Mi a fenét lehet arról írni, ha nem fut az ember? Hogy frusztált, hogy még nem utálva, de vágyakozva néz mindenkit, aki fut, epekedve nézi másoknál a halmozódó kilométereket? Hogy azt képzeli el, hogy egyszer csak kirobban magából, könnyen, szabadulva, száguldva maga mögött hagyja ezt a lerobbant szart, a lágy térdet, a domborodó, puha pocakot, a februárszürke rosszkedvben fulladozó agyat?

Több mint egy hete volt, amikor leálltam. Futottam, futottam, de eljutottam oda, mint a legrémisztőbb álmokban, amikor futsz, csak futsz, de egy ponton rájössz arra, hogy egy centivel nem kerültél közelebb, ahhoz, amit el akarsz érni.

A helyzetemhez képest becsületesen lefutottam a kirótt kilométereket, amíg bírtam, megfutottam a pulzusoktartományokra lefordított sebességeket, de minden egyes hosszú futás első órája azzal telt, hogy megfogadtam magamnak, hogy ha hazaérek, nem indulok el újra. Fájtam.

És eljött a pont, amikor eljutottam oda, hogy rájöttem pulzusom egekben van még hat perc negyvennél is, hogy egyszerűen többet kellene futnom heti három alkalomnál ahhoz, hogy legalább magamhoz képest formába lendüljek, de nem tudok, nem merek többet futni. Két nyomorult kilót képtelen voltam leadni, hogy legalább a megszokott 81-82 meglegyen. És egyetlen centivel nem jutottam ahhoz közelebb, hogy maratont fussak. Nem, igazából csak távolabb jutottam, a fájdalmon túl, mindenek előtt természetesen fejben.

Bedarált. Talán a két év alatt felépített munkamorálom nem volt még olyan erős, hogy acélosan kifussam magamból a test nyavalyáját, csak a picsogás maradt. Nem tudom. Amit biztosan tudok, hogy leginkább a bizonytalanság szedett szét, hogy nem tudom, hogy lesz jobb. Más cipőtől, másképp futva, tovább futva, megállva? Nem tudok egy pontnál tovább kísérletezni magamon, mert se elég pénzem, se elég időm, se semennyi tudásom nincs hozzá. Nem tudok minden variációt kipróbálni, vakon kell szúrni, dönteni kell.

Szedtem a Béres Porcerőt, majd csak-csak megvettem a GCA2700-at, amit egy levél után lecseréltem újra Béres Porcerőre, mert úgy éreztem, hogy arra jobban reagálok. Valószínűleg hülyeség. Kapkodok, türelmetlendkedem.

Tesztelem. Talán elérném a villamost ráfutás nélkül is, de bele-beleszaladok pár métereket. Nem fáj. Kettesével szedem a lépcsőt. Fáj.
Kocsiban nyomogatom a kuplungot. Felengedésnél vagy belenyilal, vagy nem. Felemelem, letolom reggel a paplant, egy lábbal tolom magam az irodai széken. Néha oké, néha nem.

Ráraktam az unfollow-t a 2015-ös csoporta. Két hibát biztosan tudom, hogy elkövettem: környezeti hatásra, hiúságból kiírtam magamnak a kétezres távot erre az évre, amikor pedig csak bizonytalan reményem volt arra, hogy menni fog. Mi a fasznak kell 150%-os tervet kergetni, amikor még csak 100%-os sem vagyok? Agyonnyomott az is, ahogy január 20. körül már láttam, hogy elúszni látszik a 2015 kilométerhez arányosan szükséges 168 kilométeres hónap is.

Aztán az a kurva maraton. Valószínűleg az univerzum jelzése volt, hogy a Maratonman nem rendezte meg az áprilisi, füredi maratont, de nekem muszáj volt a debreceni Felet, Egésszé konvertálnom. És ismételten: nem az idegesít ebben, hogy szar időt mentem volna, hanem eleve az kérdéses volt, hogy egyáltalán, vagy sérülés nélkül meg tudnám-e csinálni? Miért kellett akkor ráfizetni a félmaratonos nevezésre még? Ostobaság.

