Oké, Peti, kétféleképpen kezdheted. Mondhatod azt, hogy túl gyáva voltál nekimenni még gyalog is a Vérkörnek, vagy mondhatod azt, hogy osztottál, szoroztál, kevés a napi 10 órára csökkent világosság az erdőben, megjött a szar idő is, hideg van ahhoz, hogy túra-futás kombóban, futáshoz vastagon, túrához vékonyan öltözve legyél kint 15-18 órát mindenféle háttérttámogatás nélkül. A kocsi messze, kiszállni nem tudsz, Budapestről sem tudnak leszáguldani, hogy  kiemeljenek a kör adott pontján. Oké, oké, ez jó lesz, na írjuk.

Nagyon beterveztem a Vérkört erre az évre, és ugyan okom nem volt rá, de én lepődtem meg a legjobban, hogy közelébe nem jutottam, annak, hogy ilyet tudjak futni. A kis Szénás kör, a másodpercek híján négy órás maraton azt mondta, hogy nem haladtam semmit ebben az irányban. Rendben, akkor futok kicsit, és gyalogolok sokkal többet, engem semmi nem állíthat meg, ha egyszer felírtam magamnak a 77 kilométert erre az évre. 

Aztán osztottam-szoroztam, rájöttem, hogy ezzel a gyaloglós-futós kombóval is kifutottam már az időből erre az évre.  Kevés már a napi 10 órára csökkent világosság az erdőben, vasárnap megjött a hidegebb idő is, hűvös van már kint ahhoz, hogy túra-futás kombóban, futáshoz vastagon, túrához vékonyan öltözve legyek kint 15-18 órát mindenféle háttérttámogatás nélkül. A kocsi messze, kiszállni nem tudok Budapestről sem tudnak leszáguldani, hogy  kivegyenek a kör adott pontján. Persze mehetnék valakivel is, de hogy egyedül legyek, legalább az első alkalommal, az alapfeltétel volt. Tudnom kell, hogy képes vagyok rá egymagam is.

Pedig nagyon menni akartam, vettem leárazva egy terepfutásra is értelmezhető fejlámpát, be is volt készítve a track az órámra, de ehh, hát basszus, idén már így nem lehet menni, elfogyott a Vérkör a boltban. Picsába.

A szabadon maradt nappal viszont kezdeni kellett valamit, hiszen direkt eltakarítottam onnan mindent, bevásároltam energiából is, Anna is úgy szervezte a napját, hogy nem leszek, tehát nem lehettem. Egyetlen helyen lehettem, ami valamennyire is alternatívája lehet a körnek, legalábbis, amivel célra tartok. A másik kör. Kisebb, barátságosabb, közelebb van, és már voltam rajta. Van mit javítani, tudok is javítani. A szemem felragyogott, a jövőm kitisztult, a motor felpörgött: a Szénásra megyek.

Kényelmes kelés, már amennyire egy cicatime szerinti későn kelés egy embernek kényelmes lehet. Emberidőben ez hat-fél hét helyett fél nyolcat jelent. Reggeli, irgalmatlan mennyiségű szüttyögés. Ahogy lekerült rólam a nyomás, laza lettem, nyugodt lettem, hogy mennyire, azt talán jól jelzi, hogy már a kocsiban jutott eszembe, hogy nevezni is kellene, és a múltkor vízhatatlan bugyiba nyomtatott, most otthonfelejtett itinerre is csak legyintettem, hogy másfél hónapja voltam, kivülről tudom az utat.

Ez különben igaz is volt kilencvenöt százalékban, a maradék ötben pedig sokkal magabiztosabban választottam ugyanazt a rossz utat, mint múltkor, és teljes elégedettségben mentem sokkal tovább, magamban mondogatva, hogy most jól megmutattam, szereztem egy csomó perc előnyt, háhá, lehet, hogy FÉL ÓRÁT is lefaragok, az lesz a valami! 

Bzzzz. Letérés. 

Elnézést, mi a fasz?

