A nyár millió örökkön-örökké ismétlődő pillanatképei közül talán az illatok a legfontosabbak. Idén valahogy úgy alakult, hogy alig éreztem illatokat, csak robot módjára jártam meg a napi kétszer negyven perces utat az otthon és munkahely között. Ha éreztem is néhányat, azt szinte mind futás közben kaptam el, még úgy is, hogy jobbára a meleget meg a párát kerülgettem, hogy ne telibe rontsanak neki a pulzusomnak.
És mégis, ezeken a nem túl jelentékeny kilométereken jöttek a szembe legintenzívebb emlékek, például ahogy a buja, túlérett, utakra belógó fák ontották magukból a gyümölcsösen, ragadósan, rohadósan édeskés, odavágott sörösüveg-kesernyés illatukat a csillaghegyi kis utcákon.
Csillaghegyre úgy kerültem, hogy az erkélymozgalom nem csak a hagyjuk kint a büdöset akcióban érte el a csúcspontot, hanem a grillezés területén is.
Mondjuk ez aznap, péntek este 19 óra 53 perckor nagyon nem így nézett ki, amikor a tizedik lehúzásra sem sikerült kifezetnem a félretetett Weber BBQ Grillt, meg a mellé még odapakolt Grill Starter für Anfänger csomagot.
Maga a grill egy gyerekkori álom - csak, hogy értsétek. Nem akarok könnyekre fakasztani senkit, de nagyon cudar gyerekkorom volt (sokadszorra is), és mint a legkulcsosabb panelgyereknek még csak olyan cimborám se volt igazán, akinél grillezni lehetett volna. Olyan volt maximum, akinek több matchboxa, vagy igazi, bőr focilabdája volt.
Hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy a 37 év alatt egy-két sütögetés sem jött szembe, hiszen néhány alkalommal, ha más nem, az aktuális barátnőm édesapja csak-csak bemutatta, hogy ki a férfi a háznál. Benzin, de legalábbis hajszárító nem rendeltetésszerű használata ezekhez elengedhetetlen kellékek, azt jól megtanultam.
Majd - megint évekkel később - Dani legénybúcsúján, kint a világvégén, Badacsonyban, a Borbély pincénél volt egy Weber bemutató, ahol igazából még egy falat húst sem kaptam, de ennek ellenére azonnal biztos voltam benne, hogy nekem egy ILYEN grill kell, mert ezen még pizzát is lehet sütni. Az alapvető különbségről a barbecue és a grill között ekkor még csak nem is hallottam.
Mindezt csak azért mesélem el, hogy képet kapjatok, hogy mekkora ideg dolgozott bennem, amikor ott álltam a 15%-os, gondosan beragasztott pontfüzetemmel az aktív szén mennyországának kapujában ÉS NEM TUDTAM ELHOZNI A WEBER BBQ GRILLT. A Raiffeisenes ügyfélszolgálatos fiatalember, szegény szíve, csak annyit tudott mondani, hogy egyes kártyákkal lehet baj, ennyit hallott ő is, és nem, jaj, nincs bent már ilyenkor csoportvezető, nincs bent, higgyem el.
Nem igazán akartam kiabálni vele, hát mit tehet ő az egészről, ott a vonal végén, szóval inkább rátettem a telefont, kapott így is eleget, szorrivagyok.
Szépen visszapakoltam mindent a budakalászi OBI polcaira - azért ott, mert csak ott, meg Fóton volt ilyen grill. Elég jó móka volt amúgy is az Ironman lezárásait kerülgetni, egyetlen egy dolog tudott csak vigasztalni, de az annyira, hogy a kocsiba beülve már el is múlt a remegés. Velem volt a futócuccom, és ez olyan volt, mint a négyéveseknek a kedvenc takarójuk csücske. Az enyémnek Szopi volt a neve, a keresztlányomét Csicsának hívják.