Nem emlékszem a futásra, amikor mindezt összeraktam, csak az érzésre, amikor rájössz, hogy ha nem is tudod az igazságot, de valamire rátappintottál. Pontosan éreztem, hogy bármennyit kocogok, Asicsben, Nike-ban, akármiben, ahogy csak akarok, a kezdő maratoni edzéstervet követve,  egy rohadék centivel nem jutok közelebb ahhoz, hogy én március végén tényleg maratont fussak.

DK nem sérült le annyira, hogy ki kelljen hagynia hónapkat, száz kiló felett sem. Személyes ismerősök több száz kilométereket hajtanak fel egy hónapban, lendületből túllépve az esetleges fájdalmakon. Még az egyetlen megmaradt facebookos csoportban is hegyekben állnak a kilométerek, és mindenki, mindenhol fut, csak én állok és dühöngök, hogy miért én, miért én??

Azt hiszem, hogy ez valahol természetes, nem haragszom magamra a zsigeri reakcióm miatt, mert tudom, hogy ennél több van bennem. Nem rájuk, senkire nem haragszom, a düh, a hiba, a forrás és a megoldás is bennem van. Hiszem, hogy felnövök a feladathoz, még a dühöngések, picsogások, rosszkedvek, hisztik mellett is. Ha fél év, fél év, ha egy év, egy év, csak hadd térjek vissza. Nem feltétlenül nagy szavakba akarom fojtani ezt a drámát, ez csak a magammal fojtatott párbeszéd része.

Rengeteg sporttal kapcsolatos hír marad meg a fejemben. Egy-egy mondatok, néhány gondolat. Amikor például azt olvastam, elhunyt Ötvös Ferenc - akiről én ezelőtt sajnos nem hallottam. Akkor persze elolvastam róla mindent, tudok az almaecetről, a müzliről, de egyetlen egy mondat ragadt meg igazán, rögtön a legelső: "88 megélt évéből az utolsó 30 futással telt, elég későn, 56 évesen kezdett egyáltalán neki."

Évtizedeket tudok még futni, miért nyavalygok? Nem ezen a pár hónapon fog múlni, nem a Rotary futóérmen, nem a CEP félmaraton varázslatosan nagyvonalú befutócsomagján, nem ezen a tavaszon. Hosszútávra kell tervezni. Már csak azért is, mert más megoldás, úgy néz ki, nincs.

Persze pontosan tudom, hogy mennyire meg tud kopni egy kapcsolat több havi távollét után, tudom, hogy simán meg tudom élni a mindennapjaimat futás nélkül, a leginkább attól félek, hogy vagy nem jön rendbe a térdem soha, vagy, hogy ugyanúgy abbahagyom ezt a fellángolást is, mint például a krav-magát, szintén két év után.

Majd elválik, azért csak-csak addig piszkált ez a dolog az évek alatt, hogy két óra alatt csóváltam be a seggem félmaratonon. Ha eddig nem hagyott nyugodni, azért még inkább sokkal valószínűbbnek tartom, hogy eztán még inkább nem fog.

Ez itt viszont egy futóblog. Leginkább arról kellene írnom benne, hogy futok, és nem azon kavarni, hogy miért, meg hogyan nem futok. Szóval majd jövök, amint van valami pozitív előjel, de legalább egy fejlemény. Például február 16-án a kontroll, ahol sportpszichológiai szeánszot tervezek csapni Dr. Minimum Fél ÉV Teljes Kímélettel.

Azt hiszem nem sokan kezdik úgy, mint DK. Nem a súlyára gondolok, hanem arra, ahogy rávette magát. Bevásárolt - azért, hogy ezzel is a mozgás kényszerpályájára navigálja magát.

A legtöbb ember, akit láttam "elkezdeni" - ez persze nem sok - a Decathlonban kezdte, egész pontosan a Decathlon ötezer forintos cipőjénél. Anyagi helyzettől természetesen nem függetlenül az emberek általában óvatosan ereszkednek bele ebbe a forró vizes kádba. Mert a futás minden, csak nem olcsó dolog.