A csomó perc előny megint ilyen fejbeli dolog, mármint, hogy nálam a mai napig ezek csak a fejemben léteznek, de ott nagyon. A valóságban a múltkor is majdnem hibátlanul megfutottam (sétáltam, nyögtem, kocogtam) a pályát, és ahol nem, és az itinert néztem, vagy eltévedtem kicsit, ott most vetkőztem, pisiltem, képet készítettem - vagy eltévedtem kicsit.

Ennek ellenére azt éreztem az első nyolc kilométerem, hogy repülök, megfutottam mindent, amit szeptemberben már az elején sem, gyorsabban kezdtem (viszont a QR kód csekkolás UTÁN indítottam el az órámat, aminek még be kellett tölteni a vaktérképes navigációt is, tehát hiába trappoltam lefele 5:24-gyel Solymáron az erdő irányába, az összeségében lehet, hogy lassabb volt, mint az első alkalommal hat percesre óvatoskodott első km), és tétovázás nélkül rallyztam bele minden beláthatatlan fordulóba, én magam voltam az aktuális rally világbajnok, akármelyik dupla vés bajnokságon, sajnos az utolsó név, amit tudok az Colin McRae, azt is csak a játék miatt, mert egyszer majdnem vezethettem számítógépre köthető kormánykerékkel. Őrület lehetett volna, még most is beleborzongok!

Kétség nélkül ez a kedvenc részem, leereszkedés a Remete-szurdokhoz, az első pont előtti utolsó km

Száz százalékos kisdobos, ha jó a kedved csapd össze a tenyered életérzéssel rongyoltam be az első ellenőrzőpontra, nem kerestem, hol a kód, hanem a jelen lévő kisgyermekes anyát némileg meglepve teljes határozottsággal letérdeltem a farönk elé, és lefotóztam. Szerintem kicsit örült, hogy a gyereke előlem elzárva, az Örkény telefonfülkében próbál megbírkózni azzal a fura mesével, amit éppen hallgatott, mindenesetre nem pazaroltam magyarázkodásra időt, hogy egy bizonyos szubkulturában van rá logikus magyarázat, higgye el, teljesen rendben van, amit csinálok, hanem rávetettem magam az éppen nem zenélő kútra, ittam, és futottam tovább.

De valami megváltozott bennem. Elszontyolodtam. Nem azért, mert a néniék miatt nem fértem be a fülkébe, holott múltkor megígértem magamnak, hanem mert sokkal, de sokkal kisebb lett az első itt csekkolásomhoz mért előnyöm ahhoz képest, amit ekkora vágta után vártam. 1:01:48 az 1:05:05-höz képest. Hát hol van ebben a negyed óra előny, amit fejben megéltem?? Hát sehol. 

Megilletődve futottam hát tovább Remeteszőlős egyetlen vízszintes utcáján, és az a pár száz méter elég volt ahhoz, hogy fehúzzam, feltüzeljem magam. Hát ha versenyt akar a Marcsinkó, akkor megkapja! 

Igyekeztem több, vagy egyáltalán futómozgást végezni, ott ahol múltkor nem voltam erre képes, vagy éppen óvtam magam még a hátralévő ismeretlenre. 

Sajnos itt jött azonban az a kereszteződés és kanyar, amit maximális, Lütyő felügyelői kárörvendéssel vettem be (amikor végre csapdába csalta a nudistákat), hogy háhá, itt van az én újabb öt perc előnyöm, és akkora lelombozódás volt, amikor jól későn egyáltalán az órámra néztem, hogy a őszi fák csak döbbent némasággal néztek, hogy ezt így is lehet? Visszasétáltam, megkerestem a jó utat és ott is jó időbe került, mire túljutottam a pofonon. A második ponton így már csak másfél perc előnyöm maradt (02:06:57 összidő a 02:08:31 képest). 

Ideje volt beismerni, hogy nem vagyok gyorsabb, mint szeptemberben. Miért is lennék, hiszen csak másfél hónapja volt, ugyanúgy el van készülve van az összes izmom a lábamban a nem szokott felülettől, emelkedőktől, földön nem pattanástól, mint akkor. Nem vagyok sem vékonyabb, sem szebb, sem fiatalabb. Csak szebb.

