Ismeritek azt a végtelen pillanatot, amikor órákon keresztül valami órási szopásban vagy, de tényleg, valami iszonyatos, idegig ható zsigerelésben darálnak le kétszer, háromszor, tízszer, és már nem számolod a veszteségeidet, csak az számít, hogy valahogy kikerülj a hirigből? És már magad sem hiszel benne, de egyszer csak mégis vége lesz.

Legyen ez a Muzsla trail.

És akkor elmész pizzázni Pásztóra, kiveszel egy jéghideg sört a hűtőből, arra készülsz, hogy perceken belül egekig csap majd az önjutalmazás, és ekkor - nem előbb és nem később - pontosan ekkor, amikor nem csak esendő, gyenge és sebezhető vagy, de már a mentális pajzsaidat is leeresztetted, készül az étel, iszod az első kortyokat a hideg sörödből, ekkor szúr beléd az univerzum a bordáid között, ferdén, fel, egyenesen a szívedbe: 

A 16 éves pultoslány, ártatlanul, jószándéktól vezérelve, látván, hogy két idősebb faszi tért be hozzá, bepörgeti a '96-os retrolemezt, Magyarország egyetlen megmaradt mp3-as cédéjét. És a Hip Hop Boyz elkezdi énekelni, hogy "Hétvégén felmegyünk a hegyekbe"...

Ha a trail nem öl meg, a fiatal, pásztói pultoslányok megteszik.

--

Kilfish szó szerint azzal adta el ezt a versenyt egy hónapja, hogy -idézem -, "tök jó verseny lesz, hacsak nem tol ki velünk nagyon az időjárás, az útvonal is inkább folyamatos hullámvasút, nincsenek benne olyan meredek szakaszok mint az UTH útvonalán". Ezzel meg is kapta a blog szuperfőgonoszának életfogytig tartó szerepét, szerintem ezt a csúsztatást egyszerűen nem lehet felülkínálni.

A villain tehát adott, főhősünk ártatlan, de főleg gyanútlan, és szupermentes. Még nem sejti, hogy puszta statisztikákba konkrét gyilkosságokat lehet elrejteni, hiszen a tapasztalatlan, és naivitásában lelkes szemének

a 27 km / szintemelkedés: 1130 m D+ / szintidő: 5 óra (Muzsla) papíron nem sokban különbözik

a 31 km / szintemelkedés 895 m / szintidő futva 5 órától (Szénás Kör),

a 29 km / szintemelkedés 708 m / szintidő 5 órától (Bodri Trail), vagy

a 42 km / szintemelkedés 1000 m /  szintidő 7 órától (Sunset eTrail).

Később, mint a képekből látható, természetesen kiderült, hogy főhősünk főleg azért mindenmentes, mert eddig rendezett japánkertekben futott, amiket ő a Himalájának gondolt.

Ha őszinte akarok lenni - márpedig kénytelen vagyok -, ki kell mondanom, hogy szupermentes főhősünk nem ártatlan, és gyanútlan is csak azért volt, mert kurvára tájékozatlan.

Nem ismertem a Mátrabérc hírét. Leírtam, kint van. Vállalom. Pár éve még le mertem írni itt a blogon azt is, hogy nem ismerem Csanyát, ez az időszak nyilvánvalóan elmúlt, de el kell ismernem, hogy amíg nagyon sokat tudok arról, hogy mit hol kell vásárolni,  addig a felületes olvasgatáson, lájkolgatáson kívül szinte semmi ismeretem nincs a sport ezen, ilyen mértéktelen aljasságokra képes ágáról.

Amikor kiválasztottam a Muzslát, az nem volt több, mint egy alkalmas időpont és egy olyan táv, amelyre azt mondtam, hogy azon biztos végig tudok menni. Amikor neveztem, a Mátrabérc, a Muzsla nem volt más, mint egy ismerős, már többször hallott, olvasott név, nem tudtam sem a történelméről, sem a kultuszáról, sem arról, hogy van kultúrtrail és van gonosztrail. Kérdés, hogy ha utánaolvasok és kiderül számomra, hogy Magyarországon ez A Terepverseny, (szándékosan nem mást, hanem a Kiazmus blogot linkeltem be, össze is gyűjti a sok tudnivalót, okulnivaló is van benne vastagon, az élmény is hasonló - csak nagyban -, és olvasni is élvezetes) megijedtem-e volna annyira, hogy elálljak a nevezéstől még a kisebbik a betétfutamra is? Valószínűleg nem, hiszen a pont a hype, a népszerűség, a jól hangzó, divatos hívószavak voltak az okai annak is, hogy elsők közt legyek, akik neveztek az UTH Szentendre Trail 54 kilométeres távjára. Csak most, vasárnap derült ki, hogy fogalmam sem volt, hogy akkor mi a fenét is csináltam. Erről később, máskor, ezen még rágódom. Van miért.

Hogy baj van, az rögtön az ötödik kilométer után világos lett. Túl sok futást már addig sem tartalmazott a történet, de a Rédei-Nagy-patakon való átgázolás utáni emelkedő bevitte az első szuperhegyinindzsa pörgő-forgót, egyenesen az arcomba. Az életemért kapaszkodtam felfele a hegyoldalon, és pillanatok alatt elfelejtettem, hogy pár perccel azelőtt véletlenül bokáig belecsúsztam a patakba. Mire felértem a tetőre, készen is voltam aznapra a futással.

Megnéztem az órámon a szintrajzot: az első, legkisebb csúcson voltunk túl, meg egy kis meredekebb tollvonáson. És még jött két sokkal nagyobb hupli a pályarajzon. Ekkor már értettem, hogy itt nem lesznek megkönnyebbülésszakaszok, futható lejtők, sikerpillanatok. Egy másik ligába tévedtem, aminek a létezéséről addig a pillanatig nem is tudtam.

De korán volt még, lekapcsoltam az agyam automatára, leszűkült a tér és a világ az előttem, mögöttem lévő kisebb csoportokra, tartottam a lépést. Néha láttam magunkat, mint emberfalkát, ahogy évezredekkel korábban, szótlanul, sorban, kocogva üldözzük a prédát. Rásegítettek a vízióra az életemben először megjelenő, sokaknál kézben tartott nordic walking botok. Aztán az alfa, valahol elől ritmust váltott, gyalogolni kezdtünk, hosszan-hosszan, kilométereken át, felfelé. Nem futottunk. 

