A szürke melegítők hava

"Balboa holnap?"

"Dehogyis, túl sokan lesznek ott nekem. Letapossák szegény erdőt."

Megállt a kezemben a telefon. Az utóbbi időkben már kábé három logikai ugrással el tudok jutni oda, hogy a saját létezésem is ártalmas ennek a bolygónak, ehhez képest még mindig millió és egy olyan tevékenységem, tervem, vágyam van, amit zsigeri átgondolatlansággal indítok útjára. Mintha valahol félnék, hogy a végén még tényleg ez lesz a sorsom, hogy nem  vehetek levegőt sem, nem mozdulhatok, nem szaporodhatok, mert bármit is teszek, gondolok az csak egy további lépés a kipusztulás felé. 

Rohadtul fárasztó, pedig még alig tettem bármit is. 

Öt hónapom volt júniusig, leírtam hát pár sort, hogy mi mindent kellene megtenni azért, hogy egyáltalán életben maradjak 54 kilométer és 1800 méter emelkedő után. A Balboa lett volna az első mérföldkő a felkészülésben, de már rögtön az elején ökotudatossági léket kapott a terv.

Szóval a Balboa már nem menő? Ezrek és ezrek gondolják, hogy de az, és teljes melegítőszéleséggel köztük voltam, de sokkal valószínűbb, hogy ezrek és ezrek, plusz a szervezők még csak el sem jutottak oda, hogy belegondoljanak a Balboa kör létezésének és mérhetetlenül népszerűvé válásanak árnyoldalai is vannak. Én sem tettem, de Róka válasza elvette a várakozásom örömteli ízét.

Eszembe jutott a pár nappal azelőtt olvasott, Csanyával készült interjú, ahol én is felvontam a szemöldökömet, mert akkora számokkal zsonglőrködtek, amit én sem tartottam egészségesnek. Több ezres létszámmal szervezett terepversenyek kerültek szóba, és az erdővel szembeni felelősség mindössze két kérdés-felelet játékban került elő, és ott is csak azért, mert a Spartan kontra terepfutás népszerűségén rugóztak. (Ezért készült maga az interjú is.)

"Amúgy az USA-ban a terepfutó versenyek ugyanúgy kisebb létszámmal mennek, mint idehaza? Ugyanaz a filozófia?
A legtöbb igen. Ennek mondjuk nagyrészt a helyi nemzeti parkok a gátjai. (A gátjai - nem tudtam nem felfigyelni a szóhasználatra.) Például a nagy versenyek, a Western States (Western States Endurance Run), vagy a Hard Rock 100 és ott is 2-300 fő indul.

Ez idehaza nem probléma? Vannak jogi akadályai (jogi akadályok - semmi más) vannak szerinted, hogy megrendezzenek egy 2000 fős versenyt mondjuk a Pilisben?
Nincs ilyen. Van rá precedens! Kinizsi 100: háromezer fő, Gerecse 50: ötezer fő. Igazából arra vonatkozó leírás nincs, hogy természetvédelmi területen hány fő mehet keresztül egy eseményen. Ez az adott természetvédelmi terület, park, erdészet joga, hogy erről döntsön, de bármikor mondhatja. Nekünk mi is arrébb kellett tenni a tavaszi VTM időpontját, mert akkor költenek a madarak."

A Balboa esetében a Pilis Parkerdő Zrt. az engedélyező, én bevallom, semmit nem tudok róluk, és azt a kérdést sem tudom megválaszolni, hogy megnyugodhat-e a szervező és résztvevő lelkiismerete azzal, ha ezt a felelősséget áttolják az erdészetre azzal, amennyiben ők engedélyezik, biztos minden rendben van.

És mivel ezt nem tudtam megválaszolni aznap (és azóta sem), szombaton egyedül indultam útnak a szeretve-gyűlölt Irhás-árokban, a Gazdagréti lakótelep felett, ahol már az első kilométeren összegyűjthetem a "futásom" teljes emelkedésének harmadát, mire kijutok a Konkoly-Thegére.

A Budakeszierdő (ezt tényleg így kell írni??) sajátossága, hogy ha valamennyire is hosszabb távot akarsz benne megtenni, nem tudod kikerülni, hogy a János-hegy felé kanyarogj. Esetleg tehetsz egy karikát a Csiki-hegyeken, de valószínűleg a Sorrento-sziklák mögött újra Budakeszi oldalában, a János-hegy felé fogsz haladni - hacsak nem akarsz bevásárolni a Premier-outletben.

Akarva-akaratlan a szürke pulcsis banda fele sasszéztam. Amikor nem sokkal KFKI után átrohant előttem három őz, újra felemás érzéseim lettek, eszembe jutott a mondás, miszerint soha nem az állatok rohannak át az utakon, hanem az út megy át az erdőn.

