Verthed [nem tudom, hogy publikus-e a hely]en futott egy többek között karmelegítőt érő versenyen és nekem adta!! Itt is köszönöm szépen még egyszer!!!

A felirat is rettenetesen menő, nekem mindig az Audi legendás Vorsprung durch Technik szlogenje ugrik be róla, ha majd megyek benne, akkor majd egy r8 spydernek fogom magam képzelni. Mert az gyors. És szép. 

Erősen elgondolkoztam különben az olvasói ajándékok kötelezővé tételén, mert tényleg iszonyúan örülök az ajándéknak, és részemről elég nagy sikere van eddig az ilyen jellegű eseményeknek. Egyszer már a Hosszútávblogról is megleptek egy gyakoriságra vastagodó trackösszesítővel, az is igen fain volt, és a mai nap is jobb mint a karácsony!

Kezdjük azzal, ami nem volt felsorolva, ami bukó.

A Puma pólót bebuktam. Jó ideig tökéletesen végezte a dolgát, de ha csak az van rajtam, és fúj a szél és lógósabb a mellem, és egymás ellen lötyögnek, hullámoznak rajtam, akkor ez így együtt szerintem felér bármilyen zöldségaprítóval. Cézár sali, Petimellel. Az én hibám, hogy megint van mit szétszabni, de akkor sem bocsájtom meg. Kuka. Na jó nem, de ragasztanom kell alá már középtávon is.

Aztán beszéljük ki végre ezt a férfimell témát. A férfimell jelen és sok egyéb esetben NEM a túlsúly miatt alakul ki, nekem sem azért van, mert van rajtam úszógumi. A férfimell egy kibaszott átok, és akkor érkezik, amikor ez emberre dobják a hormonatombombát a kamaszkor elején - csak, hogy halmozottan nehéz időszaka legyen az áldozatnak. Rám viszonylag korán dobta, bárki is volt. Még általános iskolában, a magamra ébredés környékén azt vettem  észre, hogy baromira szúr a mellbimbóm, és konkrétan a véznaságomból egyszer csak két kis tinimell állt kifele, mintha nem basztattak volna eleget akkor már nyolcadik éve az elálló füleimmel. Na hát már a csöcsömmel is a nyakamra jártak. Hogy az egyéb kategóriájú drámát rövidre zárjam, szerencsére, némileg jött hozzá hús máshol is, a fájások elmúltak, a főiskolán gyúrtam is rá, aztán még több hús jött, szóval némileg normalizálódott a helyzet, de egész életemben küzdöttem ezzel a hülyeséggel. 

A névtelen Nike. A Háda, mint ilyen angol import, molyszagú ruhák lelőhelye, elég komoly futóparadicsom tud lenni. Tele van nejloncuccokkal: a legtöbb rugby, meg focis baromság, de néha nagyobb Karimor kínálat van egy ilyen boltban, mint a Sportsdirectben. Én azt hiszem, egy Nike dri-fit focimezt, vagy ha nem mezt, akkor futballpólót vettem kb nulla forintért. Az összes téli futásomat abban nyomtam le, mert be lehet tűrni. Iszonyú jó anyaga van, és ugyan féltem a hagyományos nyakszegélyétől, de egyáltalán nem zavar. Atombestbuy. (Lehet, ez is szétszedett volna tegnap, mert eddig szerintem ez sem volt nagyon rajtam hosszú ujjú nélkül. Ki fog derülni.)

A térdem miatt megszerettem a háromnegyedes nadrágokat. Az elején én is úgy voltam vele, mint rrroka, hogy kb egy nap van az évben, amikor létjogosultsága van egy ilyen textilnek, de már sokkal inkább egy ilyet húzok fel határeset, vagy annál kissé melegebb idő esetén, mint egy rövidnadrágot. Sokkal kevésbé zavar, mint egy hosszú felső felül, illetve semennyire nem zavar. A térdem viszont jobban szereti. Két ilyen gatyám van, az egyik fb csoportban lecsaptam egy jóárasított, ajándékba-kaptam-de-rossz-lett-a-méret Nike gatyára, ami csak annyival rosszabb a már vádliig érő verzióban is berendelt Ronhill Trail Cargo Contour gatyámnál, hogy alig van zsebe. De érzésre, minőségre ugyanolyan zseniális. A Ronhillt a Sportshoes-on rendeltem, és elsőre nem ért el hozzám a csomag, kellett hozzá egy ügyfélszolgálatos levelezgetés, meg egy második nekifutás. Ebben futottam le a maratont. Hátsó zsebben, telefon, három géllel szellősen, egyik oldalzsebben, 10-es zsepi algoflex forte tablettával, a másikban a Yurbuds Focus 200 fülhallgató várta a 30-ik kilométert. Remélem minőségre is jó lesz ez a széria (a rövid és a háromnegyedes darab), mert praktikusságban egyszerűen verhetetlen.

