Most, hogy ismét ilyen szuper(ül) hőst faragtam magamból egy négy órán amonnani maratonnal is, ideje, hogy rajongóimat még személyesebb, még intimebb témával fogjam meg, hiszen erősíteni, táplálni kell a kötődést.

Beszéljünk a seggemről. 

A legautentikusabb, leghitelesebb véleményezőm, a zalai nagymamám szerint - sajnos már régóta nincs közöttünk - a seggem mint két fokhagymagerezd. Azt hiszem ez a megfogalmazás a zsír- és izomszövet hiányára utalhatott - még ama koromban, amikor két vajas kenyér és sparherden sütött sós perec között a tyúkokat kergettem a hátsó kertben, valamint lőttem le botpuskával a diófa tetejéről (ők voltak a nácik, a törökök és a Csebimárka alteregóm mindenkori ellenségei) -, és mint ilyen némileg mégiscsak elvesztette aktualitását, hiszen egy olyan problémáról számolok be, mely alapvetően feltételezi az izom meglétét a kérdéses testrészen. 

Ugyan, ha Dani fenekét nézzük - követtem már eleget, és sokat követtem most is a tomporát a 42 km alatt, tehát tudom, hogy miről beszélek - gyakorlatilag valóban izomhiányos vagyok, mert Daninak olyan fertálya van, hogy Freud Dél- és Közép-Amerika összes dívájára bevezethetné a seggirígység fogalmát. (Ennyit egy mondatban a férfisovinizmusról és a földrajzilag inkorrekt általánosításokról.)

Mindenesetre én azt állítom, hogy nekem is kialakult valamiféle futófenekem, mert hát bajaim is lettek vele. Ez az én futófiziológiám alaptétele. 

Van ez a piriformis megjelölés, ami kedvenc nevű izmom, a körteképű izmom latin neve. Lássuk be, hogy a körteképű mennyivel de nagyon sokkal menőbb név, mint például a talpi bőnye. Ha nem ismerném, hogy mit takar, a talpi bőnyére adott első reakcióm az lenne, hogy sose randiznék olyan emberrel, akinek ilyen van. Gyakorlatilag ezért váltottam én is, aki teheti szerintem kövessen, sokkal jobb egy körteképű szindróma, mint egy talpi bőnye.

A körtképű izom fenékbeli jelentőségét hálistennek nem  a formája adja, hanem az, hogy az ülőideg felett hesszelget. Futás hatására fesszessé válhat, meg ugyanúgy elköveti az összes izomszarságot veled, mint minden izom, ami részt vesz a heti iksz alkalmas hülyeségrohamodban. Csakhogy, adott esetben, ő ilyenkor az ülőideget nyomja meg.

Nem kell emlékezni rá (de jó lenne), de már a városligeti K&H-s nyavalygásomban is említettem, hogy "van néha olyanom, mintha elaludnám a bal forgómat, vagy mintha elnyomná valami azt, nem tudom. Ilyenkor napközben egészen olyan érzésem van a combomban, mintha izomlázam lenne, pedig aztán a közelében nem vagyok."

Nahát pont ezek a tünetei ennek a piriformis szindrómának. Eltartott egy ideig, mire erőt vettem magamon, hogy egyáltalán bevalljam magamnak, hogy Már Megint Van Valami, hogy utána nézzek, és, hogy meggyógyítsam magam a mindenható internet segítségével.

A végső támpontot a budaörsi uszoda masszőre adta, aki konkrétan az ülőidegre gyanakodott, de igyekezett megnyugtatni, hogy nincs nagy probléma. Így jutottam el az isiász (kurva nagy probléma) helyett a piriformishoz (reméljük kis probléma).

Az alapvető probléma természetesen - és ahogy az általában lenni szokott -  a ló másik oldala volt. Az elbénázott és a szakszerűség teljes hiányával elvégzett nyújtások után - melyek szintén nem kis bajt okoztak - a nyújtások teljes megtagadása volt a következő lépés. Mert az kényelmes, leszarni a nyújtást. 