Talán lehetne az, de nem abban a kultúrában, nem abban korszakban élünk. A futás nem olcsó sport, nem csak két cipő kell hozzá. És még ha csak az is - ötezer forintból nem sokáig jut az ember.

Mindazonáltal ez a poszt nem a cipőkről szól, és lépjünk túl azon is, hogy ki mennyit költ erre a kapcsolatra. Ez kinek-kinek a magánügye.

Igazából azzal akartam folytatni, hogy nem sokan vesznek egyből gps-es, pulzusmérős órát. Lehet, hogy ha egyáltalán tudtam volna, hogy létezik ilyen, akkor 2012. május 2-án azzal megyek ki a Szerémi úti bicikliútra, de akkor még csak azt sem tudtam, hogy pulzuskontroll van a világon. Annyit láttam mindössze, hogy emberek a facebookra posztolnak arról, hogy ennyit, meg annyit futottak: telefonnal mérték magukat. Nem tudtam elképzelni, hogy telefonnal fussak, engem minden egyes dolog, holtsúly zavar. Eleve megőrültem a kulcscsomómtól, hát azt is összegumiztam, úgy tettem zsebre. Most akkor laffogjon ott még a Samsung Galaxy s2-őm is?

Voltam annyira geek, hogy azért kipróbáljam, hiszen gyakorlatilag szerelmes voltam a telefonomba, benne éltem. Miért ne adnék még egy szeletet neki az életemből? Ami azt illeti mára eljutottam odáig, hogy lazán összehozok napi nettó három-négyóra képernyőidőt, illetve valami 120-150 alkalommal csekkolom, oldom fel a készüléket. Tudatában vagyok annyira az eseményeknek, hogy kimondjam, függő vagyok. Az egyetlen igazán jó dolog, amit egy okostelefon nekem okozott, az, hogy aznap - 2012. május 2-án -meg tudtam vele mérni a futásomat. A dolog gyönyörűen bevált, sőt, másképp valószínűleg soha nem akadt volna be ez a sport.

Én ezért futottam sokáig telefonnal.

Más azért, hogy zenét (is) hallgasson. Ez az, amit én sose. Egyszer próbáltam, zavart is meg nem is, de nem ez volt a gond. A gond az volt, hogy megállás nélkül a fülemet basztattam, hogy bent maradjon a gumiharang. A füleimben gyakorlatilag nincsen porc (tudom, nekem is gyanús ez a sok porcdolog), amitől nemcsak, hogy elállnak - ami miatt végig kellett verekednem az általános iskola alsó tagozatát -, hanem például a füllhallgató is kiesik belőle. Erre természetesen vannak megoldások, de végeredményben egyszerűen jobban szeretem a környezetemet hallgatni, magamra figyelni - egyelőre legalábbis.

Az is fontos, hogy egy telefonnal fényképezni lehet.

Amikor megvettem a Garmin 310 GPS-es, pulzusmérős órát, hogy kiiktassam a telefont, és még profibbnak érezzem magam futás közben, azonnal, már az első alkalommal rájöttem két alapvető hiányosságára. Az első az, hogy nem lehet vele fényképezni. Az ember természetesen elsősorban futni megy, ha futni megy, és nem fényképezni, azonban néha egyszerűen nagyon jól jön, ha akármilyen célból is, de dokumentálni tudja azt, amit dokumentálni akar.

A másik, hogy el tudjon érni valakit, illetve, ő maga elérhető legyen

Az igazat megvallva ez az egy dolog abszolút nem hiányzott soha, a legkevésbé sem akarom, hogy elérhető legyek, amikor végre szabadon és egyedül rohangálok. Az egyik legkiábrándítóbb dolog ilyenkor, ha megszólal a telefon. Azt viszont be kell látnom, hogy iszonyatosan idegesítő dolog lehet a másik oldalon az, amikor azzal megyek el, hogy egy óra múlva jövök, és egy óra húsz perc múlva még mindig nem értem vissza. Főleg, ha ezt külfüldön történik - nem mintha Kelenföldön nem tudna elcsapni egy kocsi bármikor.

Azt is el kell ismernem, hogy engem is megnyugtat, ha én el tudom érni a külvilágot, mert tényleg akármi is történhet.