 7,3 kilométert a Smashrun szerint is csak gyalogoltam, de a mellette lévő két oszlop sem tartalmaz futótempót..

Múltak a kilométerek, és nem futottunk. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e rá. Még mindig a Bodri-Trail katalógusából kerestem azokat az enyhe, robotolható emelkedőket, amiket ott, a mínusz két fokban, azon a kultúrtrail pályán kocogva hódítottam meg.

Az elején bele-belefutottam itt is, elszakadtam egy nagyobb bolytól, kialakítottam magamnak a helyezésem, ami jó ideig kitartott, de aztán beleragadtam a nemfutásba. Se előttem, se mögöttem nem indult meg senki, és ez addig tartott, amíg el is fáradtam, és kedvem sem volt nekiállni újra kocogni. 

Ez valahol a tizenegyedik kilométerig tarthatott, de csak a térképről nézem, nagyon hamar kikoptak belőlem a Muzsla emlékei, alig-alig van meg egy-egy pillanat:

 - Kiderült, hogy nem tudok gyorsan gyalogolni felfelé. Vagy négy embert jegyeztem meg, akikkel nagyon sokáig játszottuk a csigafutamot. Megelőztem őket, aztán meg ők húztak el mellettem újra és újra felfelé. Bele-belekocogtam mögöttük, hogy tartsam a széthúzódó falka tempóját. A sarkukban megálltam, vártam a lejtőt. Az egyikükből ellenség lett. Túlöltözött, hosszú fekete nadrágra vett rá még egy rövid nadrágot. Nem tudom, hogy bírta, de butaság volt. De bírta. Valami Nike Lunarfaszomtudjami lehetett rajta, semmi trail cipő. A legolcsóbb, decathlonos minihátizsák feszült a hátán, valami másfél literes pet palackban vitt benne folyadékot, de sokszor csak félvállra csapta és úgy GYALOGOLT. A srác gyakorlatilag nem végzett futómozgást. Teljesítménytúrázott. És nem tudtam lehagyni! Ott volt az emelkedőkön előttem, ott volt a lejtőkön mögöttem, és én rogyadozva, olvadt térddel, remegő vádlival, és égő combbal botorkálva kocogtam körülötte, mint egy fáradt légy, amíg ő kirándult. Gyűlöltem, akárhányszor megláttam, gyűlöltem őt, miközben magamat gyűlöltem, mert nem tudtam erőt venni magamon, hogy végre elinduljak, hogy valamit csináljak ebből a versenyből.

- A napnak kitett szakaszokon ijesztő meleg fogadott minket, de szerencsére leginkább a ránk boruló erdő alatt haladtunk. Nem éreztem, hogy a meleg miatt lenne bajom, a talaj sokkal nagyobb  ellenség volt. Ennek ellenére kiült a só minden holmimon, leégett a nyakam és a karom is. Lehet, hogy kellene már sótabletta erre távra is? Lehet, hogy azért készülök el ennyire végletesen, mert teljes tévedésben vagyok arról, hogy mit és mennyit kellene bevinnem ebbe a puhatestbe?

- Meredek, nyílt, köves, kavicsos, sóderes lejtőn szakadunk alá egy domboldalban, alig-alig tudok felnézni az előttünk megnyílt hegységre, pedig a sászöld minden árnyalatában zsonganak a fiatal levelű erdőhalmok szemben, a völgy túloldalán. Aztán újra ránk zárnak a fák. Megyünk tovább.

 - A levelek között foltokban süt be a nap, apró mozaikokban villódzik a fény-árnyék játék, és nem tudom, hogy mit látok. Avart, követ? Iszonyúan félek, de keskeny ösvényen kanyargunk, sokszor lejt is, tolni kell, tolni akarom a társakkal, tartani akarom a lépést, nincs is igazán hol elengedni a mögöttem jövőket. Nem értem, hogy tudnak ennyire gyorsak lenni, bennem lépéseket aprózna a félelem, ha hagynám. Rettenetesen koncentrálok, hogy ne essek el, és, hogy értsem is, amit látok a lábam előtt. 

- Mélyen, meredeken haladunk lefelé, valaki elképesztő sebességgel ront lefele, éppen félre tudok állni. Egy nő az, megköszöni, de nagyjából azzal a lendülettel ki is tér az ösvényről, a nagy fűben fut, majd még arrébb tart. Lehet, hogy nagyon űzte a muszáj, azt végül is meg tudom érteni, de miért kellett ehhez kamikáze akcióban veszélyeztetni magát és másokat?

Elfelejtem, mert egy másik lányt ülni látunk, telefonál. Baj van, nincs baj? Csak telefonál. Nem vagyok benne biztos, hogy nem volt baj, de mögöttem nagyon mondták, hogy csak telefonál. Talán ő kiabálta utánunk, amikor rákérdeztek mások. Nem fogtam fel, hogy mi történik.

- Már a házak tetejénél ereszkedünk le, mire felfogom, hogy Mátrakeresztes jön. Teljesen csak az adott méterekben létezem. Vagy magamra figyelek felfelé, vagy az útra lefelé, nincs pihenés a kényszerpercek között, tolnak, húznak a pillanatvállalások, a tempót tartani akarás, nem a magam ritmusát járom. Úgy soha nem érnék be, nem jutnék el semeddig itt.

Ugyanezt élem meg a frissítő pontnál, egy lány kikapja a kulacsaimat a zsákból, mit adjon bele? És már teszi is vissza őket, jézusom. Gyorsan eszem egy banánt, ugyanaz a lány adja a levágott pet palackban az izót, de addigra legalább elő tudom halászni a softpoharam, csináljuk már rendesen. Külön rá kell néznem az arcára, szinte tudatos utasításba adom magamnak, hogy nézzem meg, egyáltalán ki foglalkozik velem, hogy tudjam később, legyen egyáltalán kit visszaidéznem, annyira csak kapkodom a fejem a nagy sietségben. Elképesztő a kiszolgálás, velem van a baj, nem uralom a pillanatot, semmit sem uralok, csak hagyom, hogy megtörténjen velem mindez. Rángat, tol, húz, szétráz, dobál ez a 27 kilométer, én nem ilyen lovakhoz vagyok szokva, egy csoda, hogy megmaradok rajta akárhogy is.

