Ez ilyen muszájdolog, és ha például a szilveszteri virslitől indulunk ki, akkor azt is egyből láthatjuk, hogy egyértelműen a jobbik fajta. Lehet persze ezt is idegesítően túlhúzni, mint ahogy a haverom tette, aki éppen 33 km-t futott le a 33-ik születésnapján, de ő ilyen, mint ahogy sokan ilyenek. Én hálistennek visszafogott és jólesően cinikus személyiség vagyok, aki soha nem esne abba a hibába, hogy túl komolyan vegye önmagát. Nem mellesleg nem tudnék 35 km-t futni. Eleve mekkora baromág, hogy 35 vagyok, édesjézusom, hiszen kapucnis pulcsikban és newyorkeres pólókban járok!!!

Na mindegy. annak viszont egyértelműen örülök, hogy egyértelműen részem lett a futás, és be kell vallanom azt, hogy annyiból már mindenképpen érzem a sunyi idő felettébb alattomos múlását, hogy sokkal jobban esik március 9-e környékén tíz kilométereket futni, mint agyoninni magam. Már évek óta nem tudom elviselni a másnapokat, egy részét már áttolom a harmadnapokra is. Nem mintha nem ittam volna meg két üveg bort (és nem zabáltam volna pizzát, chipset, 81-82-ről egészen fel 84,5 kg-ig) két nap alatt, de az azért még menedzselhető mennyiség volt, mint látni fogjuk.

Az önmagát véresen komolyan vevő barát péntek este érkezett hozzánk, pont azelőtt egy nappal, hogy tavasz lett volna, így szakadó esőben futottunk 13 km-t. Felöltöztünk, lementünk, helyből vártunk hat percet, mire a két Garmin az esőfelhőkön túl megtalálta magának a kedvenc öt műholdját, és nekiindultunk. A legkevesebb baj a felülről érkező vízzel volt, sokkal nagyobb undorítóság volt a sötétben mindenhol észrevehetetlenül ott sunnyadó gigapocsolya (a közvilágítás mint olyan, futószempontból nem létezik a tizenegyedik kerületben). Az egy óra húsz perc alatt körülbelül tízszer mostam át mindkét cipőmet a két fokos esővízzel. Hálistennek a lidl-ös sportzokni volt rajtam. Erről azt kell tudni, hogy geci jó. Végre nem 43-46-osat vettem egy zokniból, hanem 39-42-eset, ami nem nyúlik szét két hordás és három mosás után a lábamon. Nem mellesleg agyon van gumizva, szóval eleve annyira tart, hogy felvenni is küzdős. Tehát nem mozog, tart, segít, és szerencsére van annyit tudomány benne, hogy nem is basztat. Csúszkálás, dörzsölés, vízhólyag, ezekből nem volt semmi.

Olyan öt környékén már a segglyukamig átáztam, a Kalenji futócuccok elnehezedtek rajtam, mert ugye esőkabátom az egy szál se. A haveromon egy Kipsta aláöltözet volt, plusz az a narancssárga 2014-ben 2014-et futok póló. Neki eggyel később szívott fel tíz kiló esőt mindene.

A mélypont az albertfalvai fordulónk után, valahol az Álomautó Múzeum környékén következett be, ahol nem egy álomautó, hanem egy fasz kormánnyal telibe nyomott minket az útról. De úgy igazán. Megkaptuk az összes mocskos esőlét az aszfaltról. Utána nagyon elkezdett fázni a hasam, ekkor rám jött a para, hogy most nagyon fel fogok fázni, baszki azért egy hastájéki akármilyen gyulladás kurvára nem poén. Kicsavartam a vizet amennyire tudtam, és onnan igyekeztem figyelni arra, hogy még véletlenül se lassuljak le.

Nagyjából hat húszakat, a vége vele hat tízeket mentünk, szóval nem lett meg a 10 kilométerre szóló rekordom, az 1:01:45, de attól függetlenül második leggyorsabbnak simán odafért. A maradék háromezer méter is kifejezetten gyors lett az én világom szerint, szóval edzésnek kiváló volt. Ami azt illeti brutálfutásnak is.

Otthon, úgy ahogy voltunk, bevonultunk a fürdőszobába, és mekkora szerencse, hogy egy tizeniksz éves barátságba már belefér, hogy egy légtérben két pénisz legyen fedetlen egyszerre, és még inkább mekkora szerencse az, hogy leendő apósom kitalálta, hogy legyen a fürdőben kád is, zuhanyzó is. A 2006-os, már barnássá és olajossá öregedett Vesztergombi Csaba Cuvée, meg a 2009-es Hidaspetre Cabernet Franc pedig elintézte azt, hogy el is felejtsem az egészet, úgy ahogy volt.

