Maratonfutók, nemmaratonfutók, ultrafutók, nemultrafutók, pályafutók, nempályafutók, gyorsulók, sikeresek, arcbatolós futók, elitistafutók, UTMBfutók, Spartathlonfutók, legszebbhelyekentrailfutók, szépenfutók egymástagyonszponzoráló futók és minden hajnalban sikeresen felkelő futók között az én zajom egészen elvékonyul az utolsó napokra. Arra sem marad időm, hogy azon gondolkozzak, vajon én magam vagyok-e az a frusztált futó, aki leginkább nem szeretnék lenni. Óriási a zaj az egymásnak felszínt, okosságot, sikereket, őszinteséget mutató futók között, és én magam is felszínt, okosságot, sikereket és őszinteséget kiabálok, és ilyenkor mintha még hangosabb lenne minden, pont amikor egészen elfogyok teljesen, és a zajt is inkább már leteszem a kezemből.

Egyetlen egy nyomorult kis célom maradt, egyetlen kérdés, és senki mást nem érintően egyedül csak engem kérdez.  Egyes-egyedül rajtam múlik, nem tud senki segíteni, nem lehet csalni, kimagyarázni, mert elfogyott minden tér és idő és hiába kiabálok, hiába vagyok a zaj része, hiába heroizálom magam, a legeslegvégén önmaga meztelenségében állnak a számaim. Megcsinálom? Nem háromezer, nem négyezer. Kettő. Megcsinálom-e ezt a nyomorult kétezer kilométert egyáltalán?

Most nincs karácsonykor hősvagyokfutás, nincs egyedül vagyok faszagyerek a városban futás, egyedül az a kérdés, hogy MOST,  amikor elfogyott minden levegő, amikor már abszolút centire húztam, és nincs hova tovább halogatni, csúsztatni, akkor kimegyek-e minden rohadék nem a legjobb napon, minden szar és hideg napon 10 kmt futni?

Ha már zaj: soha nem hittem volna, hogy Gusztos Peti magánfutóként is olyat csinál, ami számomra üzenetértékű, de úgy néz ki vannak további tartalékok és mélységek ebben az emberben: fogyott 12 kilót, és nekiállt mindennap futni. Nem, nem nézünk mögé, mindenkinek ezer démonja, kínja van, egyszerűen abban maradunk, hogy ez nekem érthető, megfogható üzenet. Akár én is lehetnék.

Én is hányszor veszítettem el ezt a viaskodást, hogy kimenjek-e egyáltalán. A holnapok, a jövő hetek, a következő hónapok elvittek egészen decemberig, az utolsó napokig, és nekinyomtak a falnak. Az ilyen ember, mint én valahol várja ezt, ekkor teljesít, ha teljesít. Lapzárta, leadási határidő, deadline. Halogatok. Csúsztatok, hitegetem magam. Aztán néha becsúszok a szükséges minimummal.

Tizenévek óta próbálok mindenféle kihívással átugorni magamon.

A héjában hordozott minden pillanat, izzadságmolekula, a benne rejlő hazudni nem tudó matek, az ajtót, kiutat, panorámát csak megmutató passzivitása, a kilométerek néma kérdése teszi tökéletessé. Az út mint egy hangtalan szőnyeg legurul elém és egyedül rajtam múlik, hogy a végig vagy meddig megyek rajta. Lesznek-e kilométerek, a kilométerekből lesz-e futás. Nincs, nem lehet benne egy centiméter hazugság sem. Azt mutatja, ami vagyok.

Pár éve olvastam, hogy az Adidasnak nagy gondjai vannak azzal, hogy az urbánus, fiatal designereket hogyan is csábítsa Németországba, az isten háta mögött két kannyaral, jobbra lévő központjába, Herzogenaurachba. Ha dolgozhatsz Berlinben, Amszterdamban, New Yorkban, vagy a világ bármelyik partiképes metropoliszában, miért is akarnál tyúkfalvára költözni, ahol az egyetlen pikáns dolog, ami történhet veled két bajor virsli között, hogy akármilyen kalandba keveredsz egy Puma alkalmazottal? Na most ezen a problémán vagy nem sikerült felülkerekedni, vagy valami baromi régi cipőt találtam meg a fekete hétvégén a Premier Outletben, mindenesetre sikerült megvennem eddigi futóéletem kétségtelenül legrondább cipőjét.

