Valószínűleg teljesen felesleges bármiféle beszámolót írnom egy 8-as kiadású Vomeroról, amikor a sorszám már a 10-esnél jár, de úgy érzem tartozom ennyivel a cipőnek, meg hát amúgy is imádok a futáson kívül minden egyéb felszerelésről írni.

A cipőben 689 km van, ami egy olyan embernél, aki folyamatosan rá van feszülve arra, hogy mikor és milyen cipőt vehet már, annyit jelent, hogy túl van élete zenitjén. 

Hát ez 689 km nem két nap alatt ment bele a Vomeroba, lassan egy éve volt az a nap, hogy rájöttem, kurvára elnéztem a méretet a Sportsdirecten. Mindig azt gondoltam, hogy ez csak mással történhet meg, de rá kellett jönnöm, hogy egy 18.000 forintos árcímke láttán még én is elég kapkodóssá és klikkelőssé válok. Már éreztem a térdemben a bajt, amikor betettem a kosárba, igazából azt reméltem tőle, hogy a friss és a Pegasushoz képest több csillapítás megoldja minden bajomat. Nem így lett. A Vomero 8 az összes lehúzós teszt ellenére egy iszonyú jó cipő, de csodát nem tud művelni.

Igen, ebből is látszik, meddig tökölök néha egy-egy poszton. 635-nél kezdtem, 689-nál jutottam el az első bekezdésig és 740.nél fejezem be - remélhetőleg.

Szóval nem sok esélyt kapott az elején. Túl nagynak éreztem, túl sérült voltam és utáltam a cipőt is, a futást is, magamat is. Többször úgy voltam vele, hogy eladom, vagy egyszerűen elhasználom utcai cipőnek. 

Az igazi fordulat csak nyáron következhetett be, júniustól kezdtem használni rendszeresen. Igazán hosszú távokat nem mentem vele, de például Dani, ahogy több Pegasus 30-ba is simán beletolt egyszerre 60+ kilométert úgy a Vomerojával is simán megtette ugyanezt, főleg, hogy elvileg ez a cipő pont erre való. 

Nekem szimplán csak ugyanaz a ruganyos, puha, körülölelő, a cipő alakul hozzám, és nem fordítva-érzést adja,  amit más típusú cipők érezhetően nem adnak meg. Azt nem tudom, hogy ez jó, vagy rossz, hiszen, egy Asics, vagy egy Saucony nyilván nem bénázásból rugalmatlanabb, merevebb, keményebb, hanem, mert azt úgy akarták. Gondolom én. 

Én mindenesetre baromira szeretem ezt a lekvárosabb futómű-érzést, a 740  de már 630 után is a kifordított bundakesztyű mértékű, vajpuha, de ruganyos kényelmet. A cipő rajtam ugyanakkor meglehetősen tartósnak bizonyult, pont úgy, ahogy a Pega 30 is. Dani kb már 500-600-nál lyukasra és talpleválósra nyúzza a Nike cipőit. Ebből is látszik, hogy nem mindegy, hogy milyen az az 1000 km, ami belekerül a cipőbe. Gyors, deviáns lábú, gyakori? Vagy lassú, szép lábú (magas rüsztű), és rendszertelenebb, vagy legalábbis idősíkon eloszlóbb-e?

Egyetlen sérülést tudtam okozni a cipőnek, de ez inkább arra intő példa, hogy mivel jár, ha minimum másfél mérettel nagyobb cipőben szaladgál az ember. Mivel a cipő rám alapvetően nagy, és én meg alapvetőbben nem szeretem szorosra kötni a cipőfűzőt, mivel az azonnali lábzsibbadásban torolja meg magát a magas rüsztöm miatt (gyakorlatilag a lábfejem ereit szorítom el ilyenkor, amikor szorosra kötöm a cipőtfűzőt), ezért a sarkam eléggé szabadon mozog benne futás közben. A sarkam kiálló bütyke (mondjunk köszönetet gyermekkorom használtan vett/újonnan vett, de nulla forintot érő lábbelijeinek) pedig szépen lassan szétszedte belülről a bélést, és a történet vége immáron két pár lyukas zokni, illetve egy sérült bélú cipő. A gond az, hogy a Vomero műanyag sarokelemét már nem védi belülről szivacs, és szerencsétlenebb cipőfelvételek után az ismétlődő súrlódás szétcseszi a zoknit.