Mindenhol ott vagyunk.

Amikor megláttam az első melegítőfelsős csoportot, meglepődtem, ismerve a tájékozódási képességeimet, nem tudtam eldönteni, hogy tudatalatt ezt akartam-e, saját szemmel látni a Balboát, hogy véleményt alkossak róla? Arra jutottam, hogy véletlen mégsem lehetett, a tudatalattim ezek szerint sokkal jobban tájékozódik, mint a felszínen bénázó énem. 

Zavaromban tettem még egy tétova kört a Hárshegy felé, de újra a wannabe Rockykba futottam, és most már sokkal többen voltak. Láttam Tiricz Márnemwannabe Irénéket lefelé zúgni, rájöttem, hogy a végét találtam meg, akik még felfelé küzdik magukat az Erzsébet kilátóhoz. Rájöttem arra is, hogy mit akarok. Csatlakozni. Szinte megvesztem a valahová tartozás vágyától, részt akartam venni, és amint engedtem ennek az ösztönnek, ugyanúgy, ugyanakkora vigyor ült ki az arcomra, mint az emberkigyó minden egyes tagjának. 

A dress code-ot sokkal szigorúbban vették az emberek, mint az előre gondoltam volna, és emlékszem, hogy az intézményesített pulóver gyártás- és árusítás is visszatetszést keltett jópár emberben. Nem mintha nem ez lenne az útja minden népszerűvé váló eseménynek, embernek. Ha az eredőpont nem is akar többet, a közönség igen. A bármelyik irányba tartó kifutás már választás kérdése.

Hogy letaroltuk-e az erdőt az amúgy is túlhasznált János-hegyen? Ez a terület már rég a városé, az egész nem több, mint egy meredek park, díszleterdővel. Hogy jól van-e így? Nem tudom. Nem tudom azt sem, hogy romboltunk-e? Azon az egy-két kilométeres szakaszon, egyenesen fel a kilátóba minden le volt fagyva, a jég burka minden megvédett, csak a Rockykat nem. Tény, hogy a tömegben nem igazán lehetett előzni, ha valaki gyaloglásra váltott, lelassult mindenki, mindössze öt-hat helyen tudtam kivágni valamelyik irányba, amikor éppen nem zúgott le valaki már lefelé a Szépjuhászné irányába.

Felérve félreálltam, néztem pár percig a levegőbe ugráló-öklöző boldogokat, akik félig pont olyan hülyén érezték magukat, mint ahogy kinéztek, de ez már a szemlélő szemüvege, az ugráló meg majd eldönt magának, hogy mennyire veszi magát komolyan. Elvittem hát a introvertált, a közösségi élmények összeborulásairól már mindig lepattanó gondolataimat a helyszínről. Elindultam hazafelé.

A cipőcsere 

Annak lassan rém izgalmas története van, hogy mennyire nem találom meg a Nagy terepfutócipŐmeT. Amikor megvettem a Kalenji  Kiprun Trail Mt-t, és az ajánlást olvasva - "max. 160 km-es edzésre" - már előre kurva büszke voltam magamra az UTMB céljába képzelve magamat.  Nem gondoltam arra, hogy ezt az össztávra értik.

A cipő iszonyú kényelmes volt, nagyon jól csillapított, nem szorított, nem bántott, a nulladik kilométertől remekül viselkedett, és rohadt védelmezően korrigált, amikor már a saját lábaimban is elakadtam a kicsi Szénáskörök végén. Viszont több betétből, rétegből varrták, mint a nyolcanas, kilencvenes évek cipőit, ami még mindig nem lett volna önmagában baj, de sajnos szarul varrták. A kvázibalboáról visszafele vettem észre, hogy a hajlásnál már beférne az ujjam is, akkora léket kapott a rávarrott elem és a gyöngyvászon között a Trail Mt.

A budaörsi Decathlon vevőszolgálatának iskolakirándulást idéző csapata (hangulat, kor) viszont  egyöntetűen jófej volt. Annak ellenére, hogy blokkon már 10 hónap után sem látszott gyakorlatilag semmi, annyit azért láttak rajta, hogy Decathlon kártyával vettem.

Hogy ez miatt, vagy sem, fingom nincs, de szó nélkül visszaadták a huszonnégyezret, amit azzal lendülettel be is fektettem egy Adidas Terrex Agravic xt-be. Én nem tudom, mik ezek a kocsinév röviditések a terepfutócipőknél, de igazából le is szarom. Az Adidast full láttatlanban, de főleg próbáltatlanul vettem meg, de teljesen tanácstalan voltam, miközben ott fityegett a hónap végén egy Bodri Trail nevezés Szekszárdra egyfajta visszavágónak szánva a tavaly májusi nagyhalálért. Ugyanakkor a negyedik, talán ötödik aszfaltos Adidasomat vettem meg egymás után a legkisebb kétely nélkül, nem féltem attól, hogy mellényúlok. (Majd meglátjuk, eléggé utolsó mondatos felütés ez.)