Én megállni, pihenni, összeszedni akartam magamat, egy magamra eszmélős, rendberakós, nagyot szusszanós, pillanatálljt akartam Mátrakeresztesen, de már készen is vagyok, és nincs más hátra, mint elindulni. A főnöksrác nagyon kiabál, pörgeti a frissítő csapatot, minket is, hogy mindenki egyen, igyon, mert igen: a nagy emelkedő jön, megyünk fel a Muzslára! 

Nekem már kurvára mindegy. Ugyanúgy nem futunk, mint ahogy eddig nem futottunk, de már sietni sem tudok. Fent, a Muzslán, az utolsó leggonoszabb kapaszkodó előtt van még egy vízállomás, ketten várnak. Az egyikük két napközis kancsót tart a kezében és álmos hangon hozzám fordul, amíg a társa vizet tölt a poharamba. "Ne haragudj, megkérdezhetem, hogy mennyit futsz hetente?"

Hű, bazmeg, akkor nagyon szarul nézhetek ki, itt valami nagyot kell mondani.

"Ötvenet."

Végül is van, hogy megfutom, sőt, többet, is, bár a tavaszom jellemzően marhára nem erről szólt.

"Az ötven az teljesen jó ehhez a távhoz."

"Hát igen",  válaszolom, "csak ugye..." - és ezzel felintek a szemközti falra, ahol rögtön fel kell mennem egyenest.

"Igen, a dombot nehezen lehet mással pótolni!" Ebben maradunk. 

"Az Isten áldjon meg!", köszön el még tőlem, és nem tudom eldönteni, hogy most minek is voltam az imént részese.

Befogok egy férfit a falon, alig-alig tud haladni. Káromkodik, amikor beérem, hogy bazmeg ez kurva kemény. Annyit tudok neki mondani, hogy azaz!

Felértünk, és itt volt a versenyem vége. Meghaltak a lábaim, innen már a lefelé jött, és azt egyszerűen nem bírták. Az elhagyott boly az emelkedő alján tört felfelé, mire felértem. Utolértek. A kétszer kettes lánycsapat is elment ekkora már mellettem. Négy lány, két-két barátnő. Valahogy közöttük meneteltem a táv nagyobb részében, és arra fogadtam volna, hogy előttük érek be, de ahogy én fogytam, az egyik páros úgy erősödött, a másik páros pedig pusztán nem hanyatlott be annyira mint én. A megszédült férfit sem tudtam tartani, elengedtem.

Egy kirakatfiút néztem ki az elején, akivel bármilyen trail versenyt el lehetne adni. Jóképű, magas, talpa Salomonban, karján karmelegítő, és tetoválás, felsőtestén atléta, fején UTH kendő, borosta, biztosan ülő napszemüveg. Hátizsákján a rendeltetésszerű hurkokba vannak belefűzve a botok, és Rókától tudjuk, hogy oda általában csak dísznek kerülnek fel. Nem is használja, amíg a látómezőmben van, igaz nem is látom, hogy szüksége lenne rá. Van vagy két méter magas az ember, simán kilépi a szükséges távot és tempót a gravitáció ellen is. Talán azért nem indult meg, mert kísért valakit. Valahol itt húznak el mellettem, ő és akit kísért és vigyázott, immáron csúcssebességen botoznak, hogy csak nézek utánuk. Fogalmam sincs, hogy mit csináltak idáig, ha így bele tudnak húzni az utolsó hét kilométeren. Látom az ő technikájukat is, látom a másokét is, ahogy ha nem is gyorsan, de ruganyosan kőről-kőre ugrálva haladnak lefele, szaladós tempóban. Nem tudom lemásolni a mozgást, esélyem sincs. 

Totyogok, rogyadozok, bandukolok tovább lépésről-lépésre lefelé, meggondolva minden mozdulatot. Nincs rutin, nincs erő, nincs önbizalom. Önféltés van és fájdalom. Kétszer néztem meg az átlagtempómat a kör alatt. Valahol a felénél 8:57-nál voltam, ami később már 9:40-re lassult, itt, a végén pedig rémisztő 10-es, 12-es kilométereket szenvedtem meg, pedig azt hittem, azért ha más nem, a gravitáció miatt haladok egy kicsit.

Nem haladtam.

Elképesztő erővel fejelek le egy vastag, belógó ágat, lerepül a sapkám is a fejemről, szétrobban a fejem, üvölteni tudnék ugyanúgy a fájdalomtól is, mint a stressztől. Alám fordul a bokám, még jobban belassítok, hosszú méterek telnek el, mire múlik a fájdalom. Nincs baj. Még egyszer alám fordul, ugyanaz, a jobb, piszkosul káromkodok, megállok egy pillanatra, mert össze kell magam szednem fejben, ebből még sérülés lesz, ha így megy tovább. Viszont muszáj lemennem a célba, másképp nem jutok haza. 

És még csak itt jön a szinte függőleges lefelé, egyre inkább alábukó, köves, sziklás lejtő. Nem, hogy ellaposodna a pálya, ahogy eddig szokott az eddigi tapasztalataim és elvárásaim alapján, hanem a Muzsla még rárak egy lapáttal. Meg sem lepődöm. Ebben a kategóriában bármi jöhet, ebben a történetben én vagyok a lúzer pókerasztalnál, akit kifosztanak, én vagyok a random, sárga egyenruhás a Star Trekben, akit fel lehet áldozni, a fekete színész a horrorfilmben, aki elsőnek hal meg. Olyan területre tévedtem, ahol fizikai felkészültségem alapján semmi keresnivalóm.

Még 5 km. 10 perc. 4 km. 10 perc. 3 km. Ha ez így megy tovább, az még fél óra. Ezt valahogy be kellene fejezni végre. Haladni kellene. Ha haladnék, legalább az a nyomorult 4:30 meglenne. 

Látom a térképen, hogy hamarosan odaérek, ahol a track eleje és vége ugyanazon az útvonalon halad. Pont ezért, amikor meglátom magam előtt a patakot, azt hiszem, hogy ez ugyanaz a gázló, ahol először beleléptem a mederbe. A patak mögött emelkedő van, és hát azon én egyáltalán nem akarok felmenni, és különben is, a track azt mutatja, hogy jobbra kellene fordulnom. 