Most egy ideje újra megerőszakolom magamat, és szépen, de nem igazán klasszikusan nyújtok, hanem előveszem a hengerem és végigkínzom magam, ahogy azt a neten bárhol fellelhető videókon végignéztem párszor. A körteképű miatt erősen koncentrálok a bal combtövemre és a fenekemre. A piriformisra egészen döbbenetesen inkvizíciós nyújtások vannak. Borzasztó hatékonyak és ha merev vagy, mint az erkélyemen megfagyott paradicsomszár, akkor törölközőt is bevethetsz, mert az ugye mindig legyen nálad.

A Garmin Running Dynamics egyébként újra kiválóan mutatja, hogy mikor vagyok rendben, ösztönösen a jobb láb kapja a nagyobb terhelést, amikor nem okés a dolog. Nincs kibuvó, nincs elsunnyogás, pontosan látni, ha elsunnyogtam önmagam karbantartását.

Nagy baj tehát nincs, a korábbi nagy halálokhoz képest ezúttal egy sokkal szelídebb jelzést kaptam arról, hogy nincs rendben valami, és, hogy a futásnak nincs vége, amikor vége van a futásnak: pár percet még be kell építeni a rutinba. 

Ugyanilyen szelíd jelzést kaptam a térdinamtól, most a partizánmaraton után. Egy hét pihenés után a második laza futáskor, - mit ad isten, újra - Mannheimban már nem fájt az sem. 

El lehet vonulni alapozni. A terv az, hogy ezt idén marha professzionálisan fogom végrehajtani. Toi, toi, toi.

Pár száz méter van negyvenig. Dani eldobja a kulacsot, ahogy a kocsihoz érünk és nekiindulunk a végének. Valahogy lendületet szerzek, visszasírom a kilométert hat alá. Az út mellé kivágott pörgő, csúszó, forgó kulacs képe a fejemben marad - letettünk mindent, innen már csak menni kell.

Soha nem akar eljönni a csippanás, nézem - újra nézem az órát, csipogj már te szerencsétlen. Nem csipog. Nem érdekli, közönyösen, ugyanolyan szenvtelen monotonitással hagyja jóvá a tízmétereket, ahogy azt a soha nem látott űrhideg műhold mindig is diktálja neki. Végtelenül észrevehetetlen vagyok, egyetlen egy apró pont, aki ma többet akar, nekem kell fölé nőnöm. Erős vagyok, erős vagyok, szét fogom futni a számokat, kibaszottul széjjel fogom futni a számaidat.

Negyven. Futunk még tovább, Dani azt számolja, hol vágjuk le a 4.8-as kört, hogy a végére érjünk vissza a kocsihoz.

Lekísért futva, számon tartotta a kaját, a kocsihoz kanyarodva előrement, felmarkolt egy másik kulacsot, vagy rátöltött az egyikre, és utolért 42 kilométeren keresztül, mind a nyolc és fél körben. És számol. Nekem már az is nehéz, hogy a körök számát fejben tartsam, nincs a matekra kapacitásom. Valamikor 40 előtt iszonyú csalódás gyomrozott meg, 4:12-es befutót számoltam a hátralévő ezrekkel és csak újra az órámra nézve jöttem rá, hogy három óra ötvenakárhány perce futok, csalódáson jóval belül. Majdnem elhánytam magam az megkönnyebbüléstől.

Dani egyszer csak levágja a távot egy jobbos fordítóval, csak úgy ki a fűre, vissza a bringásról a rendes útra. Mondanám, hogy ezen én elbicsaklok, de nem mondok én már semmit, megyek utána. Negyven egész hét, mondanám, hogy szerintem korai, de nem mondok én már semmit vagy 10 kilométere. Azért van mit futni visszafele is, húzom, húzom a teljes zsibbadtságot, erősebb vagyok a számoknál, sokkal erősebb vagyok a számoknál, és dühös vagyok a szavakra is, hogy találd meg amit szeretsz, találd meg, amit akarsz, dühös vagyok, át teljesítménykényszeren, át a megfeleléskényszeren, át a kibaszott Spar maratonon, de legfőképp át magamon, át magammal való küzdelmeimen, és valami hétszáz-hatszáz méter lehet vissza, amikor begyullad ez az át nem gondolt, inkább csak érzett kakofónikus szám és szókeverék, amikor lábak nélkül ritmust váltok. Vannak okaim, de legfőképpen azért, mert EZ AZ, amit a leginkább szeretek benne, hogy megjön a libabőr, a gyengeségétől engedve megindul a gyomrom felfelé, de lenyelem, EZ AZ amit szeretek mindenben, amit igazán szeretek, az a két perc, amikor igazán érzem, hogy kibaszottul élek, meztelenül őszinte vagyok, EZ AZ, amikor megkapom a teljes csomagot, az egész spektrumot, a fájdalmat, a hányingert, a karomon táncoló, égnek álló szőröket, az örömöt, a ziháló levegőt, azt, hogy szűkül az alagút, és megkapom azt a magamat a végén, aki megcsinálja. Ott vár a bekötő kanyar elején, és belerobbanok, ez az enyém.