Mert hát, ahogy az elején is írtam, nekem kérem felépített tervem van arra, hogyan éljem túl a meggondolatlanul lelkes nevezésem a júniusi Szentendre Trailre. Ez jelen pillanatban így néz ki

--

A Terv

Február Balboa 20km 800 m, Bodri 29 km 708 m

Március BSZM 4. nap 52 km 308 m

Április Vérkör 76 km 1621 m

Május sunset? Muzsla?

Június eleje ITH Szentendre 54 km 1800 m

Valamikor Medvés? 62 km 1404 m, Gerecse 50?

B terv

Nem megyek el.

--

Látjátok, engem senki nem vádolhat felkészületlenséggel, percekre lebontva építettem fel a négy hónapos edzéstervemet, minden másodpercemmel el kell számolnom önmagamnak, nem lehetett szarozni a vásárlással. Annak meg kellett lennie.

A Nyúlcipőben felpróbáltam a Salomon Trailstert, nagy reményeket fűztem hozzá, valamit kellett, mert a cipőfűzőjét már nem tudtam bekötni sem. Nem értem a Salomonkompatibilis  trailpopulációt, mert bármit próbáltam a TRAILATYAÚRISTEN márkájából, gyakorlatilag csak a kezemre voltak jók. Szerintem akinek Salomonja van, az csak három lábujjal rendelkezik. De azok biztos bitangok. Vagy csak én vagyok ilyen lapátlibalábú. Lehet, hogy lehettem volna úszóatyaúristen. Gondolatban úgyis megverek mindig mindenkit minden olimpiadöntőn. Mentáliron! 

Velem van a baj, semmi kétség.

A Mountexben már múltkor is szimpatikus és kényelmes volt a Columbia és La Sportiva felhozatal, viszont még mindig berzenkedek attól, hogy fél szibériai macska árát elverjem ezer kilométerre. És lehet, hogy ezek a cipők még csak nem is hipoallergének. 

Hiszitek vagy sem, ő is biztos el fog menni 1000 kilométert 25 év alatt  (Aww, aww, aww)

                                                                                                     ©Heart of the brave lion

Megrendeltem hát az utóbbi időkben jelentős fejlesztéseken átesett Bergzeit.de-n rommá akciózótt Adidast és február huszonharmadika döbbenetesen hideg reggelén ott álltam egy null kilométeres cipőben, valamint mínusz 100 fokos, 200 kilométerperórás szélben a Bodri Trail finishében... (Lehet, hogy ez egyfajta Öcsi-féle poén volt, hogy finishben rajtoltunk és a rajtba értünk be, csak én nem értem, mert bevallom, már a poénok harmadánál lesült az agyam mindkét szekszárdi nevezéskor.)

Folytmajdköv.

Pár szó a kognitív disszonanciáról

A kell vagy nem kell szélén ingadozva, a belémdiktált, állandó és kényszeres fogyasztási vággyal harcolva meglehetősen sokáig ellenálltam annak a késztetésnek, hogy egy még újabb órát vásároljak. Fél évig.

Az imádott Garmin Fenix 3-mam a lehető legrosszabb pillanatban hagyott cserben, mert ekkor már hallottam róla, hogy IGAZI, térképes navigációt tud a Garmin Fenix 5x. Azonnal tudtam, hogy Ez Az, Ami Kell,  viszont piszok drága volt. Megvettem valamikor a nyár elején a sima Fenix 5-öt, magyar garanciával, de igazán soha nem tudtam vele kibékülni, tudván azt, hogy miből maradok ki. Rádaásul nemsokkal ezután megjelent a Fenix 5 Plus generáció is, aminek minden tagja már alapszinten birtokában volt aZ IGAZI térképeknek. Ezek még inkább nevetségesen lettek beárazva, annyira, hogy ugyan remegetett a kezem a fekete péntek már számomra is visszatetsző időszakában, de végül arra jutottam, hogy nem hagyom a Garminnak sem, és senki másnak sem, hogy végképp hülyét csináljanak belőlem. Mégiscsak háromszázezer forintos órákat áraztak le kétszáznegyven-kétszázhúszezer környékére.

Igyekeztem becsukni a szemem és a fülem: az internet a szirének szigete. 

Természetesen csak ott dobolt bennem, hogy 5x, 5x, 5x. Nem kellett a Plus, nem kell az itthon, a bankszektor érdeklődésének teljes hiányában elérhetetlen érintés nélküli fizetés, nem kell a bluetoothos zene, nem kell a többi sosem használt attrakció sem, de ha belegondolok egyedül csak abba, hogy múltkor mi történt...