Szépen elgurultam Békás Hadrianus utcájáig, ott letettem a kocsit. Ekkor már el is felejtettem az egész történetet, az volt bennem, hogy szépen lefutok a partra, bóklászom egy kicsit az Ebihal környékén, majd megyek egy nagyobb kört lefele, egészen addig, ahol a Római kezdődik. 15 km színtiszta lélekápolás, ennél több nekem ezen a pénteken nem is kellett, csak másfél óra lelépés, ráadásul nekem egy új környéken, itt még soha nem eresztettem el a lábam.
Nem is a klasszikus Rómait szerettem igazán ebben a 17 km-ben, hanem sokkal inkább azt a pillanatot, ahogy a Gát utcának nevezett töltésről lecsurgattam a mélybe, a Nagy-Kevélyt nézve, azzal az ígérettel, hogy ha felnövök, akkor megfutom azt is, és ott is pisilek egyet az Ebihal büfé felé meredve. Ez egy ilyen tér-idő kontinuumot összezavaró vizeléskapocs lesz. Mindeközben vagy harminc szúnyog megcsípett, de a zen ettől még zen maradt, és ebből az állapotból még a meglepően sok részeg sem tudott kirángatni. Persze tagadhatatlan, hogy sokkal jobban élveztem, amikor a Római legdélebbi pontján végre visszafordultam és elvesztem Csillaghegy végtelen utcáiban. Egyetlen ember sincs sehol, néha egy-egy autó befordul valamelyik utca távoli sarkán, aztán elhalkul a zaj. Tökéletes pillanatok ezek, valahogy még kontrasztosabbak, mint a várostól távol, hogy ennyire üresek lehetnek az ember által épített és használt környezetek.
Vízálló telóval így szelfizik az ember - a kút alól
Csillebérc annyira megdolgoztat másodszorra, hogy szinte semmit nem érzek, se illatot, se katarzist, csak a végtelen megkönnyebbülést, hogy valamikor vége lett a dzsungeltúrának.
A hárosi Dunapartnak pangó víz, hal- és ártér szaga van, ahogy a kiszámíthatatlanul és göröngyösen szaladó ösvényt követem kanyaról-kanyarra. Vajon el lehet itt menni az érdi magasparton át Százhalombattára?
A velencei Meleg-hegyen a szél kergeti a hegytető forróságát - éppen az első Ingókövemet méregetem. Magával hozza mindazt azt az illatot, amit csak akkor érez az ember, amikor kellően messzire lát. Igaz, talán más alkalmakkor nem keveredik bele az ember saját izzadságszaga, de hát végtére is én mondtam Daninak, hogy rögtön kezdésnek menjünk fel a kilátóra. Ezen a napon végre találkoztam a sajtos-tejfölös-fokhagymás olajszaggal is, ez egy nagyon-nagyon fontos, hovatovább esszenciális összetevője a mindenkori nyárnak. Azt a leégést, ami után két napig nem tudtam aludni, persze jobb lett volna elkerülni. (Iris, aloe vera és körömvirág-krém illat)
Amely találkozásra nem számítottam, az a feszített víztükör klórszaga, a városi strandok és uszodák kötelező kísérője. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól esik majd újra úszni, és hogy egyáltalán le tudok úszni másfél kilométert, még ha 50 méteres szakaszonként is. A paksi strandon nem volt tömeg, szinte mienk volt a nagymedence, és addig játszottam a Fenixem úszás módját tesztelve, hogy észre se vettem, hogy szinte érzékelhető távot sikerült összekalimpálni.
Annyira fellelkesedtünk Annával, hogy elhatároztuk, otthon is eljárunk úszni - majd újra szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a Nyéki Imre uszodában több mint 17000 forint egy 10 alkalmas bérlet, amit még csak megosztva sem használhatunk.
Most pedig a nyár legvégén, elkövetjük a lehető legsablonosabb nyaralást, elmegyünk Horvátországba egy hétre. Én ugyan vélhetően a legtöbb magyarral egyetemben szintén itt értettem meg először, hogy mit jelent már kilométerekről érezni a tengert, de nem bánom, hogy idén nem újítunk, csak menjünk már.
Futni még úgysem futottam a dalmátoknál, van mit pótolni.