Az, hogy a sarkam szabadabban jár, az viszont az Achilles-ínamnak nem tetszik, ezt pontosan érzem, és elég komolyan próbálok  egy egyensúlyi helyzetet találni, mert semennyire nem hiányzik egy újabb sérülés.

A felsőrésznek más baja nincs. A talpon látszik, hogy nagyon igyekszem nem sarokra érkezni, ami sokszor azt jelenti, hogy inkább elülső talppal csoszogok. Le a kalappal a Vomero előtt, azért elég jól bírja ezt a kiképzést. Persze az is látszik, hogy mindennek ellenére bőszen használom a sarkam is: a cipő hétszáz km után sokkal inkább befele dől, mint a Pegasus 1000 km után. Vagy a Pegasus habszivacsa azóta visszanyert valamit a régi magasságából, nem tudom.

Miután ennél többet nincs mit írnom a cipőről, amelyet már egyébként is halálra teszteltek más, sokkal hozzáértőbb emberek ezelőtt három évvel, átadnám a szót a blog első vendégbloggerének, Heart of the brave lion Grishának, alias Mikának (szibériai tigris, hypoallergén, de nem a cipők tekintetében), aki két hete költözött be a lakásba és azóta elég komoly tartóstesztnek vetette alá - egyébként nem csak a Vomerot, de az én alvásmegvonással tesztelt fizikai és mentális teherbírásomat is.

Ő a következőket mondja a Nike egykori csúcsmodelljéről: 

-Miau, miau, miamiamiau, valamint RRRRRRRRRRRRR!

Ez kb annyit tesz, hogy imádom a szagát, főleg, amikor megjössz futásból, és, hogy defektes Pegasusoddal ellentétben ebbe a cipőbe már jutott tisztességes méretű cipőfűző. A Vomero egy elég reszponzív cipő, jó lehet szana-széjjel cincálni, jól reakciókat ad, és elég strababíró is. Szívesen letesztelném az Asics GT 2000-esedet is, de iszonyú irigy vagy, nem adod ide. De nem baj, hetek kérdése és felmegyek magam érte.

Ez most Párizzsal kezdődik. Nem akarom túl messzire vinni, mert ez egy futóblog, szóval nem azzal kezdődik, hogy lelőttek egy orosz gépet a Sinai félsziget felett - nem sokkal Párizs előtt -, és azon is ártatlan emberek voltak, vagy, hogy ugyanebben a pár napban Afrikában egyetemistákat öltek halomra, nem adok itt választ arra a magamnak is feltett kérdésre, hogy miért pont ez a felfoghatatlan dolog kap sokkal nagyobb fókuszt nálam is, a világon is? Minden ember fontos, minden élet pótolhatatlan. Ez Párizzsal kezdődik, mert Párizsnak lett köze Siófokhoz.

Szombat reggel teljes gyanútlansággal nyitottam meg telefonomba könyvjelzőzött hírportálokat, és onnan pár másodpercen belül végtelenül szomorú lettem, mert az arcomba ordított egy szépnek és nyugodtnak indult napon, hogy pontosan ugyanott tartunk, mint akár ezer éve, de tényleg, akár csak ezer kibaszott éve: bőrszín, másság, vallás, hatalom. Onnantól kezdve egész nap Párizs volt.

Persze a helyi valóság sem szűnt meg, megfogalmaztam magamban például, hogy azok, akik aznap, szombaton mentek futni Siófókra nem jártak a legjobban, mert hatalmas szelet, rossz időt kaptak. Kezdtem áldani Danit, hogy rábeszélt a vasárnapi indulásra.