 2 month ago, somewhere in East-Europe

A főhős (természetesen én) éppen egy paksi bevetésen volt. Rutin akciónak ígérkezett, gyorsan be, még gyorsabban ki, csak könnyű felszerelés, sima ügyre számított. Már visszafele haladt a senki földjén, egy végtelen hosszú szántóföld mellett, végig a traktornyomokban, a mély sarat kerülgetve. A legközelebbi barátságos civilizáció, a paksi lakótelep valahol balra-előre, hét, maximum nyolc km távolságra volt.

A legközelebbi, balra tartó elágazást a telefonos, műholdas térkép alapján két-három kilométerre lőtte be, gyerekjáték.

Először egy fake ösvény jött szembe. Csapda volt. Perceket vesztett, mire rájött, hogy az út nem vezet sehova és visszaverekedte magát a szántó melletti főcsapásra.

Továbbfutott, de megkavarodott az időérzéke, azt hitte, hogy soha nem jön az elágazás. Megnézte telefonon, hogy jól látta-e, amit látni vélt.

Majd azt, hitte, hogy már elhaladt mellette, a pánik kerülgette, hogy nem vette észre. Elbizonytalanodott. Újra elővette a telefont.

Majd azt hitte, hogy nem is létezik, a telefon harmadszorra is előkerült, egyéb térképeken is megnézte, hogy jelölve van-e az elágazás.

Ott volt a fejében az összes eltévedés, letérés, amit a hanyag, előzetes hírszerzésnek köszönhetett. Kint a terepen mindig másképp néz ki minden, mint bent a biztonságos melegben, a számítógép előtt.

A tervezőasztalon született, derékszögű, steril behatolási, menekülési útvonalak még a városokban is össze tudtak kuszálódni, akár két forduló után is.

De a legnagyobb baj nem is ez volt, hanem, hogy éles helyzetekben mindig értékes perceket vett el az, hogy előkotorta hátizsákjából, vagy funckionális ruházata egyik zsebéből a telefont, hogy újra bemérje a saját helyzetét a tervezett útvonalhoz képest.

Kell egy készülék, amire elég csak rápillantani, hogy tudja merre van, merre kell fordulni. Perceket, másodperceket lehetne ezeken spórolni, és éles bevetésen, ellenséges tűz alatt másodperceken akár az élete is múlhat, perceken a világ sorsa is eldőlhet.

A Garmin Fenix 5x

Ha a szerencsétlenségére elég Casio számológépesóra küllemű Garmin Epixet nem számítjuk (de igen), akkor a Garmin Fenix 5x az első olyan óra (tehát a második), amelynek a három centis képernyője mögé betuszkoltak egy egész kontinensnyi topográfiai térképet. Egy ilyen kis órába! Egy ekkora kontinenst! 

És miután a második ilyen óra, amiben benne van egy egész kontinens (egy ilyen kis órában! Egy ekkora!), úgy érzem joggal várhattuk volna el, hogy a Garmin talál valami helyet még a szerkezetben egy kis sebességnek is, mivel egy nagy kontinens nagy erőt igényel. (Ezt egyre több politikus is felismeri végre.)

Ehhez képest, ha valami trükkösebb navigációs feladatot akarsz neki adni, akkor azon nyomban kiderül, hogy az óra processzora, vagy órajele, vagy mit tudom én mije (terepügynök vagyok, nem kocka) kevésnek bizonyul a feladathoz, és vért, valamint perceket izzad, mire kiköp valamilyen eredményt. (A Fenix 5x ebből a szempontból olyan, mint Brüsszel. Hosszú ideig határozatképtelen. Az utódjaiba, a Fenix 5 Plus széria tagjaiba már jóval több populizmus fért, percekkel hamarabb eredményekre jutnak a merretartást illetően.)

Mik ezek a navigációs feladatok?

Ha minden igaz, alapvetően négyféleképpen tudod használni az órán kapott, vagy a 16 giga tárhely maradékára felmásolt térképeket. Hagyjuk most a bevetéseket, nézzünk civil (fedősztoris) példákat:

1 Mutat és megy: futsz bele a nagyvilágba, ahogy jólesik (a szart is kiedzed magadból, mert túl sok halált láttál, és nem tudsz aludni, és amúgy is), semmi nincs kőbe vésve- és közben nézni akarod a térképen, hogy mégis merre jársz, merre lenne érdemes lekanyarodni, elmenni, stb. Ez kiválóan működik. Egyszerűen átlapozol a térkép adatmezőre, és pillanatnyi hezitálás után már látod is, hogy merre vagy.

