Van nekem három problémám. Ebből az első a szerencséltenkedésre való képességemről, a második főleg kifogásokról, a harmadik meg a nyavalygásokról szól.
Az első a talpi bőnye gyulladás, ami magyarul valami iszonyatosan hangzik, olyan mintha valami lebernyegkinövésem lenne, latinul sokkal faszább neve van: Plantar fasciitis.
Ezt még a futás előtt szereztem be, a krav-maga korszakom alatt. Nem tudom, miért vagy hogyan, de egyszer csak marhára elkezdett fájni a jobb talpam a sarokrészen -nagyjából egy ponton, ha ráálltam, ránehezkedtem. Reggel, felkelés után kurva szar, utána enyhül, olyan együtt tudok élni vele szintig. Néha nem is érzem, sokszor meg igen.
Ez több, mint egy éves történet, lehet kettő is megvan. Mint Férfinak, AKi Soha Nem Beteg, marhára sok idő volt, mire egyáltalán magamnak bevallottam, hogy ez nem egy múló állapot, nem hogy másnak megemlítsem. Az internet korában persze én is a google öngyógyító alkalmazását vettem igénybe, de igazából nem jutottam semmire, a "talp", "sarok", "fájdalom" szavakra valahogy akkor nem a megfelelő találatok jöttek ki és elsikkadt a dolog.
Nagyjából másfél hónapja akadtam bele egy rövid cikkbe a runnersworld-ön: prevent Plantar fasciitis. Elolvastam, megnéztem a videót, beleástam magam, és onnan már nagyon célzott találatokat kaptam, megtudtam végre, hogy létező dolog, az, amivel küzdök, és neve is van a fájdalmamnak.
A(z ön)diagnosztizálásnak egy nagy baja van, az, hogy onnan tudatos lesz: valami nem okés. Előtérbe kerül, nem tudsz nem rá figyelni. Ez történt velem is, és valahogy egyből jöttek azok a pillanatok, hogy iszonyatosan belefáradtam ebbe az állandóan jelenlévő zavarba, fájdalomba.
És megint ott voltam az orvosparánál. Körzeti doki, orthopédia beutaló? Egyből orthopédia? Magándoki? Sportorvos?
Nem akartam neki kezdeni, a családomban, de akár saját tapasztalásban is már annyi példát láttam már a végtelen sártaposásra, várakozásra, türelmetlenségre, közönyre, túl nagy adag valóságra, amit az orvosok jelentenek. Nem kellett túl nagy kutatás ahhoz, hogy megtaláljam a Podiartot, a Spurinál ott virít egy csomószor facebookon.
Szeptember elején vettem egy nagy levegőt, és meló után kiaszaladtam a Cédrus Piachoz.
Mondtam volna, hogy mi a problémám, de úgy lett, hogy ne mondjam meg előre, úgy sokkal jobb/izgalmasabb/hitelesebb lesz. Ráálltam az üvegre és nem kellett hozzá 20 másodperc, hogy valami tényleg feltűnjön.
- Kényelmesen áll, biztos?
- Igen, teljesen.
- Nagyon asszimetrikus, nem szokott fájni ,vagy görcsölni a jobb lába?
Tény, ami tény, valóban hitelesebb lett így a szituáció. És elmeséltem a sztorimat, hogy igen, a jobb lábamban ott van az a valami. A bőnye.
Milyen cipőt használok? Van-e olyan cipő a boltban? Mekkora a lába? Náluk ez valószínűleg 44-es lesz. És akkor jött a pillanat, hogy választhattam a nyolcezer forintos és a tizenhárom ezer forintos talpbetét között, hogy majd azzal fussak.
Nem értettem, miért nem értjük egymást.
A honlapon annyira megnyugtatóan részletesen le volt íva a jelenség, a tünet, és az, hogy részükről mi a megoldás erre: "A már kialakult kinövés megszüntetése céljából lyukas talpbetétet írunk fel, tehermentesítve a tüske által nyomás alatt lévő csonthártya területet."
Nekiduráltam magam még egyszer. Mi van a lyukas talpbetéttel? Nem a futócipőmbe szeretném, mivel sajnos még mindig az van rajtam a legkevesebbet, stb.
Eltűnt a bizalom. Azért lassan sikerült közös nevezőre jutnunk, jött a kérdés, hogy akkor nekem sarkantyúm van-e, és hol fáj. Megmutattam, kaptam egy kört a lábamra, és még egyszer rá kellett állnom a gépre.
8000 Ft előre, két hét múlva majd megjön a lyukas talpbetét.
Két hét múlva megjött a talpbetét és nem volt lyukas.
A spuris srácok telefonáltak, a podiartos úr felajánlotta, hogy a már kiszállított betétet megkapom ingyen, kell-e, és postán elküldik az újra legyártott megfelelőt. A kiszállított nem kellett, nem tudtam, hogy mi jót tenne nekem az, viszont a talpbetétet azóta sem hozta meg a posta.
Ha ma sem, akkor nagy telefonálás lesz holnap...
A második az Achilles-ín.
Lehet, hogy Prága amúgy is betett volna, de gondolom akaratlanul is a bal lábamat terhelem a jobb sarkam miatt, illetve három nap gyaloglás, illetve az az egy futás a nem túl vízszintes városban eléggé leamortizált. A múlt hétfői 10 kilométert 5 után feladtam, és addig is csak azért mentem el, hogy egyáltalán értelme legyen a feltöltendő tracknek. Soha nem éreztem még azt a fájdalmat úgy, ahogy akkor, de nem kellett hozzá zseninek lenni, hogy tudjam, hogy az Achilles inam szart be, és ha nem hagyom abba azonnal, nagyobb baj lesz.
Négy nap pihenő következett, szombaton indultam neki újra, hálistennek elég volt ennyi idő, hogy nyomtalanul elmúljon a fájdalom.
Szombaton eléggé megszenvedve, de lenyomtam egy 5:41-es tempójú 15 kilométert. Még ezzel együtt is elég gyér három hét van mögöttem, ami nem jó érzés. Ma 22 km vár rám, hogy meglegyen a 140 km szeptemberre.
A harmadik meg az, hogy beadtam a félmaraton kalkulátorba ezt az öt negyvenegyet és sajnos azt adta ki, hogy 1 óra 59.544 másodperc alatt meglenne a 21096 méter. Még rosszabb, hogy beneveztem novemberre, Siófokra.
Hát nem tudom. Depózásokkal együtt? Ennyire szenvedve? Viszont nem egyedül?
Be kell neveznem a március végi Rotaryra is, hogy levegyem a nyomást magamról, azt hiszem. Az szerintem reális, hogy akkorra meglegyen a két órán belüli félmaraton. Célnak mindenesetre egy nagyon jó cél - aztán meglátjuk, hogy mit dobnak a téli hónapok.