Tökre időben keltem aznap meg minden, esküszöm, de több tényező sem segített, hogy időben érkezzem. A tény, ami leginkább hátráltatott, az, hogy Siófok Somogy megyében van. Ez ugyanis meglehetősen későn jutott eszembe, konkrétan már az autópályán. (Pest és Fejér megyei matricám van. )  Nem csak emiatt, de például egy utolsó utáni pillanatos vécére rohanás miatt is jó 20 perc csúszással érkeztem meg a Beszédes József sétány 83. elé. Ebben az a szép, hogy onnan csak jó messze tudtam parkolni, pedig a tavalyi példámból okulva, úgy voltam vele, hogy én is koppanásig megyek, ha már lehet. Hát nem jött össze. Adott volt tehát egy pár száz méteres sprinttáv a Rajt/Cél kapuig, majd onnan kb ugyanennyi a versenyközpontig: hát ezeket a plusz távokat nem köszöntem meg abban a pillanatban. Húsz percem volt még a rajtszámom átvétele után... Futás vissza a rajthoz, öltözősátor keresés, ott kapkodás, bénázás, tényleg nagyon kedves néniknek táskaleadás. A biztonsági pisi után öt percem maradt, és egyáltalán csak akkor néztem le először a rajtszámomra, hogy honnan a vérből indulok egyáltalán? 4-es zóna. Jól van, tudom, hogy Danival beszéltük, hogy ott kb jó lesz, ahol tavaly is voltam, tehát biztos jó lesz. A lufikapunál realizáltam, hogy az összes ember rossz irányba állt fel a rajthoz, és bár egy ideig próbálkoztam, hogy velük szembefordulva álljak be, végül feladtam, és beálltam a sok béna közé a sorba. Nem lehet mindig győzni, hiába van igazad.

Ott Dani rám kurjantott, nagyon meglepődtem. Annyi időm nem volt a verseny előtt, hogy rá írjak, hogy hol találkozzunk? Hát ő ezt prímán megoldotta, lepacsi, kicsi duma, majd elment előre: jött a néma perc Párizsért.

És sokkal méltóbb és szebb lett volna, ha csak ennyi van, de nem ennyi volt, mert fel kellett vezetni valahogy, hogy rögtön a rajt előtt lesz egy néma perc és ezzel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy több mint száz halál és ki tudja mennyi sebesült ne adjon már apropót arra, hogy a sporttal, mint az egyik legnemesebb tevékenységgel kezdve, a maratoni futó példáját felhasználva egy konkrét plakátmondatot idézve konkrét politikai üzenetet mondjunk bele a mikrofonba több ezer embernek. Lehet, hogy csak nekem ütötte meg fülem, de nekem megütötte. És ha már a nem profi sportban is aktuálpolitikát kell hallgatnom, legyen az ilyen vagy amolyan oldali, kormányos, vagy ellenzékes, amúgy tetsző, vagy nem tetsző, halálosan mindegy, akkor egészen konkrétan még jobban meg fogok ijedni. Kurvára semmi keresni valója a politikának egy ilyen rendezvényen, ne borítson be mindent és mindenkit egyfolytában.

Amúgy csodálatos (önmagam elleni) verseny volt. Tökéletes idő, tökéletes helyszín. Eredetileg nem akartam vasárnap menni, de Dani rábeszélt. Aztán nem tetszett, hogy két különböző körön megyünk majd aznap, de a megszerelt időjárás miatt sokkal jobb volt az időpont, a két külön kör pedig nem, hogy nem fájt, hanem tényleg dobott egy minimál változatosságot, az amúgy valljuk meg, nem túl izgalmas, demotiválóan hosszú, egyenes utcákra.

A BSI azt írta, hogy "A szombati vonalvezetéstől eltérően ezúttal nem két azonos kört kellett futni, a versenyben résztvevők előbb a város kisebb, az őszi falevelektől különösen hangulatos utcáin, majd a Balatonparton is elhaladtak."

Nos, az őszi falevelek gecire csúsztak, ezen nincs mit szépíteni. Ahogy póló sem jutott a befutócsomagba sok ezer forintért, úgy a Petőfi sétány szűk részeit sem sikerült a hétvégi népsűrűségre felkészíteni. Ezek közül a falevelek jobban idegesítettek - mert tényleg iszonyatosan csúsztak -, a pólón, meg úgy általában a BSI-n már túljutottam, elraktam őket oda, ahova szerintem el kell őket raknom - ami nem jelenti mondjuk azt, hogy legalább egyszer még nem fogom őket ekézni.