2 Körpálya: elmész Prágába egy sörözős hétvégére (ott maradsz a bevetés után, Prágában rendkívül sok titkosügynökbevetés van), és kiállsz hetykén a szállás elé, hogy majd kell egy facebookos kirakatfutás, hogy te is milyen fitti voltál (fedősztori a fedőéletednek). Azt mondod az órádnak, hogy tervezzen neked egy 10 km-es futást (túlzásba mégse vigyük) a környék népszerű futóútvonalai alapján (ezt már nem mondod neki, ha jól tudom, ő eleve így csinálja, hogy mégse a D1-es autópálya leállósávján tervezze meg neked ezt a 10 kilit, ha már a legolcsóbb külvárosi diákszállást nézted ki a tömegben eltűnős alapon.) Na itt ilyen esetekben hosszú-hosszú perceket tud szenvedni a Fenix 5x, mire megtervez valamit. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy nem tetszik az elsőre felkínált track és egy másodikat, esetleg harmadik verziót akarsz.

3 Körülöttem / érdekes helyek: a prágai példánál maradva az óra el tud vezetni a legközelebbi ATMig, kocsmáig, játszótérig, és ivókútig (azt hiszem ez a jó sorrend) hétvége már ereszdelvagymégistartsdinkábbahajam szakaszában (fedősztori : lazításos berúgás. Természetesen igazából terepszemle, felmérés, az alkohol a hosszú évkig tartó kiképzésnek kösznhetően nincs hatással a szervezetedre.) Nos, az óra ilyenkor is meg tud szenvedni a kalkulációval, szinte látni, ahogy fejben számol.

4: Pályák: ez az a másik funkció, amire igazán szükséged van, és működik is. Nincs civil mellébeszélés, bevetéskor az előre elmentett útvonalat mutatja, végigvisz a pályán, legyen az városi, taktikai hadviselés vagy dzsungelbéli gerillaharc. Számítógépen könnyű megtervezni a tracket, egyszerű átvinni azt az órára - ezzel megspórolod azt, hogy az óra szenvedjen a saját tervezéssel. Maga a térképes navigáció már kiválóan működik a készüléken.

A beszerzés

Sokat hezitáltam, hogy mi legyen, még azután is, hogy elhatároztam, nekem kell a térkép. Nem volt könnyű eldönteni a beszámolók, fórumbejegyzések, de még a videók alapján sem, hogy még ha találok is egy olcsóbb, vagy legalábbis elfogadható árú Fenix 5x-et (A Cég nem támogat, a legújabb Plus generáció tehát szóba sem került, lásd fent), az vajon egy orbitálisan nagy bukta lesz, vagy öröm és elégedettség?

Szerencsére megtaláltam ezt a bemutatót, ami ugyan német nyelvű (és ennek előítéletszerűen és megfelelően alapos), viszont akkora showman a csávó, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom a megtekintést. Egyszerűen beszippant a videó!

Arra jutottam, hogy a sima Fenix 5-ösön használt funkciók, illet azok a térképes megoldások, amelyekre nekem szükségem van (előre, számítógépen megtervezett pályát befutni az órával), bőségesen elegendők lesznek. A black fridayes akciók után nem számítottam sok mindenre karácsonyig, de egy barátom tanácsára vissza-visszatértem az Idealo.de oldalra, és egyszer csak, egy pénteki napon megállt az egyébként erős és edzett szívem, mert ezt láttam.

Akkor még nem volt kiírva, hogy "zur Zeit leider nicht verfügbar" (jelenleg sajnos nincs készleten), azt csak két és fél nappal később írta ki, amikor már hétfőn megvettem az órát és tovább akartam adni az infót másoknak is. Történt ugyanis, hogy volt időm rendesen utána nézni a weboldalnak, ha már arcon készültem köpni magam azzal, hogy lemondok a magyar garanciáról. Meglehetős mellénnyel és decibellel nyilatkoztam ki nem is olyan régen, hogy az elmúlt évek szopása után Garmint csak magyar jótállással veszek. Mit mondhatnék. Van az a pénz. És fiatal is vagyok.

Ja, hogy pénz: amint beletettem a kosaramba Fenix 5x-et, hirtelen ezt láttam. 

Az akció a jókedvemmel és az izgalmammal együtt egy csapásra eltűnt.

A Sportler.at Dél-Tirol (Olaszország, lásd Ausztria Trianonja, avagy a sant-germaini békeszerződés) legnagyobb munkaadója, nem egy random olasz cég, kamu német tüköroldallal. Mint látjuk azért némi olasz lazaság 100 év után már belefér.

Egy jóbarátom, aki az én konyhanémetemhez képest sokkal nagyobb szókincs és nyelvtan birtokában van, írt egy ékes emailt a cégnek, akik hétfőn reggel nagyon korrekten elnézést kértek: hétvégén egy hiba történt az oldalon,  természetesen újra él az akció.

Többet sem kellett nekem mondani.