Jó ideig csak a Garmin órámat használtam, hiszen ezért vettem: mindent tud, pótolja a telefon GPS-ét, és még a pulzusomat is állandóan monitorozni tudom, csak rá kell néznem. Viszont ahogy egyre több időt töltöttem kint, egyre nőtt a távolság, amit meg tudtam hódítani, egyre fontosabb lett, hogy legyen egy élő kapcsolatom külvilággal, illetve, hogy Anna is elérjen, ha esetleg történik valami, vagy ha ígéremmel ellentétben, nem érek, mit tudom én, két óra alatt haza. Néha elvittem magammal a Samsung Note2 telefonomat, de semennyire nem voltam attól boldog, hogy egy féltégla húzza a zsebemet.

Aztán végre megérkezett a piacra az a megoldás, ami nekem tökéletesen megfelelt: A Sony Xperia Z3 Compact.

Hogy maga a telefon mit tud, milyen teljesítményre képes ez esetben nem is annyira fontos. Természetesen több mag van benne, mint február végén a mandarinban, van neki jó nagy memóriája, gyors, és minden, amit akarok. A lényeg azonban összesen négy tényező:

• elérnek rajta,
• és én is elérem rajta a külvilágot, ha nagyon muszáj.
• Van benne GPS (és Globalnaya navigatsionnaya sputnikovaya sistema, azaz GLONASS is), tehát trackelésre is kiváló.
• És a legfontosabb: mindezt úgy tudja, hogy közben VÍZÁLLÓ.

Mindenki felteheti tehát a karjára a bicepszmérő telefontartót és abba beleteheti a telefont is. Mindezt akár esőben, hóban, izzadságban.

Én speciel ettől megőrülök, nekem fontos, hogy bugyiba, nadrágba, akárhova, de valahova eltegyem a telefont. Ezért nekem az is számít, hogy a mérete a mai viszonyok között valóban kompakt, nem nagyobb, mint a két évvel ezelőtti Samsung galaxy S2-őm: egyértelműen bugyi- és zsebkompatibilis, még tokkal is.

December óta használom, és ugyan a jelenlegi időszak messze nem a legacélosabb, amit eddig futás területén produkáltam, azért mégiscsak velem volt már több mint 100 km-en. Esőben, hóban, izzadságban.

Ezalatt kétszer vibereztem vele, egyszer hívott a tesóm, vagy tizenötször kirángatott a Google Map egy kínosabb eltévedésből, és kétszer bekapcsoltam rajta a Runtasticot is, mert gyanítottam, hogy az órám nem fogja végigbírni a futást, mivel elfelejtettem feltölteni. És persze fényképeztem vele egy csomót.

Egészen hihetetlen helyekre befér, bár ez nyilván inkább a technikai ruházatok flexibilitásának köszönhető, mintsem a telefon méreteinek, hiszen objektíven nézve, ez még mindig egy nagy készülék. A lényeg, hogy mindenféle zsebben jól érzi magát és engem sem zavar. Nem nyom, nem laffog, nem ütődik, és viszonylag hamar kézbe vehető, ha szükség van rá.

Vasárnap három órát töltöttem kint vele, se én, se ő nem maradt szárazon. Nem hiszem, hogy ezt más telefonnal bevállaltam volna.

Működik a dolog, pont úgy, ahogy nekem jó.

A Yours Truly egészen olyan, mint a (régi) Játék határok nélkül, abban az értelemben, hogy egy nemzetközi kezdeményezést gyakorlatilag kisajátítanak maguknak a magyarok. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez annak a jele, hogy objektívan nézve is történik valami itthon futásügyben, és nem csak az én fejemben létezik a jelenség, hogy MINDENKI fut, de szerintem mégiscsak arról van szó inkább, hogy a Yours Truly egészen egyszerűen és prózai módon ingyenes. Szendvicset meg lehet csinálni otthon is hozzá.