Amikor ezt letisztáztam magamban, újra jobb kedvem lett - a szépség fontos tulajdonság -, ami nem volt nehéz feladat, mert elég sokan voltak az erdőben (és ők mind láthattak engem, a szép embert). Zavarni csak párszor zavartak, de lenyeltem minden kommentem, főleg, hogy igazából pl. az apa is ráébredt arra, hogy nem az éppenhogy egyszemélyes szélességű hídon kellene a fiának zoknit cserélni, amikor odaálltam eléjük, hogy most akkor hogyan tovább. A legtöbbször szóltak egymásnak, hogy "futó!" ("Ló?" "Milyen ló, ja ez nem ló!" "Jó napot, köszönöm, nem, ez csak egy futó!"), és jó, néhol már komikusan kitüntető figyelmmel kezeltek, és óriási helyet hagytak. De maga a sok köszönés, megszólítás, pár mondat sem hagyott esélyt arra, hogy magamba zuhanva, gondolkozva, meditálva haladjak.

Első nekifutásra a második és a harmadik pont között ment el embertelen idő. Ott másztam fel a kilátóra, de ez önmagában még az utána következett "na merre továbbal" is csak 10 percet jelentett. A legrengetebb időt Nagykovácsin, a kút útán, a Szénásra való négykézlábmászással tököltem el. Ott van egy több mint két kilométeres, laposabb, lustább emelkedő, ami alapvetően, ha nem is gyorsan, de jól futhatónak számít terepen. Legalábbis ezt gondolom én. Másfél hónapja is ezt gondoltam -  végig a két kilométren keresztül, amíg felfele sétáltam, mert futómozgást végezni gyakorlatilag nem voltam képes.

Most (szigorúan érzésre - a blog alapvetése, hogy  "nem úgy mesélem ahogy történt, hanem ahogy emlékszem") itt sok időt nyertem, büszke is voltam magamra, hogy egészen a legfelső kurfliig felfutottam, onnan már csak száz méterre volt a fából, drótból készült forgókapu, amin átszuszkolva magam megkezdtem a végső támadást a Nagy-Szénásra. 

Elővettem a telefonom, megnéztem a Szénás kör oldalán, hogy első alkalommal mikor értem el a hegy után következő, harmadik és egyben utolsó pontot. 3:51. Rengeteget fogok nyerni, húzás! 

Sokkal hosszabb az út, mint emlékszem, szokás szerint el is vesztem a fókuszt, valami egészen más úszik be. A cipőm. Minden egyes lépésnél centi vastag, finom port ver fel, koszos glóriaként öleli körbe minden léptemet. Egyáltalán nem ismerem a környéket, nem tudom, hogy mindig ilyen-e, de az jut eszembe, hogy úristen mióta nem eshetett itt sem az eső.

Hogy meddig lesz ilyen szép az erdő, hogy mennyire nem normális, hogy egy ilyen nyár után még rátesz egy lapáttal a vénasszonyok nyara, hogy elfogy a Duna, hogy állatkínzás nélküli tusfürdőt kerestünk, de arról meg kiderült, hogy mikroműanyagos. Hogy azt mondják, ne legyek valami átfordult, neurotikus, környezettudatosvegán hipsztergerillaharcos, és értem, mit akarnak mondani, és én magam is sikítani tudnék a világvége pániktól, mert unom, mert fáradt vagyok tőle, mert az egyéb -hadiállapotok már így is eléggé feszítenek.

Egy pár fekszik az út mellett, teljes erőbedobással napoznak. Felnéznek, ahogy elmegyek mellettük, odaintek, hogy nektek van igazatok, ez a legjobb - ez kicsit visszarángat magamból a jelenbe. Nemsokára érkezik a balos forduló, egyenesen fel a Nagy-Szénás kopár tetejére. Útközben csinálok pár képet a kilátásról. Most sem látni jobban messzire, mint előző alkalommal.