(Anna édesapja egy év alatt kinyírta a Ronhill futóövét a nagy telefonjával, ami elég komoly csalódás, én nagyon jó övnek ítéltem meg, amikor próbáltam, nézegettem. De az nem tudott túlnyúlni önmagán, és eddig bírta, hogy egy fityegős bőrtokkal megáldott - ami önmagában is egy otromba darab valami - Sasmung nagytelefont erőltessenek bele. Most egy Salomon Agile övet kapott, amibe akár négy ilyen telefont ist be lehet rakni és még egy szoft kulacsnak is marad hely. Kiváncsi leszek. Mindenesetre az már látszik, hogy apósom hardcore tesztelő. SIGMA PC 15.11 pulzusos órát ne vegyen senki, két évet nem bírt a szíja, és nem lehet cserélni.)

Kalenji magába csomagolható széldzseki. 

Régóta szemeztem vele, mert nagyon kívánatosnak láttam, viszont 8-ért drágálottam, főleg, hogy dekás cucc. Ugyan a Decathlon lassan annyira olcsó, mint az Aldi, vagy Lidl (már semennyire), de éreztem, hogy tud még ennél jobb árat ajánlani, szóval elkezdődött az idegek harca. Az isztambuli bazársoron is évekig emlegetnék azt az alkuharcot, amit a mammutcéggel vívtam, mert kb két évig ment a huzavona, míg el tudtam hozni 4-ért.

Nagyon jól el lehet tenni a hátizsákba, nagyon vékony, nagyon kompakt, egyáltalán nem dzseki érzetű, ha rajta van az emberen. És egészen jól tartja odabent a hőmérsékletet, de egy bizonyos hőfokon túl persze dunsztos üveggé válik. Egyetlen baj vele, hogy az ujját nem lehet feltűrni. Ha idáig jut vele, aki alatta van, akkor kell levetnie, saját zsebébe hajtogatnia és tartó pánt alá bújtatnia a tenyerét. Kézben vivős feladat lesz. Kicsit idióta érzés, de nem a világvége. Talán jobb lenne ha övpántos lenne - talán még én is derékra tenném -, de 4000-ért nem vitatkozom. Jó cucc, azóta kapott is egy TRAIL jelzőt az érintett weboldalakon...

Yurbuds Focus 200

Semmit nem tudok a sportfüllhallgatókról. Az emberi és fizikai különbségekről sokkal többet, tehát az, hogy nekem 100%-osan bevált ez a dugasz, az még hangsúlyozottabban csak rám érvényes, mint bármi, amit ezen a blogon összehordok. Nem tudom, van-e értelme ennek a mondatnak, de értitek.

Nekem eláll a fülem, elég kevés porc került oda, puha, és nemigen marad meg benne semmi alapesetben sem, nemhogy mozogva, izzadva.

Na, ez bent maradt. A maraton előtti utolsó estén vettem a Médiában, leárazva, mert az Aqua computerbe azóta sem érkezett meg - ott rendeltem meg időben. Adtam még egy esélyt neki, és pont akciós lett a hülyevagyokban.

Egy gumiharangot adtak hozzá, ami meglehetősen komoly meglepetés volt, eléggé haragudtam volna, ha nem lett volna pont tökéletes (rendelni lehet hozzá. Fület kell fotózni, elküldeni, és a világ másik végéről küldenek egy kvázi személyre szabott gumivéget ingyen. Legalábbis ezt írják.)

Nem sokat tudtam vele gyakorolni, de kb két perc bénázás alatt megvoltam vele futás közben is. Utána egyszer nem kellett titkosügynököt játszanom, nem nyúlkáltam hozzá.

Eleinte mindenképpen bedugósat akartam, mert a Sennheiserekkel van jobb élményem, de aztán kaptam egy próbadarabot acélarcéltől, ami agybadugás nélkül is jól szólt. Sajnos nem lett meg a kábel alsó része, és toldás helyett inkább vettem egy újat. De itt is köszönöm neki még egyszer!