Ez a nap nekem nem is annyira a Yours Truly-ról szólt, egyrészt mert úgy néz ki, hogy futóéletemet penetráns tagadásokból építem fel (nemmaraton, nem számít az időeredmény, nem futok társakkal, nem fáj a térdem, nem fáj a térdem, nem fáj a térdem, stb), másrészt meg tényleg, egyszerűen csak így jött ki az edzéstervben. Sőt (mármint a 25k-ás YT-hoz képest sőt), a vasárnapi hosszúm 3 órára volt kiírva, és azért voltak reményeim, hogy ennyi idő alatt csak többet karcolok, mint 25 km.

Igazából egyszer már futottam ennyire rettenetesen sok ideig, még Danival. A Velencei-tavat kerültük meg és most gyakorlatilag azt ismételtem meg újra. Úgyanúgy 27,4-et mentem ugyanúgy 3 óra alatt.

A különbségek a két egyébként igen hősies tett között:

Ami nyilvánvaló: akkor Danival mentem, most egyedül. Aztán: akkor nem volt zsákom, hanem fél literes övvel mentem, most volt nálam alapból másfél liter víz. A nullához konvergáló hőmérséklet miatt meleg vizet töltöttem bele, ami pontosan addig meleg is maradt, amíg ki nem léptem vele a lépcsőházból.

Akkor meleg volt (nem a víz, a májusi futás), de legalábbis az ideálisat megközelítő futóidő, most végig a szemgolyómat támadták a hópengék (mert ezek nem pelyhek voltak, egy gramm vattát nem kevertek odafent az egészhez). Hideg volt, és ami még rosszabb, a világ összes latyakja szembejött. Se a hideg, se a havas szél nem zavart, néha kalózban nyomtam, de ennyit ki lehet bírni. A se nem szél-, se nem vízálló, viszont tökéletes láthatóságot biztosító , a scooteres, rave korszakot is megszégyenítően túlrikító, almazöld, tschibós dzsekim valahogy mindennek ellenére beválik: mindig kényelmesen bemelegszem alá, pont amennyire kell. Ami tönkretett, az a latyaknak tökéletes átjáróházat biztosító cipőm volt. Az igazság az, hogy a Asics GT-2000-ben elkövetett 10 kilométer után úgy rohantam vissza a Vomerohoz, hogy az Acicsot azóta sem vettem fel. Nem volt kényelmetlen, a belső, támasztékos oldalon, azért odavarázsolt két lájtos vízhólyagot a lábamra, de ez a legkevesebb. De annyival keményebb, annyira más világ, mint amit eddig cipőfronton tapasztaltam, hogy nem volt lelkierőm hozzászokni még.

Túlzottan tökéletes (bőnyefeszítő antilúdtalp) ivű lábfej, hólyaggal.

A Vomerot azóta sokkal jobban szeretem, most, hogy benne van már közel kétszáz kili, már az sem zavar, hogy nagyobb, mint szeretném: már idomul, görbül a lábfejemhez. Szeretem azt a fajta ruganyosságot (puhaságot), amit a Nike-nak ez a vonala képvisel. Viszont semennyire nem állja a vizet. Nem mintha az Asics állná, szóval ha még/már két lábon leszek a következő téli időszakban, biztos, hogy nézni fogok valami brutálisan membrános cipőt. Az utolsó egy óra előtt meg kellett állnom egy aluljáróban, kicsavarni a bal zoknimból a vizet. Dörzsölgettem a lábfejemet, az azért segített neki bezsibbadni. Hideg zokni vissza. Szerettem azt a pillanatot.

Az igazi különbség a két élmény között az volt, hogy május 18-án esélyem nem lett volna egyedül befejezni a tókört, Dani úgy tuszkolt, húzott az utolsó pár kilométeren, hogy már gyűlöltem érte. Mégis, egyszerűen leálltam volna, ha nem lett volna mellettem.