Lehet, hogy már korábban el kellett volna térnem jobbra?

Csapdába estem a szurdokban. Nincs kiút. Nem akarok visszamenni, ellenőrizni, hogy eltévedtem-e, mert brutális emelkedő várna rám, ott ahol leereszkedtem, és nem akarok előre menni sem, mert az előttem trónoló domboldal sem gyaluval készült. Az ágakon libegő szalagok sem segítenek, hiszen, lehet, hogy a pálya elejét jelzik és nem a beérkező útvonalat. Át sem tudom gondolni, hogy van-e logikai hiba a gondolatmenetemben, fel sem tűnik, hogy ez az emelkedő NEM lehet AZ a picsakemény hegyoldal, rögtön, az első csúcs után, nem jut eszembe, hogy annak még le is fényképeztem az első pár méterét. A patakot nézem, de amellett nem vezethet az út, azt látom. Próbálom visszaidézni a lefele ereszkedést, hogy lehetséges-e, hogy benéztem az irányváltást, de csak a növekvő, hideg pánikot, az ijedtséget érzem magamban nőni, és csak arra tudok gondolni, hogy mennek és mennek a percek, és senki nem jön, és...

ÁLLJ.

Összeszedem magam. Belenagyítok az órámon lévő térképbe, hátha bele tudok annyira, hogy segítsen, és igen, végre egyértelműen látszik, hogy nem pont a kereszteződésnél vagyok, van addig még pár méter vissza. Előre, felfelé kell mennem, a szalagos domboldalon.

Felérek, látom, hogy jobbra visz az út, megnyugszom. Sík. Vízszintes. Kocogni kezdek, fejezzük be már végre ezt a szart.

Szurdokpüspöki szélén is még iszonyúan fájnak a földút hatalmas göröngyei, bicsaklanak a lábaim, lábujjhegyen egyensúlyozom a vályúk szélén. Még a faluban is földút visz, aztán egy betonozott árokszél, végre egy rossz minőségű aszfalt, végre bent vagyok. Kiabálnak veszettül, hogy 300 méter. Egy, már autóba ülő futó azt mondja 150 méter. Meglátom Kilfisht a sarkon, beszélget valakivel, odakajabálom neki, hogy ez rohadtul futhatatlan volt. Jóval később, beszélgetésünk közben kiderül, hogy neki nem, csak nekem: egy és negyed órát várt rám a célban, beérkezett alig több, mint három óra alatt.

Megkapom a nullás, gyümölcsizű sört, torokorgazmusom van tőle, annyira hideg és finom. Leadom a csuklószorítós chipet - ilyet sem láttam még -, megkapom a BEFUTÓCSOMAGOT, és életem első FINISHER cuccát, a csősálat, ami ugyan nem póló és nincs is rajta, hogy FINISHER, de mint Kilfish arra rámutatott, legalább ott virít a Mátrabérc felirat is a Muzsla mellett. Ha jól hajtogatjuk, iszonyú menők lehetünk vele.

Nincs már meleg víz, cseppekben juttatom magamra az iskola saras-vizes öltözőjében a maradékot, azzal súrolom le testemről a sót. Kilfishnek jobb zuhany jut, ez az a sztori, ahol a gonoszok nyernek. Ez a Birodalom visszavág. 

Annyira saras minden, hogy felakasztom a Kispista táskámat, pont úgy, ahogy azt írtam az előző posztban, hogy soha nem lesz használva.

Lassan, beszélgetve elsétálunk a kocsiig, és mert a gonoszok is lehetnek úriemberek, hivatalos leszek egy pizzára, Pásztón, a fuvarért cserébe. A többi pedig már történelem. Illetve Hip Hop Boyz.

Gyakorlatilag minden sportnak van speciális hordtáskája, csak a futásnak nem. Ez nagyjából ugyanakkora nemtörődömség az emberi civilizációtól, mint az úszás applikációk szinte teljes hiánya és/vagy kiforratlansága. Az úszás a Straván is csak egy megtűrt szeszély. Igazából a Garmin is csak esik és kel az úszásedzések pontos mérését illetően, még ha rendelkezik is némileg mélyebb bepillantást engedő számokkal és kimutatásokkal. Az Apple watchról ne is beszéljünk. Mást meg nem ismerek. 

Amilyen pária az úszás a kütyük birodalmában, annyira elmaradott a sportszergyártó piac a kifejezetten futófelszerelés szállítására alkalmas táskák terén. Ha az ember rákeres erre, abban az esetben vagy a futás közben viselhető hátizsákokra lel rá, vagy mindenféle általános sporttáskát ránt be a képernyőre a Google. Mintha egy futót egy kalap alá lehetne venni egy fitnesztermi edzést végző, tánccuccot szállító, vagy bármiféle random kardiósfejlesztő másvalakivel. Nem mintha lebecsülném az egyéb sportokat, mert valószínűleg bármilyen, akár csak félig elvégzett, nem futáshoz szükséges izmokat igénybe vevő mozgásszekvenciába azonnal belehalnék, de az általános sporttáskák futós táskává kinevezése ettől függetlenül gyakorlatilag felér egy inzultussal.

Amikor erre azt veti ellen a nemtörődöm futó, hogy ugyan, mire nem jó egy "sima" sporttáska, hiszen a kutya- és vaddisznószaros cipőt, valamint az ammóniás és/vagy lehányt, összegélezett és -taknyozott  ruhát be lehet baszni egy zacskóba, akkor én erre azt felelem, hogy én pont annyiszor felejtettem/hagytam el ezeket a szatyrokat, cipős zsákokat, bármilyen szart, ahányszor sima sporttáskával szállítottam a felszerelésemet. Bónuszban pedig egyszer a buszon felejtettem a pénztárcámat (első maraton, távolsági busz Füredről Badacsonyig, eddig még nem meséltem el), egyszer elhagytam kocsikulcsomat és többször a teljes méltóságomat.

Sima sporttáska, persze. Fityiszt.