A Supernovákkal régóta intim viszonyt ápolok - annyira régóta, hogy időközben már nem is Supernováknak, hanem Solaroknak hívják őket (igazán jó kreatívokból is hiány van még, úgy érzem). Nemigen tudták eddig elrontani őket, legalábbis kifejezetten nem abba az irányba alakultak, mint a Nike cipők, amelyek az évekkel csak szűkebbek és feszesebbek lettek. Az én Adidas vonalam ehhez képest még tuflákabb lett (még több olyan Boost zizi és pattogatott kuku került bele a talpába) és ha lehet még egy picit még nagyvonalúbbra szabták a lábujjak helyét. 

Az igen barátságos 50 fontért rendelt Supernovám nem jött meg Brexitföldéről (pedig az még szép is lett volna), ezért kénytelen voltam egyrészt égreföldre és magyarok istenére reklamálni, másrészt nagy levegőt venni és leereszkedni Mordorba a Fekete Orkok Éves Nagy Ünnepén. Félreértés ne essék, nekem egész black hétvégén és összes red napon, vagy szájber hétfőn zsibbadt a webshopkattintós ujjam,  kb millió és egy dolgot tudtam volna  venni  - főleg nem túl jól leárazott, térképes Garmin órát - de ilyenkor tömegbe menni még nekem is kihívás. A Premier Outlet nem is okozott csalódást: az ajtóból egyenesen a pénztáros sorba léptél, és összesen két igen csúnya Supernova volt a polcokon, meg egy csomó jobban, vagy éppen nevetségesen nem leárazott ilyenolyanboost csuka. A két csúnya variáns közül is a még csúnyábbikból volt egyetlen egy darab 44-es. De viccen kívül, annyira meghökkentően ronda volt, hogy kétszer is levegőt kellett vennem, amíg forgattam, hogy Peti, a futás nem divat.

De divat, én ezzel nem leszek képes egy évig együtt élni!!

De nem, nem divat, ez van, best offer, take it.

Látjátok, ahogy a fekete és a fényes negro különbüzó árnyalatain játszik a fény, miközben a kompozicióhoz semmilyen tekintetben nem illő, egy közös ponton illeszkedni nem tudó csúnyakék és csúnyapiros egymásnak felelget egyfajta, valaki által játékosnak vélt asszimetriában? Döbbenetes.

Igazából imádom, tökéletes téli cipő lesz! Futókeresztségben A Csúnya Fiúknak Is Van Szívük nevet kapta.

De nem csak a csúnyasága különleges az én cipőmnek, hanem a törzskönyvezett neve is az: kérem szépen, ő hivatalosan az igencsak latinosan hosszú Adidas Boost Supernova Aktiv nevet viseli, és én rendkívül elszántan kerestem a boltban, hogy mit jelent ez az Aktiv utónév, mert ez általában annyit szokott jelenteni, hogy valami létfontosságú szervet kivesznek a cipőből, amitől egyszerre lesz olcsó és futásra használhatatlan. De nem.

Az Aktiv egy eredetileg norvég, rákellenes alapítvány, amelyet Grete Waitz alapított - akiről sajnos korábban soha nem hallottam, pedig nem akármilyen futó volt. Hálistennek van egy az enyémnél sokkal nagyszerűbb oldal - természetesen a Futásról Nőknek, amit már vagy tucatszor ki akartam tenni oldalra, nem mintha rá lennének szorulva az én linkemre -, ahol viszont nagyon is hallottak róla.

Szóval ott álltam a fekete péntek fekete szombatján egy fekete, rákellenes cipővel a kezemben, és igen sok gondolatom támadt, ezek közül csak egyetlen egyet osztok meg: iszonyú kiváncsi lennék, hogy onnan a világ végéről, Biatorbágy egyik pénztárgépéből vajon valóban eljut-e ez a pár forint a világ másik végében működő,  egyébként nagyon szimpatikus alapítványhoz? A rák kurvára nem nézi, hogy Norvégiában, vagy az USA-ban dolgozik-e éppen, és igyekeztem én sem érezni a globalitás viszonylagos, már-már abszurdba fordulását, onnan, a magyarországi outletből. A betegség mindenhol betegség, főleg annak, akit megtalál. Talán a legnagyobb csalódás ebben az, hogy hiába sportol, hiába tesz az egészségéért, hiába fut az ember, hiába nyeri meg akár kilencszer is a New York Maratont, egyáltalán nem biztos, hogy lesz mit beváltani a végén. 