Bevetésen

Maga az óra olyan, mintha újra hazatérnék: mivel kiköpött mása a Fenix 3-nak, érzelmileg sokkal megendedőbben állok hozzá, mint a Fenix 5-höz, amely szintén egy tökéletes óra volt, egyszerűen rosszkor találkoztunk. Az X súlya majd 10 deka, ugyanakkor a keskenyebb szíjjal rendelkező, fejnehéz Fenix 5-nél sokkal jobb súlyelosztású, nem veszem észre a különbséget, sőt, kényelmesebb, jobban fekszik a csuklón.

A térkép: nos, futás, rázkódás, szemedre izzadás közben egy három centi átmérőjű képernyőt nézni kívülről nevetséges tevékenységnek tűnik, és sokszor valóban az. Este az, még az óra világításának ellenére is.  Ha az útvonalat, a kérdéses kanyart, elágazódást letakarja az utcanév, akkor az. Ha lefele, vagy akár csak síkon izomból rongyolsz, és közben próbálsz értelmezni, az.

Előfordul, hogy a mutatott térképszegmensnél részletesebb, vagy pont, hogy egy összegzőbb felülnézet kell. Ez, a kis képernyő, illetve a tervezői, izzadt-kézre-gondolva-nincs-érintőképernyő (egyébként helyes) elgondolás miatt  a gombok többszöri nyomogatását jelenti. Ez nem kényelmes, és az óra a processzorának sebessége vagy a memóriájának szűkössége miatt a zoom out, zoom in, jobbra, balra, fel, le kérésekre azért egy-két másodpercnyi késéssel reagál. Nem a világvége, de kétszer, neadisten háromszor kell ránézni a képernyőre. 

Ráadásul az ilyen módositott (nagyítás, kicsinyítés, jobbra, balra, le, fel) térképes nézetnél kikerül az ember a képernyőszekvenciából, tehát ha újra a pulzust, köridőt, stb, akarja megnézni, akkor először vissza kell jutni egy külön gombbal a képernyők sorrendjéhez (szekvenciájához).

Amikor nagyon vakon van az ember (én), akkor általában jó darabig elég, ha egyszer belezoomol a képernyőbe, és ott marad a részletes térképnél. Ilyen helyzetekben éppen leszarja az ember (én), hogy milyen tempóval, köridővel - szentségtörés következik -, pulzussal halad.

Reggel, nappal, erdőben, azoknál a tipikusan elbaszott ösvényszétválásoknál, kereszteződéseknél baromira imádom. Perceket, ideget, energiát, megállásokat spórol vele az ember. Mutatom, mire gondolok, és mindenki meg fogja érteni, aki eredendően reménytelen a tájékozódásban.

A lila, vastag vonal az útvonal, amelyen haladnom kellene, a piros pedig az eddig megtett, vagy inkább a műhold által mért útvonalam. A tanácstalan, kék háromszög én vagyok.

Az erdőben gyakran a lila csík mellett haladok (a fák miatt félremér a műhold, pontatlan a jel), de az utasításokkal, logikával, valós helyzettel együtt általában könnyen és gyorsan, fennakadás nélkül értelmezhető, hogy merre kell mennem. Ha mindent leszarva, pusztán a fő- és magától értetődő ösvényt követem, és még csak néha  sem nézek rá az órámra, akkor járok úgy az örömfutásomban, mint az első screenshoton, hogy egyszer csak rezeg az óra, hogy hoppá, letérés, én meg nézek, hogy mi a fasz.

Ilyenkor nem kell újra és újra elővenni az itinert (életemben egyszer volt ilyenem, a kis Szénás-körön, helló terepfutás), vagy telefont, hanem elég csak a csuklót magad elé tartani, megérteni a mutatott szituációt, és továbbmenni, vagy korrigálni. Nincs megállás, és ami még fontosabb: nincs sokszor egymás után megállás.

Nos. Valószínűleg századszorra mondom, hogy nem tudok semmit a terepfutásról, a komoly futásról (legye az bármi) is alig. Aznap, amikor a Budain a screenshotokat csináltam, volt valami happening, ahol itineres futók kihelyezett dugókáról-dugókára futottak, és közben, meg-megállva intenzíven értelmeztek és papírlapot forgattak, majd jobbra, egy pillanattal később pedig sokkal határozottabb tekintettel balra indultak el.

Lehet, ez a lényeg, hogy elektronika nélkül is ember maradj, hogy legyen egy alap tájékozottságod, képességed, hogy tudd, merre vagy, merre vannak a tájegységek, irányok, és vajon nem hazudik-e ott és akkor az a kurva moha. Hogy tudj turistajelzések alapján eljutni ábólbébe. 