A páros tető is tele van kirándulókkal, az utolsó szakaszon már alig maradok egyedül akár egy percre is, nagy a nyüzsi, vissza Solymár felé. Nem is töltök el egy percet se a csúcson, békebeli a hangulat, de vár az utolsó QR-kód, lent a menedékház romjainál.

03:33 a 03:51-hez képest. 

Megpróbálom picit méltóságteljesebben teljesíteni az utolsó szakaszt, ebben kifejezetten segít, hogy sok a szemtanú.  Rettenetesen kész van a lábam a folyamatos lefelétől, pedig innen csak az van. Most, ahogy pénteken írom ezeket a sorokat, már túl vagyok egy lazább, egy órás, aszfaltos síkfutáson, de még mindig a hétfői kínzástól fáj a négyfejű combizmom. Egész héten halálos ellenség volt minden lépcsőfok, minden lejtő.

Furcsamód a legeslegutolsó kilométerek fájnak a legjobban, amikor már Solymárfelsőről csorgok lefele a Solymáralsóra a szögegyenesen zuhanó aszfalton. Akár sirhatnék is, vagy nevethetnék is kínomban, ehelyett azt mondogatom magamnak, hogy a lábak majd megbocsátanak - biztos valamelyik Spartathlonos beszámolóban olvastam, nem tudom. 246 km. Ettől a 32 kilométertől sokkal jobban kész vagyok fizikailag, mint a maratontól. Vajon milyen lehet a maradék 200 km? Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartozunk.

Ugyanott elrontom az utolsó utcát, ahol először is elrontottam, de így legalább fejből tudom az utat. Nem az ismerős arc vár rám, egy biciklis srác hajol valami papír fölé a művház ablakában. Gyorsan leolvasom a célkódot, 04:14:37. Örülök, a közepén nem gondoltam volna, hogy bármit is reszelek a 04:38:00-ból.

Kérdezem a srácot, hogy ő ma az ügyeletes? Igen, Gergő már nem bírja, aznap vagy harmincan vannak kint a pályán.

Berobbant a Szénás kör, gyakorlatilag sikerre volt ítélve. Ezúttal kapok cuki hűtőmágnest is, utolérte magát a gyártás - ezeket nagyon követelte a nép. Az érem most már ezüstszínű, rá is harapok fotózás közben, mert az menő - és ki tudja, mikor lesz aranyam.

Megszenvedem a hazavezetést, legszívesebben nyújtott lábakkal pedáloznék, de nem jön hátra a kormány. Nullás sör-szenya kombó ezúttal kimarad, jobban osztottam be a kajálást, nem vagyok annyira borzasztóan paffon. Jól és jókor reggeliztem. A valami elképesztően rettenetes Powerbaros, kakaós, lapított tehéncsokit egész úton majszoltam kisebb adagokban. Ilyet többet esetleg nem veszek. A Power Gel nekem még mindig bejön (leginkább a lime-os, mert az nem émelyítő) - főleg mert egyszerűen elérhető, és nincs vele bajom, tehát ki sem próbáltam eddig nagyon mást. (Bár azt mondják a Maurtennel lehet két órás maratont futni, lehet, hogy váltani kellene.) Ebből egyet toltam be. És ennyi. Vízből most csak a kétszer fél literes tőggyel indultam el, és csak Nagykovácsin, 20 km-nél töltöttem újra mindkettőt, addigra éppen elfogyott, ami nálam volt.

A kisebbik Szénás kör másodszorra is tök jó kaland, remek játszótér, lebecsülni sem lehet. nem is kell, és nem is tudom, mert széjjelszed rendesen. Remélem hogy közelebb is visz a célomhoz is. Mondjuk biztos, egyszerűen csak gyakorolni kellene aszfalton túl is, sokkal többet, mint ahogy eddig tettem. 

Novemberben még megnézem, hogy ezzel az évvel a hátam mögött mit tudok lepakolni a siófoki félmaratonon, de onnan megint enyém az egész fehér lap, csak rajtam áll, hogy mit firkálok rá. Első lendületből mindig táválmokat szoktam, soha nem tempót. Biztos így lesz most is.