De vajon tényleg eljut-e a betegséggel küzdőkhöz a pénz az outletből?  (És vajon tényleg óceánt ment-e az óceánmentő Adidas, és vajon valóban óceánt ment-e az óceanmegmentő karkötő?)

--

Ha már betegség, még ha szerencsére - bár ezt csak remélheti az ember - nem is összehasonlítható: rögtön az első hideg futásomból sikerült egy már szokásosnak mondható torokfájást szereznem, ami másfél nap alatt el is múlt. Hétvégén hát elmentem egy lassabb, kényelmes húszasra, amiből most már egy határozottabb torokfájás lett, azóta sem mertem kitenni a lábam az utcára futócipőben. Így jár az, aki nem a jó időben fut előre a kiszemelt kétezer kilométerig, hanem majd kétszázat hagy decemberre...

 --

Négy év után eszembe jutott, hogy amikor elindultam itt, azzal a lendülettel csináltam egy Facebook oldalt is. Azt hiszem ez az. Most, több napi tanulmányozás után talán ki merem jelenteni, értem, hogy működik. Ám ahogy az elején is túlzásnak tűnt, úgy annak tűnik most is. Kell nekem ilyen?

Szűkül a gyomrom. Ha rágondolok, ha előveszem a tempókalkulátort, ha visszaemlékezem, beindul a paraszimpatikus idegrendszer, mocorgok, izgulok, nem tudom hideg fejjel végiggondolni, lezongorázni az egyes verziókat, nem tudok tervet építeni, mindent átvesz az érzelem.

Nevezhetek bárhová, lehetnek bármilyen valóságtól elrugaszkodott céljaim, elképzeléseim, álmodozhatok amennyit csak akarok, az igazság, a tények nem változnak. Siófok a fundamentum.

Magamban még mindig azzal a sráccal versenyzem, aki először vett futócipőt, aki még a Lidlből vett rövidnadrágban állt a rajthoz, és nem a nosztalgia miatt, hanem azért mert nem haladtam meg őt.

Mindent az ő szemén keresztül látok, az ő mértékegységeivel számolok, amikor megítélek valamit, hogy ez gyors, vagy túl gyors, vagy hogy bírnék ennyi ideig futni ezzel a tempóval. Siófok mindig kihívás volt, soha nem edzés, soha nem mindegy. Tétje volt, és szerepe a többi kihívás között is különleges, az első volt, ami számított, amit mindenki ismer, ahol mindenki ott van, ahol egyszerre mutatom meg magamnak, és írom le mindenki másnak. Siófok a felmérő. A mértékegység.

Számomra furcsa, hogy egy nagyobb, vagy kevésbé ismert versenyszervező sem támadta meg ezt az eseményt, legalábbis az én világomban nincs még egy ilyen magyarországi félmaraton, ami ennyire jól futható lenne, mert jó időben rendezik, mert sík, és mert hosszú egyenesei vannak. Pedig lehetne  alul- és túlkínálni a BSI Siófokon, és egy dolog nem változik: az utcai félmaraton az, ami viszi és vinni is tudja a tömeget.

Tavaly nem voltam, nem véletlenül. Nem sok akarás maradt bennem a novemberi gerillamaraton után. Két éve futottam meg az 1:54-et, azóta még csak meg sem próbáltam a közelébe sem jutni ennek az az eredménynek. Lustaság, az ünneppillanatok féltése, nem szeretem a többi félmaratont? Talán mind egyszerre, de ami leginkább feszélyez, hogy egyre szűkül a sáv, ahol még javítani tudok, egyre nehezebb kicentizni és hatalmas győzelemként megélni a pár perccel lejjebb szorított legjobb időt.

