Vasárnap csak egy óvatos öt kmre vittem ki a cipőt, mert a Saucony esetéből tanulva, úgy voltam vele, hogy biztos lesz problémánk egymással. Egész nap viharok jöttek-mentek a közel harminc fokban, valami iszonyatos páratartalom tartotta fogva az egész útvonalat. Szinte az első pillanattól kezdve őrült módjára izzadtam, ehhez képest az első 2 km alatt jóval 6:40-es tempó alatt tudtam tartani a 140 körüli szívritmust.

A cipő egyértelműen és teljesen más élménnyel szolgált mint a majd 1000 km-t megélt Saucony Jazz 13. Annál jóval puhább volt, semmi hangja, csak a talp teljesen friss gumija sercegett a bicikliútra mosódott mikrokavicsokon. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a nesztelen puhaság inkább segít-e, vagy csak az energiát nyeli. Odáig nem jutott el a dolog, hogy akár csak görcs közelébe jussak a lágyság feletti erőlködésben, inkább csak furcsa jelenségként könyveltem el. 

De élveztem benne a mozgást, és szinte ujjongtam, hogy nem csak a talpa tiszta párna a cipőnek, hanem a bokám körül is csupa ölelésből gyártották. Nem tört, nem bántott, nem vitatkozott velem, az első perctől vigyázott rám. Háromnál mondtam azt, hogy ha ennyire klappol minden, akkor hagyjuk ezt a kocsi bejáratós óvatoskodást, nézzük meg, hogy reagál a nagyobb sebességre. Meghajtottam. (Ezt a félreértések elkerülése érdekében ugye még mindig az én értelmezésem szerint olvassuk? Köszönöm.) Először egy 5:49-et, majd egy 5:17-et toltam neki, csak, hogy pont fél óra alatt legyen az 5 km. 

És hirtelen megéreztem, hogy teljesen másképp viselkedik, felkeményedett a szervó, semmi kétség. A lekvárból egyszer csak rugó lett, ahogy keményebben értem földet, úgy lökött ő is lendületesebben vissza.

Ez persze csak még a költekezés, a valami új felett érzett rush volt, de annyit megér, hogy leírjam.