A Balatonpart is egy csoportos fájdalom, bár tudom, hogy sokan meg pont azt a részt szeretik. Idén rossz irányba futottunk (tudom, ezt kb úgy mondom, mintha tudnám, hogy akár csak tavalyelőtt melyik irányba ment a banda), és eleve csak a második körben mentünk egy mérhető távot a strandon.

A parti, járólapos másfél-két kili nettóban az én hisztim volt, nincs azzal semmi baj, de én már azt sem akartam, és nagyon anyáztam magamban, hogy mikor lesz végre újra sima aszfalt alattam. A klasszikus füves, gödrös, kitaposott utas 500 méter, na az tényleg egy kibaszott katasztrófa.

És akkor újra mondom, mert eddig semennyire nem jöhetett át: amúgy csodálatos (önmagam elleni) verseny volt. Sokkal, de sokkal többet nyomot latban az öröm, hogy jelen lehetek, hogy újra sok ezer másik, tökre jó arc futó között lehetek, mint az eddigi nyavalygások. Ha tudtam volna, idiótán vigyorogtam volna a minden egyes pillanatban érzett örömtől (még a Balcsiparton is, nincs ebben kérem semmi ellentmondás). Minden egyes ismerős pillanathoz, tetthez, emberhez odamentem volna szívem szerint, hogy megsimogassam, hogy annyira szép.

Az volt a indoklás elvileg, hogy a két külön kör azért lett létrehozva, hogy több idő legyen arra, hogy elnyúljon a mezőny. Én ezt nem matekoltam ki, de tény, hogy nem igazán kellett lassítani. Amikor elindultunk - bruttó öt percnél - akkor elindultunk. És 5:40-nel indultunk. Néztem az órám, meglestem magam, hogy mi a véleményem erről a tempóról, és bár előzőleg féltem, hogy titkon, tudatosan már nagyon arra építek, hogy a versenyen minden más (jobb) lesz, de tényleg minden jobb lett: tele voltam a pillanat, a hangulat drogjával, és ami otthon, vagy párban gyors volt a visszatérésem óta, az itt adaptálható, laza tempónak tűnt. Pulzus 160. Nem a világ vége, tudom, hogy akár 170-nel is végig lehet erőből tolni a 21 km-t.

Ezt kb 10 másodperc alatt lebeszéltem magammal és hát ez lett A Stratégia: akkor 5:40 körül végig, nem lesz negatív split, egyenes vonal lesz, mert a 2 óra ezzel is meglesz kb. Jobbat nem mertem akarni, hülyeség, kapzsiság lett volna. 5:40 körül viszont menni fog. És akkor így gyorsítani sem kell - nyugtattam magam.

Az önmagammal való verseny valahol 12 körül kezdődött, akkor jött meg a gondolat, egy halvány érzés, hogy mintha érezném a combhajlító izmaimat.

A körülhatárolható fájdalomérzet itt meg is állt, nem görcsöltem, nem lett semmi baj, egyszerűen testem egészében lettem magamhoz képest veszettül meghajtva. Nem a tüdőm nem bírta, a pulzusom se ment fel még csak max. közelébe sem, az izmok hiányoztak egyszerűen, a gyors futásra való fizikai képesség.

Egy-egy lassabb helyen (falevelek, strand, első frissítés) be-becsúszott egy 5:50-56-os kilométer. Erre az volt a tervem, hogy majd 2/3-nál, vagy azután ráteszek még, illetve, hogy kurva gyorsan elfelejtem a frissítésnél való megállást.

11-nél betoltam az egyetlen decathlonos, sós karamellás, fagyott fogpaszta sűrűségű gélemet. Azzal nem volt baj. A strandon,15-16 környékén talán, be mertem tolni egy harmad banánt. Az azonnal megbüntetett, egyből megjelent a lépgörcsre fenemód hasonlító gyomorszáj(?) szúrás. Ez akkor szokott megjelenni, amikor hétköznapokon vagyok olyan hülye, hogy csak egy kicsit is egyek közvetlenül futás előtt (meló, hajtás, hazamenés, este hatkor éhesnek levés, kicsit evés, futni menés) Akkor szokott annyira zavarni, hogy visszaveszek a tempóból, de egyszer Danival sikerült átvészelni, mert inkább futottam mögötte kussban, minthogy puha legyek.

