszaladásos gyötrődésekből minden átmenet nélkül megszabadulva úgy éreztem, mintha egy bomba szakadt volna le a hasamból, a lábamból, súly nélkül kerülgettem az emberbójákat az Andrássyn hazafele futva a munkából. 

Nem történt semmi mérhető csoda Érden, egyszerűen nem haltam meg, és olyan könnyen fordultam rá 25 után egyedül a gátra, mintha nem is én lettem volna, a sumák, a lusta, a fejben gyenge árnyékharcos. 

Soha nem fogom elfelejteni a két évvel ezelőtti első harmincamat, ahol először futottam meg azóta már azért eléggé kitapasztalt nagytétényi Nagy Körömet, de még egy évvel ezelőtt sem volt sima menet ez a táv.

Amikor most januárban leesett az Idei Nagy Hó, sétáltam egy Gellérthegy-Sashegy-Irhás-árok huszonhatost tökön-babon keresztül, úgy, hogy nem átallottam a végén is füttyögni, de most lett csak biztos, hogy végre lett harminc kilis rutinskillem. Amit meg kellene őrizni.