Nyolc évig ennek ellenére viszonylag jól elvoltam a Decathlon Geonaute 40 literes majdnem sima válltáskájával, aminek nagyjából egyetlen fícsöre a beépített cipőzsák volt, viszont vagy három forintba került, és remekül kiszolgált egészen a közelmúltig. 

A futásaim nem, viszont a rájuk rabolható idő szerkezete az elmúlt időben jelentősen megváltozott. Sokkal többet futok a munkahelyi ebédszünetben, vagy éppen melóból haza, mint korábban. Az elején főleg kényszer szülte megoldás volt ez, ám a hazafelé futásokban felfedeztem azt a fűszert, amivel meg lehet bolondítani azt az esti pár alkalmat a héten, hogy ne mindig ugyanazokat a köröket rójam szénné unásig. Arról nem beszélve, hogy a hazafutással gyakorlatilag kiiktatom önmagam gyengeségét az egyenletből: nem kell hazaérve újra elindulni. (Az ebédszünetes futások megmaradtak a kényszerzónában a Városliget politikai és építkezési háborús övezetté válásának köszönhetően. Ugyanakkor hálás vagyok, hogy van egyáltalán hol futni, hogy van zuhanyzós öltöző. Ez sok más futónak elképzelhetetlen luxus, tudom jól.)

A megváltozott helyszínek és időpontok hurcolást jelentenek és azon kaptam magam, hogy adott esetben egy teljes futófelszerelést, egy neadjisten két 14 collos laptopot, és három Tupperwaréba kényszerített heti lecsóadagot cipelek keresztül a BKV teljes hálózatán és annak éppen működőképes eszközállományán.

Nem fértem el, az van.

Mint várható volt, vásárlási szuperképességeim úgy pattantak ki, mint Volverine adamantiumkörmei a pedikűrkezelések előtt bármelyik X-men filmben.

Az eredmény ugyanakkor keserves csalódással töltött el, rendes futófelszereléses táska gyakorlatilag nem létezik sem az interneten, sem az offline vidéken.

Léteznek triatlonra ilyen mutáns transition táskák, amelyek képesek eltárolni a három sport gönceit. Találtam egyet a Decathlonban forintban kifejezhető összegért, és sokkal többet a világ nemmagyarországosfelére szabott Amazonon és társain. Néha egészen elképesztő megoldások jöttek szembe, de végül abban maradtam, hogy megjelenésben és anyagilag is nevetséges overkill lenne egy ilyen megoldás az én nyomoronc oneathlonjaimra.

Ha még tovább megyek, a transition bageken túl,  a világ összes pénzéért akár a kisérőknek is lehet táskája:

De térjünk vissza a szóló futásra. Mint kiderült a Decathlonnak van ugyan egy futásholmik hurcolására tervezett táskája a Kalenjiságok között, de két dolgot tud összesen: kivehető cipőzsákot felmutatni, valamint stoplit tárolni. Most komolyan... 

A Salomon Prolog táskazsák tervezője már öt perccel tovább gondolkozott a gyakorlati használhatóságon, de hiába nyit már ez a márka is egyre inkább az aszfalt felé, hiába futja meg Rickey Gates San Francisco összes utcáját,  és hiába jelenik meg a videó másnapján az ominózus futócipő a boltokban, láthatóan az "outdoor" vagy az "áldatlan körülmények" kifejezésről a Salomonnak még mindig nem budapesti tömegközlekedés jut eszébe. Pedig.

Ennek megfelelően a táska marhára vízálló, de egyetlen egy darab külső zsebbel sem rendelkezik, hogy vész, vagy neadjisten lehetőség esetén elő tudjam kapni a bérletemet, telefonomat, könyvemet, kulcsomat/belépőkártyámat (rendszerint fordítva, mint ahogy kellene)

A sok okos és tapasztalt márka egyik megoldása sem volt az igazi, láthatóan nem fektetnek ebbe a kérdésbe igazi energiát, én pedig ezt felháborítónak tartom. Ez nem maradhat így!

--

És újra a Decathlont kell megdicsérnem. Az elérhető és megtalált legjobb eszköz mégiscsak a Nagy Kék Áruház újbóli körbekattintásakor jött szembe. A francia cégnél egyenesen a túlkínálattal kell szembenéznünk, mert ők aztán mindenre fejlesztenek, gyártanak táskát. A Kalenji ugyan egy forintot sem ér, de hát ugyanezt mondtam a vékonyabb, hosszú szárú, TRAIL futósnaciról is, aztán azóta le sem rohad rólam. Sőt, meg kell, hogy mondjam, hogy anyagminőségben odaveri az imádott Ronhill Trail Cargo cuccaimat. Egyedül a zsebek elhelyezése van jobban átgondolva az angol márka nadrágjain. Lehet, hogy az a táska is marha jó, mindenesetre az én szívem a csapatsportos Kispisták láttán dobbant meg. A labdakergetős osztálynak kifejezetten sokféle táskája van. Az Away fedőnevű sorozat talán az utazósabb vonalat képviseli, a hagyományos, gerincferdüléses opció mellett, ezeket  lehet hátizsákként cipelni, vagy görgős kofferként is húzni.

Az 50 literes változatba még télen is beleférek, habár elsőre nem igazán tűnt nagyobbnak a régi táskámnál. De Kispista kilógta magát, belepakoltam a laptopot, egy halom futócuccot, egy másik halom civil külső réteget, megkínáltam még két Hétvégénhazalátogattam® márkájú műanyag dobozzal, és megállapítottam, hogy benyel annyit, amennyi télen is szükséges lehet.

A táska közel tökéletes, annyira, hogy Anna - aki időközben, igen sok év után, végre újra talált magának egy mozgás- és kifjezési formát, amivel azonosulni tud - is megvette magának a kisebbik, 30 literes változatot, neki tetsző színösszeállításban.

A pörköltlé-ozmózisos napokon hordható válltáskaként is, mert ilyenkor fontos a vízszintes tárolhatóság. A kajadoboz-mentes napokon hátizsákként funkcionál, mert úgy jóval kényelmesebb. 

Van neki külső zsebe, hogy ne kelljen táskaműtétet végezni metró mozgólépcsője előtt, de ez a tevékenység persze szabadon behelyettesíthető bármi mással, az adott lokációhoz passzintva.