Most is ezt válaszottam. Még 2 km-ig jelen volt, aztán szépen elment hátrébb a fájdalom.

A második kör elején valahogy összejött egy 5:30 valahányas kör, és hálistennek volt annyi eszem, hogy azt tartsam, amennyire tudom, mert amúgy egy markáns tempóváltásra, mint példul tavaly, semennyi tartalékom nem volt.

A GPS valahol még az elején elcsúszott vagy 140 métert a hivatalos táblákhoz képest, sajnos hátrányba, nem előre. Fingom nem volt, hogy ezen a nyílt pályán hogy hordtam ezt össze, mert ennyit szerintem összesen nem lehetett levágni kanyarokban. Arról nem is beszélve, hogy a levelek miatt inkább voltam középen, minthogy pl járdázzak egy-egy fordulónál.

Valahol a 6-7. kmnél szúrhattam ki az iramfutómat. Erős 5:40-5:30 valahányat ment stabilan. Egy középkorú, magas úriember, aki laza, megerőltetés nélküli mozgást mutatott. Egy jó ideig emiatt el is hittem neki, hogy erre én is képes vagyok, de ami a legfontosabb, szerintem sokat segített abban, hogy fókuszált maradjak. Többször előforudlt, hogy befele figyeltem, és mire újra feleszméltem, távolabb volt. Menni kellett. Kb a 16-17-nél elengedtem végleg, akkor már lelkileg ártott volna a folyamatos kapaszkodás. Éreztem, hogy gyorsított, nem tudtam tartani, és éreztem, hogy jobb nem tartani. (A ruhatárnál találkoztam vele utána, és megköszöntem neki, hogy olyan jót futott, és ennyit segített nekem anélkül, hogy tudott volna róla. Ő végül 1:59:02-vel ért be. Szerintem nem izzadt bele nagyon :) )

Szóval én toltam neki, amennyire tudtam, és miközben szenvedtem, egyre csak toltam kifele azt a határvonalat, hogy "mikor is hozom vissza azt a pár elvesztett másodpercet az átlagtempómba". A 17. csak 5:40 volt újra, és 18 után volt egy kósza gondolatom, hogy "MOST", ami inkább egy "most" volt. Itt már átváltottam az órámon a virtual partnerre, ami kőkeményen megmutatta, hogy vagy 150 méterre vagyok a 2:00-ás buddymtól. És még ugye az a 140 méter, amivel az órám hátrányban van a hivatalos méterekhez képest. Te kurva élet. Visszaváltottam a szokásos nézetre inkább, ezt nem lehetett elviselni.

És pont itt egy iszonyatosan, soha véget nem érő egyenesben mentünk.

DE
KIBASZOTT
MESSZE
VAN
A
VÉGE

És az még csak a 20 km.

Jól van, bazmeg, futok, futok, akkor csak tartom, és nagyon futok. Az menni fog.

A 20. km nem a 20. km volt, hanem egy másik tábla még az előző körből. Azt a szakaszt pont kétszer futottuk meg. A 20 még mindig sokkal odébb volt. Ránézek az órámra, kiszámolom, még vagy 500 méter a 20. Nem is értettem, miért áltattam magam ezzel a fals táblával. Miért, miért, mert szűkültem és siettem, mit tudom én!

Jól van, bazmeg, akkor még mindig rohadtul futok, futok, akkor csak tartom, és nagyon futok. Az menni fog. Tartani tudom, azt tudom. Tartani tudom.

És még mindig reménykedtem, amikor nagyon messze, de mégsem annyira messze megláttam a kanyar után a lufikaput, meg az egész tömeget. 1:57-kor állt össze a matek, hogy tök mindegy hány km-t ír az óra, mivel a kapuban indítottam el az órát, pont három percem van beérni. 