4:04:56. Ez már az enyém.

--

Rögtön utána annak örülök a legjobban, hogy sokkal inkább egyben maradtam, még inkább, mint a Salzburg maraton után, ott azért nagyon sántítottam, ahogy megálltam, ültem is átöltözéskor a földön. Most semmi extra, Danival szokás szerint a kocsi csomagtartójánál öltözünk, örömködök neki, sziszegünk,húzódunk, pakolunk. Visszaviszem a városba, beszélgetünk, megmutatja a felújítás alatt lévő házukat. Hazafele megállok a pályán megenni két péksüteményt, iszom egy dupla espressot. Veszek haza egy örömsört, és nyugiban hazahajtok a vasárnap sötétedésre már besűrűsödött M7-esen.

Szétcsetelem a telefont a kádban, mellettem a felpattintott sör, megnézem végre a Garmin Connectet is. Azt írtam, azt mondtam mindenkinek, hogy az elkerülhetetlennek látszó fájás-lassulás most előbb jött mint szokott, és érzésre biztos így is volt, hogy előbb jelzett. A köridőkön viszont csak 25-nél látszik, hogy egyszer nem tudok már ötötven alá menni, és harmin felett mindössze egy-két km az, amikor öt ötvenvalamennyit tudok kihozni ezer méterből.

Az első 20-22 kifejezetten könnyed volt, és ez egy újabb, hatalmas részsiker, valamennyire visszakaptam a 150 alatti pulzustartományt. Az igazán kényelmesnél némileg jobban ingadozott a sebesség, kocsik elől húzódtunk az út szélére, hárman is voltunk az elején - Dani ismerőse kijött az első két körre - figyeltünk a másikra, főleg ha valamiféle forgalom alakult ki mellettünk. Egyáltalán nem idegesített, nem akartam laboratóriumi maratont. Az idő így is tökéletes volt a Spar napjához képest, és eszméletlen jó pályát találtam. Sík volt, jó minőségű, futható, amit akarsz. Két jelentős faktorral máris beljebb voltam, mint három hete. A hype-ot 10 kmig pótolta, hogy hárman haladtunk, utána Danival hoztuk kettőnk ritmusát. Sokáig sokkal többet beszélgettem, mint eddig bármikor. Dani úgy frissített mint egy isten, tapasztalatból sokkal jobban tudja, hogy mi és mikor kell. Tele voltam végig, lenyomta az összes gélt a torkomon (5?), kezembe adta a vizet, pedig már semmit nem kívántam. Nem erősködött, nem nyomott agyon, csak tette, amit kell. Az utolsó géllel kivárt, aztán egyszer csak odaadta mégis. Jól van bassza meg, akkor legyen, lenyomtam.

--

Talán ötször-hatszor akartam feladni, de erre már az első tíz km alatt is nagyon készültem. Mit fogsz csinálni a fájdalommal? - ez volt a mantrám. Mindenféle választ adtam.

Két óra, mindössze két óra az egész, nem nagy idő, ezalatt bármit kibírsz.

Meg akarom írni a blogba, mindent meg akarok írni. Hogy sikerült, hogy bekaphatja a Spar. 

Meg akarom mutatni.

A fájdalom az enyém, nem bújok el előle - ez valami filmből, vagy könyvből van, még az én üzemmódomhoz képest is szupergagyi álfilozófia, de eljátszani jó vele.

Erősebb vagyok nála.

És újra: mihez kezdesz a fájdalommal?