Annának van ilyen jogosítványa, kitalál a metrófeljárókon, van a fejében egy virtuális utcakép, érzi ha nem párhuzomosan haladunk, hanem háromszöget zár a térkép, tudja, hol kell elfordulni, emlékszik hol parkoltunk, és az erdőben is eltalál. Van is még gyerekkorából valami túravezető akármilye. (Mi az???) 

Nekem ezek közül egy sincs meg, és évenként egyszer emlékszem arra, hogy a Pillangó sorban parkoltunk az Auchannál, de már ezeket a táblákat is lecserélték.

Menthetetlen vagyok, és hiába memorizálom akár csak a 11. kerület utcaneveit- és hálózatát, egy 5 kevés tempónál, és/vagy éppen fáradtan beszűkülve újra és újra elkvararok akár a szomszédságban is, pedig már vagy nyolc éve, hogy Kelenföldön lakom.

Kell a segítség. Hogy ez csak magamnak megmagyarázás? Lehet. Igyekeztem annyira keveset költeni erre, amennyire lehet, és ha kitart velem a Fenix 5x remélem hosszú évekig nem kell és nem is akarok majd váltani.

A sima Fenix 5-öt végül nem adtam el, az apósom szeretett bele. Mindenki boldog.

Háhh, végre nekem is van egy clickbait címem. Vagy nem. Kérem, itt bármi lehet még, annyi biztos, hogy valakik már a spájzban van. Leginkább valóban a kínaiak. (Nálunk már szó szerint, karácsony óta Roborock S50-nel szórakoztatjuk a macskát. A lakásunk alaprajza egy kínai szerveren csücsül, pánikra semmi ok.) 

Éppen másodszorra írok meg egy epikus, garminos posztot, ami soha nem fog elkészülni, mert így is szar és úgy is szar, ez a poszt pedig valahol arra a posztra rímelne, miszerint azért minden szereplőnek jót tenne, ha kiegyensúlyozottabbak lennének a piaci erőviszonyok.

A Suunto a korai Ambit-érában kifejezetten izgalmas dolgokat tett le az asztalra, mindenki (én) őket vágyta, aztán jött a Garmin és százbillió dollárt borított az asztalra, amibe egyszerűen belefojtotta finneket és a vége az lett. hogy mindenki (én) Fenix 3-ban futott. (Azt, hogy a Suunto mennyire faszagyerek búvárkodásban, ne keverjük ide, mert keszonbetegségekkel nem foglalkozom.)

Ütőeremet azonban azóta is a híreken tartom, mert a Jedi még itt is visszatért VHS-en a nyolcvanas években, akkor megtanultam a leckét, hogy semmilyen hegemónia nem tart örökké. Éppen Rainmaker másodszorra is nehezen érthető cikkét olvastam valami Suunto API-ról, amikor megdobbant a nagy, és jól edzett szívem a következő bekezdést olvasva: 

As I noted back at the time of the Suunto 9 launch, Suunto has no intention of trying to compete with Garmin on features. And Polar has said the same. Both companies know they simply don’t have the development staff to do so (though, perhaps after Suunto’s new influx of acquisition cash, they might).

Milyen acquisition, milyen cash?!

Utána jártam, a következő történt: 

A finn Suunto a szintén finn Amer Sport kötelékébe tartozik, akik egyébként megtért dohánygyárosok. Néha a megtérés is megtérül, annyira, hogy az elmúlt évtizedek alatt fel- és kivásároltak egy egész regiment sportgyártót. Náluk van a Salomon, a Wilson, az Atomic, meg a kedvencem, a mindent mindenki másnál háromszor drágábban gyártó Asterix (ide másolom, de akkor is Asterix marad: Arc'teryx). Asterix fontos szereplője ennek a történetnek, annak ellenére, hogy nálunk gyakorlatilag ismeretlen - a hírek szerint Kínában meglehetősen jól teljesítenek. Ezek szerint volt mire rákívánni a kínai Anta Sportnál.

A nagy halat azonban tavaly év végén megette egy ugyanakkora, de sokkal gazdagabb hal. A világ összes pénzén is ülő kínaiak felvásárolták az egész finn hóbelebancot, úgy, ahogy van. Ez egy létező tőzsdei kifejezés az 58%-os részesedésre. Az Amer Sport és az Anta Sport együtt már a harmadik legnagyobb szörnyeteg lesz a piacon a Nike és az Adidas után.

Mindenesetre 5,2 milliárd dollár sok mindenre elég lehet. Én két utat látok itt, kérem. A Suuntot a következő években vagy szétkódolja egy sereg kínai programozó és fejlesztőmérnök, vagy a következő shiny, anti-Garmin óra már, mitadisten, Xiaomi vagy Aonijie márkájú lesz. 