--

Másnap az enyhe, de kitartó másnaposságom egy komolyabb fáradtságba fordult be éppen, amikor egy orbitális átbaszás áldozata lettem, és a kihipózott pólómban, meg a kinyúlt melegítőmben ajtót nyitottam a "szomszédnak", aki meg akarta köszönni, hogy beengedtük, miután nem vitt magával kapukulcsot. Igen, ezt szoptam be. Meg előtte sok mindent, meg sem fordult a fejemben, hogy meglepetés lesz.

Szóval ott állt hat ember az ajtóban, és mindennek a vége hajnali kettő lett és egy újabb üveg bor egyedül. Ezek után mentem le vasárnap, születésnapomkor, hogy az előírt 10k race-t lenyomjam, meg, hogy felavassam a barátnőmtől kapott Kalenji moduláris övemet.

Két nap borozás, chipszabálás, meg az ezekkel járó dolgok ellenére akkorát futottam magamhoz képest mint a ház. 10 kilométert végig hat alatti tempóval. Megdöntöttem a soha nem értett 28 perces ötösömet. (Két éve decemberben lementem kocogni, és ehhez képest futottam egy 28 perces ötezer métert  Akkoriban kb. kétszer futottam egy hónapban, szóval valami fatális, döbbenetes véletlen lehetett az, hogy elkapott egy elég komoly eufória már rögtön az elején, és végigszáguldottam a szokásos körömön.) Aztán 58 perc alatt meglett a 10 km is.

Ennyit a mérföldkövekről. Valahol biztos lesz egy nagyobb megtorpanás, hiszen nyilván nem rohanok el lendületből egy épkézláb maratonig, de most határozottan élvezem, hogy sorra győzöm le a korábban olyan kurva fenyegetően legyőzhetetlennek hitt akadályokat.

Még jó, hogy ennyi mérföldkő, meg viszonyítási alap van a futásban. Vannak egyrészt az egyéniek, ami a saját határokat értők értenek csak, és vannak azok, amiket mindenki ért. A 10 km-1 óra páros nekem tegnapig csak az utóbbiak közé tartozott, nem volt égető, vagy húsba vágó, messze voltam tőle. Aztán az lett. A Garmin azt mondta, hogy menjek ki, fussak egy órát 150-160 bpm között.

Múlt héten nagyot fejlődött a szívem, újra befért a hetes ezrek alá a 150 alatti pulzusszám. Először szerdán futottam 8 km-t 6:39-es tempóval és 147 átlagpulzussal, majd csütörtökön (ilyen is nagyon-nagyon rég volt, hogy egymás utáni napokon induljak neki) egy laza hatot mentem 6:31-eggyel, amihez 145-ös pbm-et tudtam hozni. Nekem ezek kibaszott nagy szavak. Az egész ősz-tél csak a borzasztó értékekről szólt, minden egyes kényszerpihenő azt eredményezte, hogy a legcsoszogósabb kocogásnál is koncertezni kezdett a szívem.

Ezelőtt két héttel egyáltalán nem tudtam volna 6:10-es átlagtempót menni. SOHA nem futottam még 6:10-es tempóban. Egyáltalán. Vasárnap igen, és rögtön úgy, hogy a pulzus sem verte ki az eget, az átlag 155 lett.

Szóval itt vagyok, a következő mérföldkőnél. Tíz km egy óra alatt. Tegnap 105 másodperccel maradtam csak le a hatvan percről. Pedig hülye fejemmel pénteken elmentem inni. Át se gondoltam, annyira ösztönösen vártam, és indultam neki a péntek estét. Lazítani, kiengedni akartam, embereket akartam látni. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem fér bele a felkészülésbe. Berúgtam, szombaton másnapos voltam, és egy hét múlva harmincöt évesként, miután szombaton szarul voltam, a vasárnapom se volt az a kurva energikus huszonnégy óra.

A tíz km alatt egy percig nem éreztem az Erőt. Nem volt összeszedett a mozgásom, gyengének éreztem a lábaimat. Tudtam, hogy csak fejben nem vagyok jól, mert az órám azt mutatta, hogy a testemnek semmi baja, sőt. Végig az agyammal vitatkoztam. Nem engeded el, nem állsz meg, nem futsz direkt piros lámpa fele. A vita menete kiválóan látszik a tempón is:

És fejben ez még mindig nem dőlt el. Mert gyorsnak érzem, túl gyorsnak. Azt érzem, nem tudnék még gyorsabban ennyi ideig futni. Pedig az értékek, és a javulásuk azt mondják de igen. Csak a határokat nem szeretem, küzdeni nem szeretek.