--

Bár nagyon untam, egyszer-kétszer kifejezetten elviselhetetlennek éreztem, de sokat segített a 4,8-as kör is felszabdalni a távot. Mindössze nyolc kör meg egy fél, az sokkal kevesebb mint 42 kilométer. Elgondolkoztam ezen az elviselhetetlenség érzésen, mert ugyanezt értem meg az amúgy zseniálisan vékony és zseniálisan szabott Nike hosszú ujjú felsőmmel is. (Nike outlet, magyar outlet ár, de mindegy, imádom.) A kör visszafele tartó ívén a sápadt nappal szemben haladtunk, nem lehetett több tegnap, mint 10-12 fok, de szét akartam magamon szakítani, melegem volt, pedig fel volt tűrve az ujja is. Talán valami minimál pánik, vagy csak tehetetlen düh a szenvedés miatt, vagy nem is tudom, de neki is álltam kétszer. vagy háromszor levenni, csak a józan eszem állított meg, mert a pálya felső, gárdonyi szakaszán néha erősebben fújt a szél. 

De minden billenésből a futás maradt, az, hogy megyek tovább, és tényleg teljes ívet bejárok ennyi idő, mindössze ekkora táv alatt is. Bejártam ugyanezeket a 28 km-es tókörök alatt is, pontosan emlékszem. Talán könnyebb lenne, ha nem ekkora a túlműködés idebent, de én nem tudok nem én lenni, mindössze alakulni tudok.

-- 

Amit Sparon nem tettem meg, azt itt igen. Bemelegítettem, és utána láttam, hogy Olivér egy igazi szörnyeteget írt, pontosan három kilométert tettem bele a cipőmbe még a maraton előtt. Megálltunk egy nagyon kicsit, és meglehetően spontán és dicstelenül elindultunk, az órám még el  is dobta gps jelet, meg is torpantam pár pillanatra.

Nem szóltak a fanfárok. Egyszer csak futottam, és innentől egyetlen egyszer sem nyomtam le az órám, csak a végénél.

Nem lett érem, póló sem, sőt, az eredmény is biztosan rosszabb lett volna minimum egy perccel egy hivatalos versenyen, hiszen ott soha nem úszom meg 42.5-42.6 alatt, de nem érdekel. Behúztam egy sor PB-t 25 felett, újra működött a pulzusom, és végre kijött az, amit beletettem augusztus óta.

Ebben ennyi volt, kicsi fűszer kellett még a receptbe, de kihoztam, amit ki tudtam, emelt fővel jövök el a télre, ott van a kurva pont a mondat végén.

Új bekezdés.

Csütörtök este. A padlón fekszem a mannheimi Intercity Hotel tizenegyedik emeleti sarokszobájában. Körülöttem az öt nap ideiglenesség, és a felszínes otthonosságteremtés kellékei. Bőrönd, begyűrt takaró az ágyon, párna földre dobva. 

Hengereztem, aztán csak ott maradtam, és most vagyok múlt vasárnap óta a legnyugodtabb, itt a padlón fekve, érzem is, ahogy csukódnak a szemeim. Szinte semmit nem alszom, ha aludni akarok, bekapcsol az agyam, mit csináltam rosszul, mit mondtam rosszul, hogy kellene holnap, elég jó vagyok-e ide egyáltalán. A multinacionális irodista szorongásai. Hiányzik a csajom, a macskám, hiányzik az ágyam, az otthoni lágy hullámok nem simítják el a kinti fűrészelős rezgéseket, de végig kell csinálnom, mert ebből élek, ebből futok, ebből veszek futócipőt, ebből írok blogot.

A hét elején lelkiismeretesen végigcsinálom a két edzést a sötétben ismeretlen városban, de a csütörtökit már kihagyom, mert megint csak éjfélkor kerülnék ágyba, ha elmennék még minden után egy órát edzeni. Bár nem alszom igazán, tudom, hogy  egyszerűen kell a pihenés, hogy végigimitáljak egy otthoni estét tévével, nettel, dögléssel. Most van az, amikor a futás csak stresszfaktor lenne, teher, ezt ezerszázalékosan érzem, és nincs lelkiismeretfurdalásom.