5 perc 22 másodperc kilométerenként. Félmaraton. 5 perc 40 másodperc kilométerenként. Maraton. A régi hatperces énem még mindig nem tudja felfogni ezeket a tempókat, és hiába jön ki a lábamból már bármikor 5:45-ös ütem, hiába tudok érzésre hétköznapibb, lazább 10 km-es tempót is 5:40 alatt, fejben még mindig fárasztó ezekkel tudatosan kalkulálni. A késő tavaszi, kora nyári 24:39-es 5 kilométeremet szinte fizikai rosszulléttel fejeztem be, és hiába kopog a hideg eső az ablakon most, nem tudom elképzelni, hogy lehetne ezt tartani 21 kilométeren keresztül. 5:16-os tízezer métert sem szívesen futottam meg, sötétben bukdácsolva, középen feladva, a végén dühből megnyomva érkeztem meg két hete a Nagytétényi úti Lidlhöz. 

1:50? Nem hiszem, még a verseny alatti testen kívüliséggel sem, ott van a másik oldalon asok bruttó másodperc a frissitőállomásokon. Inni kell valamit, még ha zsebbőlgéllel tolom is végig a távot. De 1:50 felett már ott van az 1:54, a két évvel ezelőtti önmagam.

Ha tükörbe nézek őt látom, nem változtam semmit. Pontosan tudom, hol lehetne faragni, pontosan tudom, hogy mi mindent nem teszek meg, hogy seggberúgjam az árnyékomat, és ezt már itt is leírtam milliószor. Az a sáv leginkább miattam szűkül, elfogy a tér, ahol 20 és 10 perceket lehet javítani, és könnyebb két évig nem menni arrafelé, és könnyebb arrafelé nevezni, járni, ahol még nem voltam soha. Az álmokkal mindig könnyebb.

Holnap Siófok. Na, az nehéz lesz, és valóságos.

--

Annak, ami történt, nem érdemes új posztot nyitnom. A hozzáállásomnak megfelelően (1:50 vagy semmi, hiszen 1:54-et már tudok, a kettő közti apró pedig nem motivál annyira, hogy ne próbáljam meg az 1:50-et) nekirontottam a félmaratonnak. Az első 5 km kicsit lehet csak rosszabb, mint a 24:39, az öt kilométeres PB-m, de nem számoltam ki.

Utána lejjebb vettem a fokozatot, és beálttam egy 5:12 környéki tempóra, amit végig tartani kellett volna, de az első kör után, 11 km-mél már éreztem, hogy zsibbad az egész lábam, és gyengék voltak a combjaim. Ami nagyon lefárasztott, az megint a Balaton melletti három (?) km volt, pedig a füves részt idén már nem is kellett megszenvedni, letérkövezték az egész sétányt. A strand területén ugyanakkor nagyon egyenetlenek a kockakövek, ott kifejezetten erőltetnem kellett, hogy tartani tudjam a sebességet. Leszívott.

A 12-ik ezer méter már 5:22 -re sikerült csak, ha jól emlékszem, a híd pedig innen még túl messze volt. 

Miért nem fejeztem be? Nem akartam kicsinálni magam mindenáron, ha már nem jön össze, az, amire vágytam. Szükségem volt arra, hogy egyben maradjak, itt meg nem nevezett dolgok miatt, és azért is, mert így akár ma is ki tudok menni futni. 

Van-e értelme mindig PB-re hajtani? Nincs, de Siófok nekem ilyen, ahogy erről fent is írtam. Nem szégyelltem volna azt sem, ha rosszabb eredménnyel jövök haza, hiszen futottam már két órás félmaraton 1:58 után ezen a pályán. Beleadtam akkor mindent, ami abban a formában bennem volt, és nagyon örültem neki. Ez most minden egyéb szempontot figyelembe véve nem volt benne a pakliban. Tanulom, tapasztalom, hogy nem mindig a futás az első.

Csalódott vagyok? A tavalyi Spar maratonon, az eddigi egyetlen feladott versenyemen az voltam, de még mennyire. Készültem rá amennyire tudtam és elég nagy pofon volt, amit 24-nél, a Gellért tér alatt a rakparton megtettem magammal. Kiálltam. Annak is határozott célja volt, és nem bántam meg, hogy feladtam, de akkor és ott nagyon nem tudtam mit kezdeni a ténnyel és az érzéssel. 