Menet közben felülbíráltam a külső zajokra vonatkozó leszarom szabályomat is, és nagyon jól tettem. Nem kellett fokozottan magam mellé nézegetnem, mindent hallottam, ami körülöttem történt, pár szót még beszélgettem is valakivel, úgy, hogy közben szólt a zene.

Nem vagyok audiofil. Nekem a Sennheiser basszus túlvezérlése a zenei mennyország, amiért egy komolyabb zenész kapásból vagy öt kokit adna. Mindenesetre a sennheiserséget ugyan nem tudta produkálni a Yurbuds, de egyáltalán nem volt vékony a zene. Arra, hogy pár alkalommal előkapjam, több mint jó.

A kábel ugyanakkor a régi, hengeralakú, öncsomosódó rémálom. E felett hatezer forintért hajlandó vagyok napirendre térni, szóval ez nekem egy igen jó beszerzés volt.

Van ennek a szériának, zeneirányítós, meg telefonálos (zöld robotos, harapott almás) verziója is, de még véletlenül sem kellett nekem olyan.

(Egyébként azt figyeltem meg, hogy rengetegen használják a Sony úszni is képes, tarkón átívelő, mp3 lejátszóját. Az használtan is 20 ropi, az igaz.)

És ne feledjétek, a felszerelés legalább olyan fontos, mint a futás, ne süllyedjetek odáig, mint egyesek, akik teremcipőben futnak rekordidejű Balboát, és hasonlók. Tessék integrálódni a fogyasztói társadalomba! #kétévazmárazörökkévalóság

Katie állítólag 2007-ben 5:29 alatt vergődte végig a maratont, és akár el is mondhatnám, hogy legalább Dawson csaját megelőztem, de ha belegondolok, hogy eredményesen túlélte Ethan Huntot, meg mindent, ami vele járhatott, akkor mégis inkább arra gondolok, hogy Oprah még mindig jobb maratont futott mint én (4:29)

Amikor Dani benevezett 4:30-as klubba, a hatos zónába, én azt egy igen józan döntésnek ítéltem meg. Aztán jöttek a nagyobb távok, és az utolsó egy-másfél hónapban általában 6:00-6:18-as tempókat hoztam a kritikus 150-es bpm alatt. Reményeim támadtak kérem szépen.

Azt mondani az első maratonról, hogy lehetett volna jobb is, szerintem egy nagyképű dolog (de hát lehetett volna jobb is), ráadásul leginkább azt jelenti, hogy hülye módon egy csomó időt, izmot, erőt bent hagytam a felkészülésben, amit ki lehetett volna szedni onnan. És ez pontosan így van.

Hiába futok 6:08-as tempókat 147-es szívveréssel otthoni, vagy legalábbis kulturált, laboratóriumi környezetben, hidegben, esténként, ha a Maratonfüred reggel indul a Balaton északi partján, ahol szerintem összesen két km volt nekem rendesen, zökkenőmentesen megfutható, és már 700 méter környékén úgy megsütött a nap, hogy a felbiztosítótűzött rajtszámot menet közben kellett lebiztosítótűznöm a hosszú ujjúmról, azt levetnem, a derekamra kötnöm, míg mindent a számban, kezemben tartottam, majd a számomat újra felbiztosítótűznöm. Kb egy perc maradt csak abban a kilométerben, arról nem beszélve, hogy mennyire kiestem a légzés- és mozgásritmusból. Gyűlölöm az öveket, de most komolyan elgondolkoztam valami alternatív rajtszámhordó megoldáson. Vagy triatlonos leszek, hogy a seggemen hordhassam, az is egy opció.

Kurva nagy probléma, tudom, de igazából tényleg az, és pont DK fogalmazta meg a legjobban a harmadik napon, ami nekem is állandóan a fejemben jár az szervezett események alatt: "A Dupla Élményen még talán Snickerst, meg Sport szeletet toltam az egész órákban, de azok fullasztanak, nagyon nehéz őket futás közben enni. Persze Scott Jureknek igaza van, hogy meg kellene tanulni orron venni a levegőt, nem azért, hogy fasza gyerek legyél, hogy te orron keresztül veszed a levegőt, hanem, mert akkor tudsz futás közben enni meg inni. Nekem ívás, de különösen evés közben szanaszét esik a légzésem, percekig pihenem ki az étkezések miatti ritmuszavart." 