Tornaóra, tornaóra, tornacipő, csattan láb, be kell érni a tókör végéig a Tibit, a Bregyóban a 400 végéig a Frankó Petit, coopert futok és nem telnek a másodpercek, 100 méreten nem tud annyit nyílni a láb, nem emelkedik a test, csattan a láb, telitalppal csattan a cipő, csattan a nem uralt, nem érzett láb, nincs kontroll, csak a zsibbadt zakatolás, és annyira utálom, hogy teljes tudatommal pillanatállj szintig jelen vagyok és nincs hova elbújnom, nincs kinek adnom a pillanatot, csak egyedül én vagyok méterek, a gravitáció, a hátrány és a testem ellen, a teljesítmény fájó, zsibbadt zakatolásában. És nincs erőm. Nincs honnan venni. 

1:59, vagy kicsivel előtte, még sprintet imitálok, nem más ellen, csak az óra ellen, de amikor újra felnézek, látom hogy elmúlt a 2:00 és innen már csak a "csináljuk végig!" marad az utolsó majd egy percben.

2:00:52. A Garminon 53, a Smashrun 54-et ír, és 2:00:01-re hozza le a hivatalos félmaratoni távot a mért 21.23 helyett.

Teljesen és végtelenül lényegtelen. Nézem az órát. A négymezős kiosztás miatt 2:00-át látok csak, és miközben levegőért kapkodom és megállás nélkül fuckolok a megerőltetés miatt, rájövök, hogy óriásit mentem magamhoz képest, és, hogy rettenetesen boldog vagyok emiatt, és, hogy nem alibiztem, eszembe nem jutott alkudozni magammal, hogy eresszem kicsit el, és, hogy ez egy tökéletesen igazságos és magam számára felemelő eredmény.

Tavaly az egész évet lenyomva, későbbi lesérülést előre kódolva mentem ennél kb két perccel jobbat. Az nagyon nem sok. Most alig lesz 1000 km az éves össztávom, és pár hónap aktív futás van csak mögöttem. És csak két perccel voltam lassabb. Azt remélem, hogy nem csalódok azzal, hogy tapasztaltabbnak, erősebbnek érzem magam.

Azóta izomlázam van, nem a combhajlítóban, hanem a combfeszítőben, a fene se érti ezt. Most az a feladat, hogy ne ismételjem meg a tavalyi, év végi bukást. Szóval most nem kellene erőltetni, pedig lehet, hogy pont az 1000 km múlik rajta. 160-160 km kellene hozzá november-decemberben... Lehet, eleresztem. Annyit nem ér.

December 13. Velencei tókör, útban március 19-re. Cél nélkül nem tudnék mit kezdeni magammal.

Szerintem ebbe most beletettem, amit tudtam, meg volt a háznál. NEM EDZÉSNEK NYOMTAM. :) 

És most nagyon boldog vagyok, el is megyek James Bondot nézni.

A legutolsó két futásomra már 1-2 C°-ot írt utólag mind a Smashrun, mind a Garmin. Ugyan kb. 5 volt, amikor elindultam, de éreztem én is, hogy erősen jelen van a cúg.

A sapka abszolút elkelt, és igazából örülök, hogy megvettem a vízálló baseball sapit (ami egyelőre csak sima baseball sapkaként funkcionál) mert az Intersportos sapka, ami amúgy készleten van otthon, nagyon jó, csak thermo, amiben viszont ilyenkor még megfő az agyam. Azt sem szégyellem, hogy kesztyűn is gondolkoztam. (Azt végül számomra nagyon helyesen nem vittem,viszont áldom az eszem, hogy a fejlámpa nálam volt tegnap.)

Az, hogy jön a tél, sőt, itt van az országban mégis sokkal jobban mutatja ez: 

Most tekintsünk el attól a ténytől, hogy belóg a legördülő menü és én így csináltam screenshotot, azért a lényeg egyértelmű:

1. Még mindig teljesen rá vagyok feszülve a szmog témára. Nagyvárosi lévén, ezt azt hiszem jogos,még inkább, hogy érzésem szerint egyáltalán nincs kibeszélve ez a téma. Egyetlen mérvadó blogon, fórumon, oldalon sem emlékszem, hogy valaki erről nyilatkozott volna, akár tudományosan, akár szubjektíven. Egyszer DK-nak kommenteltem be egy fotója alá, amikor még nem volt szegény emberek futók Norbija, és tolta a kontentet, hogy nem aggasztja-e az rettenetes mennyiségű autó, ami mellett közvetlenül elfut. (És most be is ugrik, hogy azért vélemény, komment szinten erről azért volt szó, arcmaszk, vagy nem arcmaszk kérdéskörben.)
2. Objektíven nézve is borzasztó minőségű a levegő, mind meg fogunk halni. A futók különösen.