Reggel kipihentebb vagyok, jól záródik a hét, a kintiek elégedettek velem, és szombat hajnalban megérkezik a taxi az otthonom elé. A pénteki rövid kocogás is kimaradt.

Bent állok a négyes zónában. Az egyetlen amit érzek, a tény, hogy a két speaker gyűlöli egymást. A Magyar Futórendezvények Hangja a szokásos mederben tolja az utolsó perceket, és semennyire nem várja meg az angol fordítást, alig hagy a kolléganőnek mikrofonidőt. Igaz, amikor amaz végre bele tud szinkronizálni a hangszóróba, abban semmi köszönet nincs, valakinek szólni kellene, hogy nem, ez itt nem világrekorder gangbangpornózás lesz, futni fogunk. De nem, senki nem szól, feszt megy az erőltetetten mélyített hangú, kéjesen elnyújtott pleeeeease enjoooooy, legalábbis amíg A Magyar Futórendezvények Magyar Hangja hagyja neki. Aztán néha egyszerre beszélnek.

Aztán elindulunk. Emlékszem a tavalyi kibaszottul euforikus indulásra, kétlábú, színesbe öltözős karrierem egyik legemlékezetesebb pillanata. Na, ebből most semmi nincs, egyszerűen csinálom, amit kell, futok, tartom az időt, mert rögtön az elején már tiszta ügy, hogy tartani kell. 149-es pulzuson kellene hozni a 5:41-es tempót, de pár lépés után 154-en vagyok. Ezt tartom. Salzburg 155-ös pulzussal lett meg, és tudom, hogy Dani valahol elől 160 felett fogja végigkarcolni a 42 kmt, tehát elvileg ez még nem megborulós történet. A sebesség maga nem tűnik tarthatatlannak, de ha kicsit elkalandozom, vesztek pár másodpercet. Az utazósebességem valahol 5:44 környékén lenne, ami nem rossz, ötlik fel bennem, de most nem jó. Belegyorsítok. 156... Faszom.

Összesen két pillanatnak örülök, az egyik az, amikor beérem a 4:15-ös iramfutókat. Nem is azért, hogy beérem őket, ez - ha már ott voltak előttem - kötelező feladat volt, szar is lett volna, ha nem húzom ezt be. Hanem annak, hogy megpillantom Makai Vikit, aki az örök mosolyával tolja maga előtt a világot, és ettől valahogy megnyugszom. Soha nem fogom elfelejteni Dani első UB-ját, amikor arrébb ment 10 centit a nádas széléhez pisilni, Viki meg jött, megállapította a tényállást, és igazi, mosolygós, határozott, szurkolói hajrával buzdította a versenytársát.

A másik, hogy kiszúrom Haancheet a Margit híd-felkanyar előtt, és odakajabál nekem egy Gyerünk!!!öt, és ez most tökre jól esik, hogy valaki nekem mondja. Valahogy kiemel ebből a semmiféle hangulatból, létezem, én vagyok itt, látható vagyok, én történek. 

A szigeten nagyon vonz a szökőkút oldalánál lévő kút, ebből tudom, hogy hiába figyelek kurvára a frissítésre, kevés. Minden évben ez van itt, könnyebbé most mégsem teszi, hogy előre tudtam a meleget. Most van kurva meleg. Direktben süti az arcomat, a nyakamat a nap, folyékony rajtam a póló. Az Árpád hídra felkanyarodás őrület, ennyi kibaszott emelkedőt beletenni egy városi maratonba az konkrét bűn.

21-nél az órám szerint másodpercekkel vagyok hátrányban, a hivatalos távnál, a táblánál több mint egy perccel. Nem értem, az emelkedők lassulását mindig behoztam 5:3ikszes tempókkal. A frissítés. Nem lehet nem megállni, nem tudom futva felvenni a poharakat, ahhoz túl nagy a tömeg fala, víz kell a sapkámra és legalább három pohárral iszom. Itt megy el az idő, a frissítést és az emelkedőket együtt nem tudom visszahozni.

22, 23-nál értem meg, hogy el fogom engedni a négy órát valószínűleg, és ez ott borzalmasan megcsap a semmit nem érzés ellenére, ez abban a pillanatban egy piszok nagy gyomros a sok készüléssel, beáldozással együtt. 