Pár éve, amikor kitalálták, hogy a Facebookot futásra is lehet használni, csatlakoztam a Fuss kétezernemtudomhányban kétezernemtudomhány kilométert csoportba. Pár hónap alatt két következtetést vontam le: mérhetetlenül fáraszt a közösségi lét, és még jobban ez a rengeteg kilométer. Közel sem kellett hozzá fél év, hogy mindkettőt feladjam. A pszeudoszociális létet és a kilométereket is. Introvertáltan szeretem kanapéról tervezgetni a rengeteg futásokat.

Mert a 2000 km rengeteg, főleg néminemű idő, és még főlegebb kellő eltökéltség hiányában. Lazán tudtam volna több száz kilométerrel többet is futni - mondjuk akár kettőszáz kilométerrel is -, ha az elmúlt év lyukas napjait nézzük. Csak ahhoz ember is kell.

A lényeg, hogy kurva nagy főhajtás mindazok előtt, akiket akkoriban elszántan láttam menetelni a 201x-es kilométerek felé. Ahogy most megnyitom a 2018-as, nyilvános csoportot, két pörgetés alatt is sok sikersztorit látok kiposztolva. Sokan jóval többet beletettek a lábukba, mint 2018 - mert hát miért is kellene pont 2018-at? 

A végén nekem még ebbe a kétezerbe is pakolni kellett, mert hát várható volt, hogy amit ellazáztam év közben, az vissza borul rám év végén. Illetve, hogy pont nem számoltam ezzel, hanem szokásom szerint elintéztem annyival, hogy majd megcsinálom, van még időm. 

A van még időmből az lett, hogy betegség és mindenféle év végi őrület után pont a decemberi, Németországban töltött nagy zabálásokra, a karácsonyi főzésekre, családozásokra maradt több mint 100 km - ami aztán az utazásokkal be is sűrűsödött kilenc napnyi mindennapfutásra.

Ilyet még soha nem mertem, talán még három-négy napot sem voltam ridegtartáson, nemhogy kilencet folyamatosan. És az egész ki nem szarja le, hogy hány kilométered van témakörben ez volt a leginkább, ha nem az egyetlen fontos és meglepő fordulat. Nem voltak ugyan minőségi kilométerek, a legkevésbé sem, de akárhogy is: nem haltam bele, sőt, igazából fel se vettem. Nyolc nap mindennapfutás után full hibamentesen mentem ki tegnap, hogy egyben letudjam az utolsó 19-et. 

És nem sokkal A Kelenföld Legrémisztőbb Aluljárója után egyszer csak meglett a kétezredik.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy tény önmagában megkérdőjelezhető, de a fake news és az alternatív valóság korában igazából meg sem lepődtem, hogy a Strava 1990-et számol. Egész évben a Smashrunnal haladtam, mert ha belegondolunk, a Garmin és a Strava a kurva sok feature-ével és diszkógömbcsillogásával egy dolgot nem tud csak: normális, olvasható statisztikát nyújtani. Nos, a Smashrun legalább tud, erről szól az egész site:

Ehhez képest a Garmin ennyit nyújt:

Ha rámész az oszlopokra, akkor kidobja az adott hónap távolságát, számold össze magad, paraszt. Nos, én kétszer álltam neki, egyszer 1800, egyszer 2100 környékére sikerült becsülni az össz távot. Végül Anna segített, neki meglett a 2000 - a svábok meg a matek ugye. Mindig a matekon múlik. (Ja, senki nem kommentálhatja, hogy CSV-be le lehet tölteni ezt az összesítést, mégiscsak 2019 lesz egy nap múlva, nem 1998-at írunk.)

A Straván végül megtaláltam a stat szegmenst, sőt mi több, megtaláltam a refresh gombot is, amire megint csak annyit tudok mondani, hogy miafasz. 2019! 2019!!! Hetente vagy négyszer töltök fel ide valamit, de még külön meg kell találnom eldugva, a lap alján egy refresh gombot? Felháborító. Az összes first world white people nevében mondom.

Na de térjünk vissza egy utolsó bekezdés erejéig a kinti legelésre, ugyanis a mezőgazdaság fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Minden, ami igazán fontos kint keletkezik: kecskesajt, bor, futás. Esetleg még a repce.  A folyamatos kinti léttel és bivakolással nagyjából az utolsó mumusnak is kitekertem a nyakát, és ki merem jelenteni, hogy nincs az a bármi, amire ez a negyven éves test ne lenne képes. Esetleg csak az El Capitan megmászását és a buszon menetiránynak háttal ülést hoznám be kivételnek, kicsit szédülős vagyok ugyanis. A lényeg, hogy nincs előttem lehetetlen. Csak ki kellene végre vetni magamat a vajtartóból - ilyesmit azonban a mai napon különösen nem ígérek. Majd jövő júniusban elválik, hogy mi lett a 82% zsírtartalommal.

 Addig azért meg még jövök.