Mi a tökömért indultam el hosszú ujjúban? Dönteni kellett. Nem volt kísérőm, egyrészt maratonra ne már (áhh ne legyek már én is ilyen! Szóval szerintem maratont, mint az utcai versenyek királykategóriáját, még érdemes lehet megtanulni egyedül megfutni, ennyi. Bár itt gondolom nem véletlenül engedték meg az egyéni és/vagy bringás frissítést) másrészt szeretem magam faszagyereknek gondolni, hogy egyedül vagyok, erős vagyok, harmadrészt valakinek legyakni az egész napját, mert nekem szaladgálni van kedvem az olyan izé. Furán érzem magam, ha rám figyelnek, kiszolgálnak. Az az én melóm. Én inkább itt élem ki a figyelem iránti vágyamat.

Egy hete az ment, hogy szombaton szar idő lesz. Hidegfront, felhők, ezzel riasztottak még péntek este is az Időképen, a Köpönyegen, Google időjáráson, Accuweatheren, mindenhol. És hideg is volt reggel, de mire kiértem a kámforszagú öltözősátorból, le kellett húznom a zipzárt, az ujjat pedig  könyékig feltűrni. És úgy is maradtam, mert itt követtem el azt a hibát, hogy a többieket néztem, és persze mindenki bundában volt. Szóval feladtam a táskámat a furgonra, és beálltam a neonsorba. Aztán egy kilométer alatt megdöglöttem az első minimálemelkedőn, mert nyilván abban a szent pillanatban szupernóva lett a napból, ahogy kitettem a lábam a kapun, és pofámtól két centire sütött teljes erőből. Hazafele végig azt hittem, hogy a só húzza az arcom - egyelten egy negatív dolgot tudok elmondani az egész Maratonfüredről: nem lehetett letusolni utána, pedig nagyon messze voltam Budapesttől -, de nem, konkrétan leégtem kicsit. Március 19-én. Igazából ez kurvára ijesztő...

Miért hullámos maratonra mentem először? Volt ilyen rajtszám kiegészítés, hogy "Első Maratonom", Dani hálistennek baromira elfelejtette beikszelni, hogy kér ilyet nekem. Némileg stigmaszerű megbélyegzésnek tartottam, ennél már csak az lehetett volna rosszabb, ha billoggal a homlokára ütnék az embernek, hogy Háhá,loser, vagy hülye vagyok, vagy ilyesmi. Amikor közelébe értem egy ilyen megbélyegzett valakinek, akkor nyilván ment a Hajrá, első maratonosok! is, de ami sokkal inkább megütötte a fülemet, hogy ezer százalékra érkezett valahonnan egy véleményezés, hogy én nem itt futnék első maratont, én nem ajánlanám ezt első maratonra... 

A Balaton miatt jöttem, pont úgy, ahogy, Zsófi fejtette meg magát UB-Spartathlon ügyben: "Én egyszer lefutom az UB-ét, és onnantól, ennél hosszabb távot már nem akarok futni. A Ultrabalatonban az a jó, hogy sok fiatalkori emlék visszajön. Egy Spartathlonon nekem nincs emlékem, nincs ami hirtelen erőt adjon. A Balaton körül eszembe jut, hogy itt voltam az osztállyal kirándulni, muteromékkal itt nyaraltam." (Mondjuk amennyire rá van borulva - jó értelemben - a Spartathlonra a magyar ultramezőny, tényleg nagyon másfele kell indulni az embernek, hogy ne a király lábát fogja meg mégis a végén.)

Ez a tó tényleg nem csak egy bazi nagy tó, ebben nekem ugyanúgy benne van Ötvös Csöpi, a MÁV gyermektáborok, Három Hónapos Nagy Szerelmek, csalódások, csalások, Most Már Tényleg Ez Az Igazi Nagy Szerelmek, tiniszexek a haver haverja nagymamájának fagerendás nyaralójában, bulik, a hajnali ötös vonatra várások, a húsvéti kötelező locsolások elől menekülések aka autós kirándulások egy barát első autójával, mint millió másik embernek. Benne van nekem Apa, ahogy a déli parton megyünk együtt vonattal Zalába, de benne vannak a legújabb emlékek is, hogy Annával Badacsonyba jártunk le nyaralni, amikor munkanélküli voltam, benne van Dani legénybúcsúja, a tavalyi UB párosuk kísérése, benne van az összes napsütéses, kék emlékem. 