Konkrétan elborzadtam a gondolatra, hogy ebbe a mérgező vörösségbe menjek ki szaporán lélegezni. A futás még mindig valahol az mentális és fizikai egészségről szó,  a sérüléseim ellenére is. A végösszeg pozitív elvileg. 

A futás nem a munkám, nem keresek pénzt vele, a magam örömére és egészségére gyakorlom. Még ha le is gyalulom a térdemet, nem hízom el, rendbeteszi a fejem, kidolgozom a stresszt, erősítem a szívem és friss levegőn vagyok. 

Az, hogy tudatosan ennyire szar levegőben sportoljak, az ellentmond mindennek. Paradox módon kocsiba ültem, tovább rontottam a levegőt, hogy kevésbé szennyezett területen futhassak. A Normafára nem akartam felmenni, annyira azért nem vagyok elszánt, hogy egy óra miatt töksötétben fussak a farkasok között, de az Irhás árok egészen közel van hozzánk. Egér út, Gazdagrét, és ennyi. Itt is be lehet menni Blair Witchet forgatni, de az én elméletem az volt, hogy már az aszfaltos részen elég magasan vagyok, a forgalom sem akkora, jó lesz itt nekem.

Végül is jó volt, elég sokat bénáztam a tájékozódással, de azért a viszonylag sok emelkedő, meg az időnkénti földes szakaszok miatt volt sportértéke. Tegnap belinkeltem már Snatchnek, de itt van megint. Szerintem van a területben fantázia, fogok még ide jönni. Ami nem államilag épül most Budapesten, az szerintem mind itt történik. Budaörsnek annyi pár éven belül, az biztos.

Tök más:

Tegnapelőtt volt először, hogy először elégedett voltam a buszra futásom technikájával. Igazából villamosra futottam, de nem ez okozta a különbséget.

Szóval van ez a fuss a buszra nevű, egyébként őszintén mondom, olimpiára való sportág, aminek gyakorlatilag semmi köze a bármilyen más futáshoz, mert ez minden futásnál nehezebb. 

A sportoló először is mindent elkövet, hogy a futásra messzemenően alkalmatlan cipőben és ruházatban álljon rajthoz. Másodszor holtsúlyokkal pakolja tele magát, úgy mint lassan felszívodó szénhidrát és fehérje csomag Curveres vagy Tupperware-os edényben sportolás utánra, pénztárca, belépőkártya, kindle, telefon, valamint egy kurva nagy táska. Harmadszor mindig az utolsó pozícióból indul, a befutó tele van előzni való tereptárgyakkal: nénik, bácsik, cekkerek, kutyák, éppen nem a megállóban cigiző negyedikesek. Keresztben mindenki az életére tör, autók, biciklisek, motorosok, életükben egyszer összeállva a gyűlölt közös nevező ellen: halál a gyalogosra. A versenybíróban sincs sok jóindulat, kb 75%-os a befutás előtti ajtóbebaszás esélye. 

Na szóval ennek tudtam úgy nekiindulni, hogy végre látható legyen, hogy amúgy én egy sportoló valaki vagyok. Az összes szarral felpakolva, ruganyosan, elegánsan, lazán, nem sarokra érkezve közelítsem meg a villamost szlalomban úgy, hogy a vezető látványomban kedvét lelje annyira, hogy akarjon megvárni. Elegánsan, feltartott kézzel inteni, biccenteni, és nem is lihegve, ki sem pirosodva felállni az utolsó lépcsőfokra.  

Jogosan büszkén mondom, hogy sikerült. Milyen brutálfutásról, meg spartan race-ről beszélünk? Ez a kemény.