Van neki jó nagy, tágas, hálós zsebe, a belső, hosszú oldalon. Ugyanez a táska tetején, a kinyitható rész belső részén.

A helyben nagyvonalú cipőstároló oldalzseb alap.

 A nagyobbik verzióban van külön, beépített szennyestároló zsák, ami nem tudni, hogy miért maradt ki a 30 literesből.

A táska összecsukható - én ezt is szeretem benne, jó ötlet. 

És mivel a táska közel tökéletes, látszik, hogy gondolkoztak a tervezésén, érdemes megfogalmazni, mi az pár dolog, ami teljességgel érthetetlen benne - nem mintha bárki is olvasná ezt a posztot a dekások közül:

Ha hátizsákként közlekedik vele az ember, sok esetben jól jönne, ha a le- és felvételkor, kézben tartáskor lenne felül egy fül. Kispistának van egy ilyen füle, a hátizsák alján. Azért oda került, mert aki megálmodta a táskát, úgy gondolta, hogy az öltözőben, majd jól fel lesz akasztva és kvázi egy mobil kisszekrényként fog működni. Az álmodó csakis álmaiban sportolhat, én még nem láttam ilyen öltözőt soha, ahol ez így működhetne, de egyébként, ettől függetlenül lehetett volna egy fület tenni a másik oldalra is.

A külső zseb magassága az egyik végétől a másikig folyamatosan csökken a design miatt, ami számomra egyértelműen a rossz formatervezés jele. A designnak a használhatóságot kellene támogatni, de legalábbis nem szabadna kárára válnia, mert onnantól nem csak öncélúvá, hanem egyenesen butasággá válik.

A családi Kispisták ezt a két pontot leszámítva jól teszik a dolgukat, és nem is várok tőlük kevesebbet, minthogy legalább annyit kibírjanak, amennyit a régi Quechua táskám. Nyolc év múlva majd jövök újra a tartós teszt második felvonásával.

UPDATE: Ahogy a nagy megmondásokkor lenni szokott, természetesen rögtön az első versenyen felakasztottam a táskát, úgy, ahogy azt addig nem tartottam életszerűnek. Nagyon jól működött egyébként, de ettől természetesen még lehetne még egy füle a másik oldalon is.

Külön felhívnám a figyelmet a hálós zsebben szerényen meghúzódó Balea márkájú vazelinre. Mert az életszerűség fontos!

Nincs mit szépítenem. Az első pár kilométer úgy telt, hogy az néztem, hol tudok szarni. És diszkomforttal indítani 42 kilométert nem sok jót jelent.

Az egyetlen jó pillanatot az elején egy talákozás hozta el: vasárnap lehetetlen hajnal óra nulla fokos perckor két ismerős alak didergett felém az oroszlányi uszoda parkolójában - és egy harmadik, aki nem didergett. Egyetlen embert ismerek, akinek a futós ruhatára csak rövidnadrágot tartalmaz, történetesen ő a világ legkifejlettebb négyfejű combizmának a tulajdonosa, és el kell ismernem, ilyennel valószínűleg lehetetlen fázni. A kék Salomon hátizsák sincs két hónapja, hogy megelőzött a Bodri trailen és a lány, aki mindig jókedvű, még ekkor is, vacogva is mosolygott. Nincs mese, itt Fehérvár kemény magja kocog elém a Vérkör első pár méterén, Enikő, Feri, István.

Ennek azért nem sok esélye volt, meg is örültem nekik, gyorsan tisztáztuk, hogy én még csak véletlenül sem a Vérkörön megyek, hanem a kicsin, váltottunk pár szót, aztán hagytam őket továbbmenni, hideg is volt, az idejük is ment.

Megnéztem, hogy mikor nyit a Tesco, gondolkoztam, hogy visszaguruljak-e egy nyitva tartó benzinkúthoz, aztán mégiscsak leolvastam a kódot a Sportcsarnok ablakában, és Feriék után indultam. Ezzel a mutatvánnyal rögtön meg is lett az első pár száz méter kerülő, de akkor még nem tudtam, hogy aznap más lesz a kerülés mértékegysége.

Az volt a tervem, hogy majd a majki kastélynál lesz valami megoldás az én nem múló problémámra. Reggel hét óra lehetett ekkor, és hiába keltem időben, hiába vártam meg otthon, hogy leérjen a kávé, olyan voltam mint egy kockarobot, akinek még nem csúsztak össze az illesztékei. Nem, nem, a reggelek nem az enyémek. Fáztam, nulla fokkal jött fel a nap, szidtam magamat, hogy miért nem hoztam kesztyűt is, piros pergamen volt a hidegtől dagadó, száraz kezem. És a harmadik kaki is ott dörömbölt az ajtón.

Úgy éreztem vagy tiz kiló pluszt cipelek, de a majki kastély sem hozott megváltást, az emelkedő tetején előzékenyen elém jött az épitkezés biztonsági nyugdíjasa. Azt mondta, át kellett állítani az órát. Próbáltam a szituációba helyezni ezt a információt, és valószínűleg én voltam a hibás, hogy nem sikerült, de csak arra tudtam gondolni, hogy nekem most sokkal NAGYOBB problémáim vannak, mint holmi páneurópiai jetlag. Annyit válaszoltam neki, hogy igen, megvolt, és magamban hozzá tettem, hogy miattad viszont nem az volt meg, aminek meg kellett volna lennie.

Most olvasom Kunderától a Lét elviselhetlen könnyűségét, mert ha kapuzárási pánikom nincs is negyven évesen (nekem az harminc évesen volt), azért idővel eljut oda az ember, hogy ideje lenne nem csak sci-fit és fantasyt olvasni. Ez persze hülyeség, ha nem jön belülről az igény, értelmetlen erőltetni, és csak azért olvasni szépirodalmat, mert öreg vagy. Mindenesetre ebben a regényben sok velem a közös pont. Egyrészt van benne egy lélekkel megvert nőcsábász, másrészt Kundera hosszú oldalakon értekezik a SZARról, miszerint maga a SZAR a fokmérője akár egész társadalmak minőségének, nevezetesen, hogy belefér-e az közízlésbe a SZAR megjelenítése?