Ezerszer inkább itt futok maratont először, legyen bármilyen részeg a bicikliút, mint egy akármilyen, városi, lapos pályán. Persze nem tudsz állandóan jobbra figyelni, meg csillog is a víz, és a 28 vagy 34-ik kilométernél már pont leszarod, hogy a tónál vagy, vagy nem, de azért ha visszanézek, a Balaton, legalább, mint fogalom, jelentéshalmaz, úgy általában jelen volt.

Azzal, hogy délelőtt, reggel mentünk, nem igazán tudok mit kezdeni. Kiszoríthatnám magamból, hogy hajnali futó legyek, de a délelőtti versenyekkel, a hőmérséklettel akkor sem lennék köszönőviszonyban sem. Én valószínűleg - a nyári hőhullámos estéket kivéve - mindig alacsonyabb hőmérsékleten fogok edzeni, mint ahogy megmérettetem magam. 

És itt van ez a Kocsis Árpád - BSI kérdéskör. Ez határozottan kezd felvenni egyfajta többrétegű mélységet, mert a távoli fejre olvasások és rászámolások itt azért kaptak egy komolyabb kontrát. Árpád végig ott kismotorozott mellettünk - hálistennek nem éreztem a kétütemű kipufogóját -, és végig dudált, mosolygott, biztatott, sőt, miután hiába ragasztottam le a mellbimbómat, és valahol a közepe után azt vettem észre, hogy megint rohadtul fáj a csöcsöm, meg véres a pólóm, konkrétan végig asszisztálta a tapaszcserét egy frissítő sátorban. Elmesélte, hogy ő 20 fölött mindig leragasztja, megkérdezte, hogy frissítettem-e, el ne felejtsek, és még mondott pár jó szót. Nagyon emberi volt. Majd újra elment mellettem robogóval, nekem is szurkolt egy kicsit, meg is tapsoltam. Nem lenne korrekt az ilyesmit elhallgatni. Már kevésbé fáj az a negyvenezer forint, de még sokat kell dolgoznia érte, hogy kvittek legyünk.

A frissítések picsa ritkán jöttek, minden hatodik-hetedik kilométeren, gondolom a szupermaratont végigasztalozni valahogy így lehet költséghatékonyan. Dani ugyan szólt előre, de meg sem fordult a fejemben, hogy kulaccsal zötykölődjek végig. A gond mindössze annyi volt, hogy az elején nem frissítettem eleget, ha kétszer annyit iszom, és eszem az asztaloknál, nem lettem volna konkrétan éhes és iszonyú szomjas minden egyes nyomorult ötödik kilométernél. Az azért úgy nem esett jól ezen a távon. 

A maratonfüredeseknek mindig balra, vagy legalábbis másik asztalokhoz kellett menni, mint szupermeneknek, viszont nálunk rohadtul nem volt más, csak víz, izo, banán, meg magnéziumos szőlőcukros valami. De mindig csak ezek, és valahol 30-nál úgy voltam vele, hogy ha még egy rohadék banánvéget be kell nyalnom, rosszul leszek. Ekkor néztem fel először, és nem tudom, hogy mi volt előtte, de ekkor már mindenki átjárt a ropismüzliskekszeskólás asztalhoz, és én is azt mondtam itt, hogy elég a szopásból, betömtem vagy egy zacskó sósat, amitől mondjuk olyan szájszárazságot kaptam, hogy utána végig szolmizálva böfögtem kifelé a két liter kólát, amit rá ittam.

Mert utána betettem a fülhallgatót. Itt valahol Tihany előtt járunk, fingom nincs hol, igazából. Ahhoz képest, hogy akkora balatonos-emlékes vagyok, egy nyamvadt viszonyítási pontom sincs egyik szakaszomhoz sem. (Szakaszok: Valahol 10 körül elfutott egy borzasztóan jó, "mindenem a helyén van", szobortestű csaj mellettem, mintha álltam volna, és én megfogadtam, hogy Soha Többé Nem Eszem Pogácsát. 14-nél kénytelen voltam bevallani, hogy már itt szétszedett a hullámvasút, éreztem a combjaimat. Nem tudom, mikor, de elfutott mellettem Lubics Szilvi, vékonyan, fehérben, valami nagyon laposnak tűnő Nike cipőben. A falka ment utána. Vérzik a bimbesz. Margit. Befutó.) A zene, elárulom, kurvára nem segített semmit sem, harmincnál már nagyon fáradt voltam, fájtam, és az erős alkudozásokat csak úgy tudtam elkerülni, hogy csöpp kis nők futottak előttem rendületlenül, láthatóan ugyanolyan fáradtan, némelyik már oldalazva, de mentek. Margittal valahol ekkor találkoztam, mert ugyan szelíden, iszonyú lassan, de valamennyit jöttem előre az Első Maratonosok között. Szurkoltunk, hajráztunk egymásnak. Nekem is kifejezetten sokan hajráztak, ahogy elúsztak mellettem. 