Most teljesen egyben maradtam 24-ig, a huszonötöt már nem igényeltem annyira, és igazán ki volt a faszom az utolsó 2 kilométeren, főleg a keserű pirula miatt, hogy gyakorlatilag nyolc hónap alatt semmit nem nőtt a hatótávolságom. Hogy már 30 alatt végem van. Hogy mennyire nincs meg a közelítő állóképességem sem a 42-höz. Nem sok méltóságom maradt a végére, mert tényleg, fizikailag fájtam, két fájdalomtuskón botladoztam, de ha nagyon kellett volna, talán még egyet fogszorítva kipréseltem volna magamból. Haragos voltam az utolsó kétezer méter, ha nem is előjelek nélküli, de a vártnál sokkal gyorsabb behanyatlása miatt. De bírtam. Sokkal rosszabb időben, kilókkal nehezebben, cuppogó zokniban.

És ekkor Lubics Szilvire gondoltam. Hogy lehetnék én ő? Tudom, hogy Lubics Szilvi amúgy is előtérben van, és, hogy vannak még egyéb hihetetlen személyiségek a mostanában csúcskategóriának tekintett ultrában (és nem állom meg, hogy be ne tegyem a halálos atléta, a futóvilág bocsássa meg, de szerintem túlságosan  és kérlelhetelenül kemény, és semennyire sem passzív, viszont szerintem beazonosítható célszemélyre irányuló posztjának egyik legvéleményesebb, mindazonáltal valószínűleg igaz mondatát "[az ultrát] azt azoknak találták ki, akik nem tudtak gyorsan futni viszont sokat szinte bárki tud, aki aggyal bírja"), de én nem a trendiség, a divatolás, a celebség miatt gondoltam rá (penetráns tagadás, ugyehogy megint az), hanem mert egy hozzá köthető gondolat ragadt meg bennem nagyon, de nagyon. A férfihiszti. Hogy a nők jobban viselik a fájdalmat.

Összesen vagy ha ötödször kóstoltam meg ezt a fajta mindenvégét, de azt hiszem, most leszek annyira nagyképű, hogy kijelentsem, hogy ez mindig ilyen lesz. EZ AZ. Az mindegy, hogy huszonöt, vagy később remélhetőleg 35-, 45, stb kilométer után következik be, de azt hiszem ez ilyen lesz. Persze, értem, hogy fokozza majd minden istennyila, hólyag és hányás, meg egyéb hősies dolgok, de a lényeg, a begörcsölő inak, meg amúgy és a mindent uraló és megálljt parancsoló fájdalomra vajon milyen lélekerő, vagy valóságérzékelés kell, hogy átvigyen rajta? Ha eljutok március 29-ig, akkor ott mi fog magamban engem átvinni? Mert a végén úgyis egyedül vagyok, a végén úgysem érdekel a más. Magamban kellene valaminek lennie. De nem az, hogy nem találom, elképzelni sem tudom, hogy mi lehetne az, és hogy néz ki ez a fajta belső erő.

Férfihiszti? Hát nem tudom, mindenesetre a futószelfit azért gyakoroltam, biztos, ami biztos. Múltkor rájöttem, hogy sapkában NEM fényképezkedünk.

Pont az Északnyugati átjárós posztot firkáltam - mostanában azon agyaltam, hogy tudnék új területeket bevonni a futóútvonalak közé, és mindkét tevékenységnek (agyalás, firkálás) alapvető része volt/lett volna az, hogy konkrétan megrajzoljam és lássam térképen azt, hogy merre és meddig szoktam eljutni, és onnan merre lehetne kanyarogni -, amikor a feedlymben megjelent egy új poszt a Hosszútávblogtól.

És abban ott volt az, Ami Nekem Kell. Egy térkép, amin szépen be van színezve, hogy merre futott a futó. Egyetlen baj volt, hogy az a futó nem én voltam, hanem rrroka, és ráadásul egy házon belüli alkalmazásról volt szó, amit az érdi futócsoport egyik tagja hegesztett össze.

Hálistennek nem bírtam ki komment nélkül, és talán az eddigi legjobb futás-ajándék született a történetből, mert Nepusz Tomi, a program alkotója volt olyan oltárian jófej, hogy felajánlotta, hogy ha adok neki egy rakat trackfile-t, akkor megcsinálja nekem is ezt a kimutatást.

Hát én erre futottam eddig (az agyonfutott útvonalak erősebben be vannak kékezve, a nem frekventált útvonalak pedig halványabbak):