Az első után semennyire nem voltam képben, de ez igazából várható is volt. Lett volna, ha nem csak utólag tudatosulna ez a dolog, főleg azáltal, hogy leírom. Kedden még lefutottam hat kilométert fartlekben, ami annyit jelent, hogy becsületből négyszer-ötször belefutottam, de alapvetően még annyira kockán mozogtam, hogy nagyon nem esett jól. Nem futni, mozogni egyáltalán. Életem első félmaratoni távja után valószínűleg többet kellett volna pihenni, de hát senki nem mondta, hogy hülyegyerek, fuss le egy félmaratont, magamtól ugrottam neki, a félmaratonra való felkészülés kellős közepén. Csütörtökön álltam fejre. Aznapra négyszer hat perces intervall volt felírva a naptárba, és már előre sejtettem, hogy nem fogom kívánni. Már az ötször négy is sok volt a jóból, pedig akkor közelben sem volt a lábamban egyszerre huszonegy kilométer.

Már a második gyorsban feladtam. Hiába volt a bemelegítés, hiába volt 10 perc lassú az elején, annyira elkezdett szúrni az oldalam, hogy egyszerűen meg kellett, hogy álljak. Már abban a szent pillanatban tudtam, hogy fejben nem vagyok sehol. Mert fejben nem voltam sehol, nem figyeltem oda, sem a légzésre, sem magamra, csak robot módjára trappoltam, lélek nélkül. A harmadik gyorsban a jobb combhajlítóba állt bele a fájdalom. Még soha nem éreztem ott semmi hasonlót. Görcsnek fordítottam le magamnak, de görcshöz képest élesebb, késszerűbb fájdalom volt, bár azt éreztem, hogy nem a világ vége jött el. Egy ideig így nyomtam, aztán nem ment, megint kiálltam.

Az a kurva rekortán, túl puha! A Bikás parkba mentem le, mert ott legalább körbe lehet futni, kereszteződések, forgalom nélkül, ami azért jól jön, ha zavartalanul kell hat percekig rohanni. Hö, rohanni. Egész idő alatt alig tudtam feltornázni 160-ra a pulzusom, annyira nem akartam sietni. Gyűlöltem minden másodpercét.

Otthagytam a parkot, elporoszkáltam a kis utcákig, adtam magamnak még pár perc pihenőt, hogy agyban, testben valamennyire összeszedjem magam, hogy rá tudjam mondani, hogy nem megyek azonnal haza, hanem csakazértis befejezem. Az utolsó hatot fogösszeszorítva, de mindenféle egyéb fájdalom nélkül csináltam meg.

A combfájdalom visszajött utána, maradt egészen másnap estig, valószínűleg görcs is volt, húzódás is volt valamennyire, de nyom nélkül lelazult vasárnapig. És ez jó volt, mert úgyis csak ezt akartam, ez maradt meg fejben. Nem akartam én semmi mást, semmi hülye edzést, csak ezt, megint átélni, benne lenni ebben az említésre méltó dologban, mert ez küszöb felett van. A Felet akartam csak megint.

Azért volt bennem félsz, hogy agyban tudom-e hozni, vagy csak az újra átélés akarása van meg, aztán négy kilométer után már végem lesz? Ráadásul reggel indultam neki, a barátnőm még aludt. Kis reggeli, kávé, lassú készülődés, hogy a kaki azért még otthon érjen, ne útközben. Megint töltöttem vizet, megint letettem lent a kukák mellé. A három szőlőcukor is bent figyelt a zsebben. Vékonyabb hosszú ujjút vettem fel második rétegnek, mert már ekkor tíz fokot mutatott a hőmérő. Garmin feltöltve. Nagyjából tíz-tizenegy-tizenkét órát bírt elsőre, egy másodperces jelvétellel. Az akku ikon már üres volt, de még mindig nem szólt, hogy le fog merülni. 16%-ot írt ki, amikor töltőre dugtam még pénteken. Meglátjuk mennyi lesz benne a második körben, amikor tudom,hogy full teliből merül lefele.