Valahogy mégis végig egyedül voltam most is, elhúzódott, elfolyt a mezőny, nem volt kivel tartani. Csak a kísérők tapsai, meg a társhajrák maradtak, nem volt meg a kritikus tömeg, ami vitt volna. Egyedül Margitot találtam meg, vitt magával, néha elmentem mellette, majd az emelkedőknél, vagy egy nagyobb margitos biztatásnál visszavette a pozícióját. 

34-nél már bőven leértem az aljára, végtelen lassan teltek a következő ezrek, de teltek. Kb itt segített annyit maga az esemény, hogy azért ugyan letargikusan, de határozottan összeomlás nélkül mentem át az ismeretlen távra. A 40-re vártam, olyat még nem láttam az órámon, az már tényleg iszonyú sok kilométer. A Powersong Jacko Give into me-je volt, addig semmi nem rázott fel, hiába tettem be a rockosabb, meg elektronikusabb vonulataimat. De amikor Slash vállal összezárt Michaellel, akkor libabőröztem egyet, és a 38-as, ez itt már a kibaszott világvége 6:44-ről, visszajöttem 6:20-akra, majd nagy nehezen kiimádkoztam magamból még kettő 6:06-ot, 6:08-at, amire a Simonyi Balázs azt mondaná, hogy elbaszott egy hülyeség, és igaza is lenne, mert inkább osztottam volna el az erőmet. De hát ennyi belehanyatlás nekem itt, magamnak, magam előtt belefért. A széllel, hirtelen napsütéssel, tapasztalatlansággal, a felkészülésem lustaságával tényleg nem volt ez egyszerű pálya nekem.

Nem voltam bődületesen kész, a célban nem. Egy órát tébláboltunk Danival, aki körbeordítozta az összes ismerősét, pinázott a cimborája két kislánya előtt - ez a legjobb tanáremberekkel is megesik, fotózkodtunk, megittuk a befutócsomagos sört (örökké hálás leszek érte, amennyire kibaszott szomjas voltam), aztán ment haza, mert másnap meg reggel nyolckor indította a negyedik napot.

És nekem innen indult az ultraszakasz, ahol tényleg ott kellett lennem fejben, már csak a lélek vitt előre. A kellemes és jól eső lemerevedés után három és fél km-t kellett FELFELÉ sétálnom a füredi vasútállomáshoz. Az utolsó nyolcszáz méteren szerencsére észrevettem egy távolsági buszos megállót, és azt írta, hogy negyed óra múlva jön Egerszegig egy járat. A menetrendek.hu is ezt mondta, úgyhogy én ott maradtam, mert már amúgy is sírtam egy kicsit a táska súlyától, meg a jobb forgómtól.

Aztán vagy másfél km-rel előbb szálltam le Tomaj helyett még Badacsonyörsön (busszal azért gyorsabb volt visszafele, ne töröljük el még a tömegközlekedést), mert nem voltam biztos benne, hogy hol jön a következő megálló. A badacsonyi bringaút nagyon szép és nagyon hangulatos a késő délutáni órákban, volt időm elmerülni a miliőben, csak mondom.

A két óra hazaút, kocsival viszont meglepően fájdalommentes lett, igaz, én már vezettem le egyben Brüsszelig, hogy aznap este már/még ihassak belga sört a Delirium kocsmában. Ha úgy nézzük, az akaraterőnek is két oldala van. Mondjuk jó lenne a futásosat erősíteni, mert ez bizony még csak a későbbi legenda kezdete. Csak ne fájna úgy a mellbimbóm, kemény műfaj ez a szakmázás.

Fújt. Szembe. Sütött. Nagyon. Dombos volt. Mint a picsa. De én csak mentem. Főleg Margit után. Nagyon sok keresztnév volt ezen a versenyen. És mindegyik hátul viselte. Ha értitek :)