Megyünk végig a rakparton lefele, itt van a legmelegebb, nappal szemben, a kő- és aszfaltkatlanban és nincs víz, nincs víz, nincs víz, nincs víz. Pont itt, sehol máshol, de pont itt 5 km telik el, mire újra kapok valamit, és ez nyír ki végleg.

Iszonyúan, tehetetlenül dühös vagyok, rettenetesen kurvaanyázom, hogy nincs egy állomás, nem hiszem el, hogy ezt megteszik velünk. Más a hibás. Ó, ezt ismerem, jön a belső leszabályozás, és felmérem a károkat. Másokat hibáztatok, nem oké, nem jó irány, de ugyanakkor igazságtartalmától függetlenül helyzetjelzőnek kiváló. Valami egyértelműen nem jól van, valami baj van, valami nem működik. Nem feltétlenül más a hibás, de bajban én vagyok.

Megkapom a vizemet, itt már nem is próbálok sietni, 6 közeli tempóval megyek tovább, nézem a pulzusom, hogy emelkedik, de legalábbis nem csökken, és ekkor elkezdek beszélgetni magammal.

25 km-nél vagy és újra kell tervezni mindent. Mi legyen? Lubics Szilvi jut eszembe, sok mindenki más mellett, "a teljesítés lett a cél." Örökké ez a dilemma. Megpróbálunk valami útjelzőt találni az erkölcsiség, hiúság, és az értelmes emberi létezés egyéb útvesztői között, ami értékesebbnek, örökérvényűbbnek tűnik a többi útjelzőnél.

Soha nem adtam fel versenyt.

Legalább nem gyalogoltam.

Büszke vagyok, hogy fel tudtam adni versenyt, hogy amikor kellett, ki tudtam szállni.

Ezer és ezer mondat az önmeghatározásról. Melyik az igazabb, melyik erkölcsösebb, melyiktől leszek több magam előtt másnap, melyiktől leszek több a külvilágnak?

Feladni a fizikai értelemben a könnyebbik döntés, ez rendben van, továbbmenni sokkal fájdalmasabb.

Továbbmenni és nem versenyezni is nagyon fájdalmas.

Nem ezért jöttem. Egy újabb mondat másoktól, de ezt elhessegetem, én bármilyen maratonnak örülök, ez a negyedik, és nem, nem leszel nagyképű, mire fel, te pöcs? 

Annáék hirtelen ott vannak a Erzsébet hídnál, örülnek fotóznak. Meglepnek, kicsit úgy csinálok gyorsan, mintha örülnék, aztán továbbmegyek magammal beszélgetve. De ez is milyen már? Hazudok. És egyelten foltot találok magamban a sok magaménak nem érzett válságmenedzsment között. Azt az inkább fekete, homályos foltot ott magamban, azt a hiányt ott a verseny elején, hogy nem éreztem semmit, nem jött meg a libabőr, nem éreztem, hogy ott akarok lenni, csak felkeltem, beálltam, elindultam, mert ide vezetett a kijelölt út. Nem én mentem, az út vitt, és ezt éreztem végig a betegség alatt, a Bridgestone félmaraton hát-jól-van-fussunk-hozzáállása alatt, most odakint. Németországban, hogy nem én megyek.

Az öröm hiányzott, én nem is futottam volna ma, pihentem volna, együttlettem volna, élveztem volna a kék eget és meleget, ha rajtam múlik, mert azt tettem volna szívesebben. Mint amikor otthagysz egy bulit, egy munkahelyet, egy rossz szitut, egy esküvőt, és érzed, hogy jól döntöttél, végre nem hazudsz, végre a saját utadat taposod, egyenesbe kerülsz önmagaddal, olyan érzés volt felsétálni a lépcsőn, és leülni a Gellért téren. 

Nem kellett megfutnom ezt a versenyt, csak azért nem kell megfutni, mert ma van, mert kötelező, ezt így nem akartam, nem akartam, hogy megtörténjem velem, én akarom csinálni.