Az első ötszáz alatt már megjött a belső infó, hogy nem lesz baj, jól esett mozogni. Az első kilométer túl gyors is lett, vissza kellett vennem. A baj ott volt, hogy a pulzus nem esett vissza igazán. Eleinte ugyan állandóan lassítanom kellett a tempón is, mert mindig visszagyorsultam, de mire a Dunához értem, egyértelművé vált, hogy gyorsabban dörömböl a cucc odabent. Aztán rájöttem. Meleg van. Tavasz van. Süt a nap. Ott fent, a gáton, a két angol busz felé haladva (még nem kerültek ki, de ha megtörténik végre, akkor az már tényleg a tavaszt jelenti), hirtelen megtörtént a fordulat, egyszerűen belefutottam a tavaszba. És büszke voltam, mert végignyomtam a telet, bármennyire is semmilyen egy tél volt (hiszen a márciusi katasztrófa-helyzet még előttünk van). És csak nyomtam a keep runningot, és egyszer csak ott, vasárnap mellém kelt, mellém ért a tavasz, a fény, a nap, a madarak, az emberek, az idióta szőrös rügyek a fákon. Hirtelen huszonegy kilométer alatt annyi futóval találkoztam, mint összesen a téli kétszázhatvan alatt; olyan volt, mint egy csóró, elméleti motorostalálkozó, állandóan intettem, meg biccentettem.

Hihetetlen, hogy odakint mennyire normális lesz egyszeriben mindenki. Senki nem valaki, ilyen, vagy olyan, hanem csak egy ugyanolyan ember, mint te, aki élvezi, hogy végre fél óráig süt a nap. Persze a politikán gondolkodtam. Magyarország, pártok, haverok közötti világnézeti különbségek, Ukrajna, világ, újra mi. Futás közben közelebb vagyok a végső egyenletek érzésmegoldásaihoz, mint egyébként bármikor. Nem tudom megfogalmazni, nem tudom levezetni, érzésekből rakom arrébb, tologatom, teszem helyre a világ értelmét rejtő gránitbálákat. És ott is maradnak, az összes, a futásban.

Szex, kapcsolat, együttélés, hogyne, még az öt kilométerbe is beleférnek, nemhogy a huszonegybe.

Talán rögtön a legelején már azzal kezdődik az egész agyfolyamat, hogy kitisztulnak a démonok, mérgek, lázak. Hogy újra egészséges leszek lelkileg.

A többi talán alig meghatározható: emlékek, amikor öreg, elbújt, kis lakótelepek négyemeletes nyugodtházai mellett futok el. Apám, a koleszterinem, vérnyomásom, az éveim, hogy talán mindezeket most rakom át másik sínre, hogy ne haljak meg az út mellett ötvenegy évesen hazafele biciklizve.

Állás, munkanélküliség, utolsó munkahely.

Random reagálások a környezetre: itt kik laknak, milyen emberek, milyen lehet itt élni.

Mit fogok erről a futásról írni.

Öröm, hogy kint vagyok, szenvedés, mert kint vagyok, hős vagyok, hiszen kint vagyok. Aztán millió pillanatdolog, felvillannak, átfutnak rajtam. Élő dolog vagyok, amikor kint vagyok.

További két kilométer után túl sok lett az izzadság, hét perces tempónál is egyfolytában csöpögött rólam a víz, a pulzus alig ment 150 alá. Zipzár le, hosszú ujj fel, arcot pólóba törlés megállás nélkül. Levetni nem mertem.

Szembe sapkában, ujjakra húzott hosszú ujjúakban kocogtak el mellettem, nem tudom, hogy bírják, rólam decikben jön le a víz. Már ekkor tudom, hogy ezúttal sokkal hálásabb leszek a tizenharmadik kilométernél elrejtett vízért.

Most is jelentkezett a jobb oldali lábszáram és lábfejem találkozásánál az a fájdalom, amit múltkor is éreztem. Az a tipikusan vezetés közben jelentkező fájdalom, amikor órákig csak a gázon tartod a lábad, és egy idő után kurvára nem kényelmes. Előbb jött, de előbb is kezdtem el lemenni hét perc alá, és amikor lazábban, szabadabban tudtam mozogni, nem a lassúságot kellett erőltetni, el is múlt.

Tíz után egyre inkább akartam azt a vizet, rövidítettem hazafelé, ahol tudtam, szóval valahol 12.7-nél értem a házunk elé. Előtte még kelletlenül elharapdáltam egy szőlőcukrot, de annyira kiszárította a torkom, hogy a másodikat nem voltam hajlandó a számba venni. Szerintem megittam fél liter vizet, nem érdekelt, hogy csak a hasam lesz tele vele. Másfél percet állhattam, max. kettőt, de aztán újra nekiindultam, mert féltem, hogy lemerevedek, vagy nem akarok tovább indulni. (Nem akartam, pihenni akartam volna még, mert már fáradtam.) Az első kétszáz méter fura volt, rozsdásabb, de utána pihentséget éreztem. Ekkor kezdtem kicsit gyorsabban menni.