Na most ott voltam én, a kiöregedő, pocakos rocksztár a kelő nap fényében, és az egyetlen dolog amire gondolni tudtam, hogy igen régen voltam én már nőcsábász, SZARNI viszont eléggé kellene, úgyhogy kérem, nem beszélhetünk semmiféle giccsről: ahogy a nap megváltó korongja a kastély és a bányászmúzeum között a rét fölé ért, leraktam évszázados terheimet. Sosem volt még ilyen panorámám terpesszel biztosított guggolás közben.

Lassan azért csak elkezdtem haladni, de pár kilométerrel arrébb már le kellett vetnem a dzsekimet. Nyűgös voltam, nem ment ez igazán, már az első két QR pont is rengeteg szüttyögős időt tárolt el. Ugyanakkor nem tudtam kivonni magam a táj és a korai időpont hatása alól. Olyan volt, mint a zalai nagymamám falikárpitja, amit ebéd után hosszú-hosszú ideig tudtam nézni a hűvös szobában, elalvás előtt. Szarvas, őz, fácán, vadmalac, nyuszi és róka típusú helyi lakosokkal találkoztam az ösvényen, és örültem, hogy az út nem akar megölni, inkább csak kedélyesen kanyargott, hullámvasútazott, semmint, hogy mászni kellett volna. A Vértesről már sokan elmondták ezt, legutoljára Vasák Benedek, a Csanya által felkent, a Terepfutás.hu újdonsült cikkírója, talán mindenki másnál - nálamnál mindenképpen - jobban el- és megtalálva a lényeget: Vértes a domesztikált vadon.

Nagyon-nagyon akartam egy hetes tempót hozni, és még az elején történt sok szarozással együtt is volt erre némi reményem - mire észbakaptam, már tizenötnél voltam. Annyi minden történt, annyira lekötött az környezet és a sok gondolat, hogy addig eszembe sem jutott a megtett távolságot nézni. 

A baj az volt, hogy elszámítottam magam. Fals dolgokhoz mértem a Sunsetet, nevezetesen bármi máshoz. A Szénás-körhöz, ahol már elsőre sem tévedtem el, mert az órám hibátlanul végigvitt a pályán, mert egyszerűbben követhető, iszonyú szájbarágósan, színesceruzával megírt volt ott az itiner. A Szénás-kör abszolút mértékben hülyebiztosra van tervezve, le vannak fényképezve még az ellenörző pontok QR-kód lelőhelyei is. Talán mert jobban felkészültem belőle, talán mert a budapesti agglomerációra felfűzött kör az igazi, domesztikált vadon.

A Bodri Trailhez mértem, ahol gyakorlatilag egyetlen pillanatig sem voltam egyedül az erdőben, ahol nem kellett tájékozódnom, ahol alámtették a frissítést. Hiába tudtam, hogy egyedül más, az álmodozás mindig elérhetőnek tűnő vágyakat hazudik a fejemben.

Rengeteg idő elment az itiner értelmezésével, nem tudtam kiolvasni belőle a távolságokat, az egy-egy ellenőrző pont közti távolság a leírás alapján akár pár száz méter is lehetett volna. Figyelnem kellett az órát is, bele kellett nagyítanom a térképbe. Megúsztam a nagyobb szívásokat, de ez sok állásba és tanakodásba került. Ez a nyűgösködés, futás, megállás, tanakodás, gyaloglás huszadik-huszonnegyedik kilométerre egyszerűen megevett. Azt hittem csak az emelkedő, a mászás, a talajjal való gyötrődés az, ami felőröl, de rá kellett jönnöm, hogy szóba jöhet még egy faktor: én magam, az én attríbútumaim. 

A "nem igazán megy" csak egy batyu volt bennem, vagy inkább egy viszonylag telepakolt auchanos, húsz kilós bevásárlótáska egy vidéki kissrác kezében, amit cipelnie kell Budapesten, a Déliből, a vonatról leszállva. Kényelmetlen, sehogy se jó, ide-oda váltja jobb és a bal kezében, vállra is veszi, de közben Budapestet bámulja,   lenyűgözi a város, és azt gondolja, hogy ő bizony itt fog lakni.

Fogtam, cipeltem a szatyromat, de közben szétrobbant a szívem, szétrepesztett itt fent középen, a tüdőmnél, ahogy csíkokban átsütött a nap a vékony fák ágai között, és szinte éreztem, ahogy vezényszóra tavaszra kelnek a fák, ahogy elkezd mélyülni, zsizsegni minden fakózöld és minden szín. A kék a várgesztesi rom felett, az aranyeső, a házak makulátlan fehérje, a piros postaláda és a kék nyomóskút Vérteskozmán, ebben a még sosem látott makettfaluban. Egyetlen biciklis intett csak felém, egyetlen, gigantikus komondor nézett csak végig a kerítése előtt. Egyedül voltam az eufóriámmal és a szatyrommal. Jókedvűen szenvedtem.

A harmadik ellenőrző pont ledobott a civilizációról, hosszú kilométereken át nem volt térerő, a leolvasott kódott törékeny tojásként vittem magammal a kézben tartott telefonommal, szinte egészen a negyedik pontig, mire a Telenor újra belejentkezett a területért.

Közben az út vitt tovább, a Vérteskozmán túli hatalmas rét rövidesen aszfaltra fordult, és egy ijesztően nagy péniszszikla egy aszfaltcsíkos völgyet nyitott meg előttem, egy jéghideget lehelő, északi domb aljában. Örültem, hogy mégsem vetkőztem rövidujjúra a QR kódnál. 

Jött a bedőlt fák ösvénye, tele kisebb-nagyobb faágakkal, futhatatlan, felfelé vezető nyomvonal. Aztán hosszú lejtő. Negyedik pont. Azt írja az itiner, hogy a trail legkeményebb emelkedője jön. Örülök, mert akkor mehet a fesztivál, nem kell futni. Elrontom, visszafordulok, a másik legkeményebb emelkedő lesz a megfelelően legkeményebb. Aztán ilyen emelkedőkből még hármat-négyet is megszámolok még, mindannyiszor azt kérdezem, hogy hát ez mi a fasz, ez semmi, ez lejtő? A városi embernek nem ezt ígérték, ezt így nem lehet! 