Rossz érzés volt végül, amikor visszamentem a csomagomért. Láttam a sok érmet, láttam azt a kék, TATA-s, indiai faszit, akit kiszúrtam a verseny közben is, a záróbusz előtt kocogott. Tiszteletet éreztem, végigcsinálta. Rosszul esett a sok facebook poszt, kinek, hogy sikerült, bántotta a hiúságomat az ismerős, első maratonisták öröme. Mind végigcsinálta. Hazudnék, ha ezt elhallgatnám. 

Fuss Te Is szekcó

Nem lenne etikus bármit is megmondanom az edzéstervről, hiszen nem csináltam végig. Kimaradt egy hét a betegség miatt, itt-ott kimaradt egy-egy edzés, vagy mert nem bírtam a kánikula miatt, vagy mert a magánélet nem engedte, vagy mert a meló miatt nem adtam fel belőle egy-egy alkalmat. Olivér nem hiába mondja, hogy ő azokkal szeret edzeni, akiknek az életvitele megengedi a kellő számú és idejű futást.

És nem futottam meg a maratont sem.

Ami viszont teljesen egyértelmű számomra:

Az 5000 forint mellett is csak megköszönni tudom: 

200 kilométeres hónapjaim lettek - amelyek soha nem lettek volna magamtól, és erre büszke vagyok most. Azért mert, picsa sokat feljődtem tőle, olyan szintre vitt el, fel, amelyről nem gondoltam volna, hogy velem ez lehetséges.

Gyorsultam. Itt megint az erkölcsiség rúgja be az ajtót. Mi ér többet? Patikamérlegen adagolt körülmények? Vagy az, hogy minden körülmények között meg tudd csinálni közel ugyanazt az eredményt? Az én álommaratonom este zajlik, hűvösben. Soha nem fogok ilyen versenyeket találni nagy számban. A legjobb eredményeimet megint este, 12-14 fokban értem el, de a világ nem fog hozzám alkalmazkodni. Ettől eltekintve azért objektíve is gyorsultam, közel 15-20 másodperccel tudok adott pulzuson futni hosszabb távon is, mint tavaly, vagy akár idén, év elején.

Sokkal fegyelmezettebb voltam ebben az időszakban, valami olyasmi miatt, amit én határoztam el szabad akaratomból. Igaz, külső mankót vettem magamhoz, és még így is maradt ki edzés, de magamhoz képest szuperkeményen végigdolgoztam az augusztust, szeptembert.

Ami biztos, hogy hiányzik a tervből, az a hosszú táv. Olivér ezt pontosan leírja:

"... Ergo szükség van hosszú futásokra, ahol ezeket a rendszereket, a maratonhoz hasonlóan dolgoztatjuk intenzitásban és hosszban. Vigyázat, itt nem arról van szó, hogy 3-4 órás futásokra van szükség... A maratonnál használt szervezeti folyamatok már 1.5ó fölötti edzéseken szépen alakulnak, fejlődnek. Nincs szükség 30-40Km hosszú edzésekre! Annál inkább a maraton tempó gyakorlására. Az utolsó hetekben már több ilyen futásunk is legyen 10p-1ó össz terjedelemben edzésenként."

Magam példájából kiindulva viszont úgy látom, hogy egy 4 órás időt megcélzó ember valószínűleg még nem futott túl sok 30-35 kilométeres távot. Kellene, hogy megtapasztalja az érzést, a fájdalmat, hogy felkészüljön rá, kellene ez a táv, hogy biztonságban érezze magát. A szervezeti folyamat nem minden, és ugyan a távedzés sem, sőt ez az edzésterv még inkább nem a lelki felkészítésről szól,  de a lelket, biztonságérzetet mint faktort, szerintem kár teljesen figyelmen kívül hagyni kezdő és/vagy nem igazán tapasztalt maratonistáknál.

És akkor most mi a fasz?

Október közepe van, versenyre valószínűleg már nem megyek, bár nem néztem meg, hogy lenne-e bármi, ami illene a képbe. De itt vagyok, szezon van még, volt egy jó 27-28 km-es edzésem, jókat lehet huncutkodni még, könnyű vetkőzni. Ha összejön, akár magánmaratonban megnézem ezt az időt még egyszer. Veszteni nem vesztek rajta semmit, legfeljebb a tavaszi terveket írom át egy kicsit, ha nem lesz meg idén a négy órás maraton.