Jó ideig azt hittem, hogy akár 2:15-re is jó leszek, de ekkor még nem számoltam, nem láttam át a végét.

2:24:17 alatt lett meg a Fél, és ez mindössze két, két és fél perc javulást jelent, miközben azt hittem, hogy végig jobb időket mentem, és előbb is kezdtem gyorsítani. Ha újra be tudok majd kukkantani a Garmin Connectbe, megnézem, hogy mi az igazság, de jelenleg annyira megújulnak, hogy nem tölt be az oldal.

Amúgy elfáradtam, pont annyira, mint régen a tíz kilométerek alatt. Emlékszem, mert novemberben kezdtem el igazából tízeket futni. Ha nem hajráztam volna, hanem maradtam volna a hét perces kocogásnál, talán tovább is bírtam volna. Fene tudja. A lényeg, hogy futó lettem, bárki bármit mond. Most ennek örülök, és hadd élvezzem ki.

Na, itt van, ennyit sikerült kihoznom ebből:

Ez most sokkal érdekesebb téma, mint az a csehszlovák robotgép, valamint egy kockabenzines Skoda Favorit mozgáskultúráját felidéző fartlek, amit az első és félspontán félmaratonom után lenyomtam.

Szóval éppen felbasztam magam, mert kezdeni akartam volna valamit a Garmin Connectel. Azon kívül, hogy megnézed, hogy éppen milyen tempóban, szívritmusban, magasságokban, és térképileg hol futottál, a Garminnak kábé egy, azaz egy darab analizáló felülete van: a tevékenységek legördülő menüjében a "kimutatások". Ami igazából nem mutat ki semmit, hanem egy egyszerű összesítő táblázatot tesz ki neked az asztalra. Annyit tudsz ezzel csinálni, hogy bizonyos mezőket pluszban betehetsz, illetve, ami nem érdekel, azt meg eltüntetheted. Ennyi. Ja, és a tempót, a pace-t, azt ne keresd, azt nem tudja. Négy és fél milliárd feltöltött km után (9581-ször a Holdra és vissza, ezt bezzeg tudja), aminek gondolom tetemes része futásból keletkezett, a Garmin Connect nem tudja km/percet.

Igazából, ami nekem kell a napi izgalmamhoz, azt bőven összeszedem a Smashrun, Runtastic, Garmin Connect hármasból, de ez azért mégiscsak gáz. Maga a felület sem szép, érezni rajta, hogy nem mai gyerek, szóval tényleg itt volt az ideje, hogy történjen valami. Mondom ezt maximum két hónap felhasználói múlttal.

De amúgy tényleg itt volt az ideje:

1. Most, hogy ennyire belenyálaztam magam a gps-es órák világába, látom, hogy a Suunto ott van a Garmin nyakán. Szebb az óra, szebb az asztali felület.

2. Ezek az okosórák ugyan még semmire nem jók, de vajon mennyi időbe kerül, míg beléjük gyömöszölnek valami használhatót? GPS antennát például.

3. A Garmin órák most már a harmadik, negyedik generációnál tartanak, jönnek ezek a sport- és fitness-szalagok, vagy mik, amikről megint nem tudom, hogy mi hasznuk van, de az biztos, hogy menőn néz ki tőlük bárki emberfia.

Szerintem tényleg adta magát, hogy szintre hozzák a Garmin Connectet is, mert különben megint csak egy újabb Garmin Training Center lett volna belőle. (Volt/van egy ilyen oldala a Garminnak, de annyira Windows 95, hogy csúnyaságában egyszerűen magára hagyták, és feléje sem néznek.)

Tehát ott tartottam, hogy éppen felbasztam magam, hogy nem tudja a Garmin Connect a tempót sem analizálni. Rákerestem, hogy vajon másnak is feltűnt-e már ez a hiányosság, van-e valami hiszti rá, és ugyan megoldást azt egyet sem, de egy jó vastag reménysugarat viszont találtam.

Azt írják, hogy minden lesz, widget lesz, can be personally customised lesz, golfozás lesz, új interfész lesz, look and feel lesz. Én hiszek nekik, az Android verzióknak is mindig hiszek, évek óta mindenki úgy vár mindenféle új szoftververziót, mint a messiást, miért lenne ez kivétel? Hiszek és várok. Azt mondják Q1 2014, és csak remélni tudom, hogy ez viszont nem olyan lesz, mint az LG-nél, meg a Samsungnál, hogy a húsvétra ígért verziószámot karácsonyra már meg is kapjuk.