Kezdjük az elején. 96 kiló vagyok.

Mindig azt várom, hogy mikor érem el az alját, ha lejtmenet van, mert régen azért sokszor volt ilyen, hogy leértem, lefeküdtem az agyóceán legmélyén. Tudtam, mikor vagyok ott. Aztán egyszer csak - mert muszáj, mert ösztön, mert elég lett - ököllel rávertem a padlóra, és valahogy visszatornáztam magam a felszínre. Millió ilyen alkalom volt, és csodálatos dolog újra levegőt kapni.

Egy éve vártam az alját, és amikor már azt hittem, hogy ez az, akkor még mindig nem az volt, még ment az idő, még feljött további három kiló a kilencvenháromra is. Nem jött el az alja, egyszerűen csak másképp éltem, futás nélkül,  és valamikor a hosszú hónapok alatt rájöttem, hogy ezt a végtelenségig lehet csinálni. Apa is egyszer csak elhízott, amikor elengedte az egészet, és nem volt visszaút. Szar élet, kaja, pia, cigi, és elszámolt még húsz évet, és meghalt.

Rengeteget álmodom megint visszafelé.

Persze az egész világ megfordult azóta. Németországból az utolsó utáni pillanatban menekültem haza - és nem mondom, hogy ne érezzük az iróniát, hogy onnan menekültem Magyarországra a vírus elől, de ketten is vártak rám itthon. Jegyátfoglalás, járattörlés, semmi nem indulás, határlezárás, kocsit bérlés, hazavezetés, Hegyeshalomnál megszökés, harmincnagyonsokorát ébrenlevés után hazaérés. Két hét karantén, home office, rengeteg ülés.

A vádlizsibbadások, az ide-oda, innen-onnan kisugárzó diszkomfort lassan megtalálta önmaga forrását, és ahogy meggyógyult a lábam, teljesen összeszarta magát a derekam.

Ez már nem piriformis, nem is ott fáj, illetve az is csak  egy tünet. Gyulladtan ég a gerincem, ott, ahol van az a hülye hajlatom, ami fent előredobja a hasam, lent kidugja  a fenekem. Nem segített neki sem a pluszban ráakasztott tizenöt kiló, sem a rengeteg rossz szék, sem az ülés egyáltalán. Ráadásul minden házimunkához hajolni kell. Hajolni kell a mosogatógéphez, a porszívózáshoz, a felmosáshoz, a rendrakáshoz, az alomhoz, mindenhez.

Abszolút kész vagyok, ülök a kanapén, piálok, alszom. Ennyi. Azt mondom, várok. Túlélek. Pedig csak vegetálok. Amikor újra ketten vagyunk, elkísérem Annát várandóssétára, két, két és fél kilométerek lehetnek ezek, néha-néha kiereszt a végére a gerincem. Mozognom kellene. Lemegyek kétszer-háromszor gyalogolni, az egyik végén tudok két kilométert kocogni, de aztán újra nem. Valahol itt vesz rá Anna, hogy jelentkezzek megint a Kelenfánál, ha nem is gerincjógára (az most nincs), de online gerinctornára. Hát gyerekek, ezek aztán kurvára őszinte pillanatok, ott a szobában a polifoamon, a Zoom előtt.

A 60 perc túlnyomó része kifejezetten basic, nagymamás mozdulatokból áll össze, semmi komoly mozgástávot nem kell bejárni. Nyújtasz, tárogatsz, beleguggolsz, felhúzol, tartasz, ilyenek - és nem megy. Már a hatodik percnél nem megy. A tizediknél már az órát lesem, pedig csak akkor indul be igazán a piláteszbuli. Harminc-harmincötpercig vagyok magamnál, itt már maximum a hatvan százelékát csinálom, negyvennél térünk át tipikusan a másik lábra, másik oldalra, és itt kikapcsolok, valahol az ötvenötödik percnél, a nyújtásnál érkezem vissza az öntudatomhoz. Előtte van a katarzis, például az akkor-ezt-most-kitartjuk-plank, amit persze, az edzés vége fele az első húsz másodpercben sem tudok tartani. Ehhez képest, háromszor kellene alkartámaszba lemenni és onnan visszajönni. De eddigre már rég ég a pörc, remegnek a tuskók, zselé a has, szétrobban a far, sikítanak az inak, és még csak dobolni sem tudnék a tatamin, hogy feladom. Homlokon támasztva zihálok-reszelek bele a polifoamba, mellettem hevernek a sunyiban rég eldobott, súlyzónak szánt, fél literes palackok.

A gerinctorna megsemmisítően, gyötrelmesen, kíméletlenül célratartó - és mint ilyen szinte instant módon újjáépít, erőfesztítés nélkül ülök egyenesen a széken - másképp nem is tudnék az egész hátamat tartó, plakátméretű izomláztól - , szabadabban hajolok, mert valahogy kimozdul a gerincem abból a vörös izzásból. Bemozog, beropog, és élvezem végre egészen másképp sikítanak az izmok. Nem is plakát, inkább egy páncél a hátam az izomláztól, szét van szakadva a hasam is, egy teljes hétig fáj a legapróbb szarásnyomás is - ha tudom, inkább csak hagyom, hogy csússzon - , az ágyból kikelés, minden, a legapróbb hasprés is ott, mélyen, a háj és a puhaság alatt.

Féltem futósba öltözni, mi lesz ha kiderül egy kilométer után, hogy mégsem használ? Az első két-három kilométert sétálom, aztán bele-belecsoszogok, mintha nem is futnék, észre sem veszi a testem, nem is csinálok semmit, itt se vagyok, ártatlanul füttyögök. Sikerül becsapnom magam, boldogan érek haza. 

Következő alkalommal csak az első kilométer a séta, aztán csoszogok. 

Harmadikra talán már hét alatt is van kilométerem.

Az ötödik alkalommal már meg is futok rendesen egy erős kilométert, hat tizenhuszon perces ezerről beszélünk,  de már itt is százhatvan környékén veri szét a fülemben a vér a saját zihálásomat.

Ma öt negyvenkettő volt az utolsó kilométer úgy, hogy tegnap is kint voltam. Ráállok a mérlegre, 95,8. Nem érdekel, belenézek a tükörbe, és nem ezt látom, nem a pántra ráhajoló férficsöcsöket, nem a kitelt, palacsintaszínű felkart, nem a Moto-Moto-szerű egybehast, azt látom, hogy futottam, izzadt vagyok, és, hogy ott vagyok bent valahol: semmi más nem érdekel, csak a savanyú szagú pólóm, a rituálék, az a 10-15 perc a futás kétharmada és a vége között, amikor végre-végre elkezd dolgozni a gép, önjáró lesz, felkel, könyökre támaszkodik, feltérdel, talpa a földet éri, kinyomja magát és elindul, és  lép és még, és még, és fut, és azt gondolom, hogy egyszer meg fogom futni az ubét, és ezt elhiszem.