Most látom, hogy megoldható számomra is az 1:50, senki nem húzott egy vonalat, hogy én itt nem léphetek át, még én magam sem, pedig mindent megteszek annak érdekében, hogy ne fejlődjek. Futottam magamhoz képest egy remek öt kilométert, lett magamhoz képest egy szintén fasza 10 km-es PB-m (51:10), sőt, 13-at sem tettem meg még ilyen gyorsan.

Félmaratonom, na az nem lett. Az úgy magától nem is lesz, csak azért, mert van egy viszonylag jobb évem, ahol életemben először meglesz a 2000-es bűvös szám az év végén, és mert szeptemberben éppenhogy beértem négy óra alatt Wachauban. Novemberben elég laza heteim voltak, hiába csináltam tessék-lássék gyors edzéseket. Arra nem is emlékszem, hogy októberben mit műveltem. Valószínűleg semmit egy gyors félmaraton irányában, mert örültem, hogy megvolt a maratonom, és végre nem kell semmit erőltetnem.

Szóval rendben van ez így. Ez a sport már sok minden nem, amiről régen azt hittem, hogy igen, de egyvalami még mindig igen: magadban, mint önnön mértékegységedben, magaddal szemben igazságos. És nem csak ezért szeretem.

Még amikor fiatal futó voltam, és gyanúltanul szaladgáltam Dél-Buda még felfedezetlen prérijein, találkoztam először a mellkaspánt betegség félelmetes, futás- és örömzabáló jelenségével. Ijesztő szörny ez a betegség, legalább annyira mint egy bokatörés, vagy egy Achilles-ín gyulladás.

Nincs pánt, nincs futás. Ennyi.

A hőskorban még Polar pánttal használtuk a Garmin jeladót, ha a Garmin pánt hülyeségeket kezdett mérni (fogalmam nincs miért írom ezt többes számban, bár tény, hogy nem magamtól találtam ki), mert az öv és a jeladó nem képezett elválaszthatatlan egységet.

Az újkorban nemhogy a pánt és neadjisten óra nélkül futók vágtathattak már csak az arra kijelölt rezervátumokban, hanem eddigre az utolsó mohikánok közé soroltuk a szétszedhető mellkasövtotemhez ragaszkodó Sebes Musztángokat is. A Garmin ugyanis rájött, hogy sokkal jobb üzlet egybegyártani az egész hóbelebancot, és természetesen meg is indokolták ennek szükségszerűségét a vízállósággal.

Megérkezett a futási dinamika is. Egy új, nem szétszedhető pulzuspánt már nem csak pulzust mér. Egy ilyen mindentismérő öv itthon több mint harmincezer forintba kerül, egyértelmű lett tehát, hogy már nem jár alanyi jogon minden órához, hanem azt bizony külön ki kell fizetni. Harmincezer forint a Garminnak is bevétel.

A legújabbkori Péternek pántja eddig meglepően jól teljesített, túlélte magát a készüléket is - ami a két és fél éves kort illetően az órára nézve inkább kínos, és az is szájhúzást okoz, hogy a pántra nézve viszont ez már jó hírnek számít.

Egy ideig jelezte az óra, hogy ha merülésnek indult az elem a jeladóban, de ennek vége. Minimum egy éve már csak onnan veszem észre, hogy cserélni kell, hogy nincs adatom futás után. (Skandalum!)

A legutóbbi szívműtét alkalmával vettem észre, hogy a műanyag ház az egyik kis csavartartó sarka le van törve, sőt, meglehetősen sok maszat (izzadsággal, és vazelinnel vegyített szappan, helló pornóipar!) került annak közelébe, ahol a varázslat történik. (Szia, Peti!)

Azonnal felhívtam a 911-et. (Ne vigyük tovább a pornóipari allegóriát.)

A körmondatokat rövidre fogva (jaj dehogy), egy vállalható mélységű visszapörgetés (volt-e már ilyen téma?) bedobtam a képet a fórumba, hogy ilyet látott-e már valaki, tudja-e, mi a teendő? (Tudták, de nem voltam elég alapos, mert már volt ilyen téma. Bámm.)

A megoldás percek alatt megérkezett: a hivatalos állásponttal szemben, ami minden hasonló probléma esetén cserét helyez kilátásba, létezik egy szigorúan nem hivatalos és alig tűrt álláspont, amely szerint a pántot J-A-V-Í-T-A-N-I lehet. Forradalmi, szemtelen, és szembemegy minden elvvel és gyakorlattal, amire a fogyasztói társadalom vívmányai épülnek. Legalábbis a Navi-Gate hivatalosan egyáltalán nem ajánlhat fel ilyesmit, köti őket az anyacég őrülete.

A javításról és a kézügyeségemről általában annyit tudok elmondani, hogy két hete a teraszra szánt kültéri lámpa  szerelésének még a jövőbe vetett hittel, vidáman és egy kölcsönkért Bosch fúróval álltam neki. Két órával, öt használhatatlan lyukkal és három elforgó tiplivel később a sógorom húsz perc alatt felszabta a falra a valamilyen oknál fogva még mindig működöképes világítótestet.

Kapva kaptam tehát az ajánlaton, ami a Multinavigátoros Guttman Zoltántól érkezett, aki időnként kikapja a beteg pántokat a fórumból, és jól megjavítja őket valami sokszor emlegetett csodaragasztóval. Esetleg többel. Látni akartam a wundert, és ha nem is sikerül az operáció, maximum annyi történik, hogy tényleg vennem kell egy övet. Nem igazán volt mit vesztenem. Így kezdődnek az igazán nagy karrierek, csak mondom. (Párhuzam back.)

Az én helyzetemben felhasználható ragasztó neve a ducktape a már hangtanilag is igen meggyőző névvel rendelkező Schwanheimer Industriekleber - amely név legalább olyan jól közvetíti a német technikába vetett hitet, mint az Audi egykori globális szlogenje, amit annyira jó volt, hogy nem fordították le angolra: Vorsprung durch Technik. Egyszerűen látod magad előtt a szénszálakat, a szálcsiszolt aluminiumot, és robotlézerből és magnéziumibrídiumötvözetből készült, vörös pittyenőledes, jéghideg xeonfényt, ami kérlelhetlenül letol még a valkűrautópálya belső sávjában is. A Schwanheimer Industriekleber ebben a kontektusban, annak hangzik, amit a teuton mérnökök két, Einsten elméletét is megcáfoló egyenes tervezése közben odaköpnek egy mellékesen felmerült problémára megoldásképpen: azok az egyenesek SOHA, a VÉGTELENBEN SEM fognak összeérni, a köpet pedig egymillió év múlva is tartani fog, úgy, és ott, ahol és ahogy megérkezett.

Nem pont ez volt a tettes, van nekik jó sok Kleberjük

A Multinavigátorba lépni olyan mint ha egy, jellemzően a színházba is Merrell cipőben érkező egyén egy futósostúrástúlélősmennyországba érkezne. Megbeszéltük, hogy mi fog történni a pántommal (a hiányzó részt fel kell építeni, mint egy fogpótlást), megismertem a ragasztókat (az egyik ragasztó lesz felhordva, homokszemcsékkel vegyítve, amely plusz kötést, szilárd anyagot ad a képlethez), és amíg a műtét tartott én full legálban végigtapogattam, végignéztem mindent és vagy három diszkrét orgazmust éltem át, anélkül, hogy a kisboltokra jellemzően megkérdezték volna, hogy segíthetnek-e valamit. (Néha az extra FTE csak akadályt jelent, avagy mégis csak van az a munka, amit egyedül kell elvégezned.) Futóhátizsákok, egyéb táskák, fejlámpák, zoknik, ruhák, órák, kések, csáklyák, szablyák, cipők és minden más is, fel sem tudom sorolni. Csodálatos volt!

A pótlás elkészült, a ragasztó már akkor is tartott, amikor még fel sem került. Mindezt azért írom meg névvel és helyszínnel, mert egyrészt azóta eltelt több, mint egy hónap és a pulzusöv azóta is pulzusöv, másrészt Zoltán annyit mondott, hogy nyugodtan adjam tovább a hírt, sőt, cipőt is javít. Erről személyesen is meggyőzödhettem, amikor a kollégája Inov-8 cipője felkerült az asztalra. Mit mondhatnék, WYSIWYG, látványkonyha, amit akartok.

Éljenek a suszterek!