Úgy várom a Szép Ilonka forrást mint a megváltást, nem is csak azért, hogy megállhassak végre, hanem azért is, mert végül csak a két fél literes tömlőt raktam be a zsákba, a másfél literes tartály nélkül indultam el. Jó volt így, soha nem fogytam el, de azért aggódtam az ismeretlenség miatt. Itt már végre az itiner második oldalán voltam, itt jött talán az első súlyosabb ténfergés. Az istennek nem akart meglenni a kék plusz jel, kétszer is megindultam oda-vissza, se a térkép, se az óra nem segített. Az agy hiányzott, elfáradt, és még előttem volt egy A/4-es oldalnyi túra.

Nem támadtam fel, a Rockenbauer Pál emlékfa után is olyan emelkedő jött, amit valószínűleg háromszor olyan nehéznek láttam és éltem meg, mint amilyen az valójában. Nem vált be a frissítés sem. Négy gél, egy powerbar és egy zabszelet ment le, de mintha folyton éhesnek éreztem volna magam. Squeezy paradicsomos gélt vettem, hogy végre megszabaduljak a gejles, édes műízektől és -állagoktól, de a paradicsomos-zöldséges trugyi is szájbarúgott elsőre, de másodszorra is. Mintha egy sós, élénk ízű főzelékpüré törne be a ivástól, izzadságnyalástól, lihegéstől elhasznált, elsatnyult nyelvű szádba, és hát hiába tudod, hogy sós lesz és paradicsomos, nem erre számítasz. A gyerekkorod jut eszedbe, amikor valami egészen hasonló állagú és ízű dolog tört be a szádba, csak a másik irányból. A sárga hányás. 

Lenyelem a gélt, zöldséges, enyhébb az utóíze, és olyan érzésem van, mintha tényleg ettem volna valamit. Nem csavarja meg a gyomrom, a folytonos éhségérzet inkább csak az edzettlenségre utal, ha ennek van bármi értelme. Az egész márciust beborította a születésnapomon átívelő dőzsihabzsi, pihenés, formátlanság. Hiába lett meg a magamhoz képest jónak számító összkilométer szám, ezek javarész, hosszú, lassabb, alapvetően "pótoljunk kilométereket" típusú futások voltak, egy dekát nem tettek hozzá az edzettségemhez. Az enni kérek érzés az elkényelmesedett gyomrú, puhaság válasza lehetett a hirtelen teljesítménykényszerre. Ami sokkal biztosabbra vehetően hiányzott, az a só. Rengeteget izzadtam, ahogy melegedett az idő, és a sapkámra, polómra, de még a zsákomra is kiült a kiizzadott, fehér csík.

A hatodik pont, a Nagy Somló kilátó, egy ugyanolyan kitérő kurflit jelent a trackben, mint a várgesztesi vár. Direkt, extra fel kell oda menni, csak, hogy leolvasd a kódot, majd visszamenni az eredeti útvonalra, és folytatni tovább a túrát. Úgy mentem el a jobbra kitérő kurfli mellett lefele, balra, Vértessomlóra, mint egy buta, mit sem sejtő áldozat a sarokban megbújó gyilkos mellett. Fájdalmasan lezötykölődtem a temetőig, vizet vettem, nyögtem, fájt mindenem már az aszfalton is.

Még lejjebb mentem, le a buszmegállóig, ahol balra kell fordulni. És csak itt, két kilométerrel alább tolult fel eszmélésre a szörnyű sejtelem, hogy túlságosan laposodik, lejt az út, ez már a vége, ebből már nem lesz kilátó. Percekig tartott, mire összeraktam a képet, többször elolvastam az ide vonatkozó pár sort, ránagyítottam a térképre az órámon. Az valószínűleg csak egyszer szólt, vagy talán egyszer sem, hiszen a jó útvonalon voltam, de kihagytam a kitérőt. Újabb perceket vett igénybe a helyes döntéshez való eljutás. Kihagyom. Nem érdekel. Mi lesz? Felhívom a szervezőket. Biztos megengedik, elnézik.

Megy az idő, iszonyú lassan kattogok lent a faluban, a napsütésben, fájó lábbal, körmökkel, talppal, combbal. Mindenem fáj, és ekkor leszek csak annyira dühös, hogy rúgok egyet a porba és elindulok visszafele. Én már bazmeg egy métert nem futok, a faszom az egészbe, meglettem volna hat óra alatt. Öt kilométer van vissza a végéig, rohadjon meg mindenki, mehetek vissza picsába, fel a gecibe, a kibaszott kurva kilátóba. Forr a fejem az agyfasztól, odaérek lassan a kereszteződéshez, ahol a faluból jövet jól látszik a tábla, ahogy a kismókus és a kissündisznó bolgodan masíroznak a kilátó felé.

- A jó kurva anyátokat! Miért, miért nem lehet ezt a hegyről lefelé is mutatni bazmeg? - fakadok ki nekik jó hangosan, de nem veszik magukra, masíroznak tovább, fel a kilátó felé. A kismókus és a kissün valószínűleg nem is érti amit mondok, ilyen harag és szókincs nincs is a szótárukban.

Nagyon hosszú az út felfelé, port, bokáig érő homokot rúgok, combig száll a kínlódás. Beérve kérdeztem Mátyást, hogy mindig ennyire homokos a talaj? Régen volt, amikor én még a Vértesről tanultam bármit is, pedig kifejezetten jó voltam földrajzból. Nagyon-nagy szárazság van, felelte. Újra a szárazság, pont mint a Szénás-körön. 

Lefotózom az iphone-nal azt a nyomoronc kódot a kilátó mögött, beütöm a saját kódomat az oldalon, behunyom a szemem, sóhajtok egyet, aztán kínkeservesen elkezdek lefelé sétálni. 

Innen már alig-alig futok bele, a nyolcas kilométerek a gyorsak, amikor 3-400 métert hajlandó vagyok bele-belekocogni. Főleg a könyékig trágyázott mezőn, ahol arcomra szállnak a szaros legyek. 

Lefelé, lefelé megyek, de nem segít, feladtam. A majki tó csodálatos, legszívesebben belemerülnék, de haladok tovább, a lefelé guruló aszfalton kicsit hajlandó vagyok újra kocogni. Ez már Oroszlány. Futok, gyalogolok, futva gyalogolok, el tudnám érni a hat óra harmincas időt, de miféle határidő ez, milyen értelmetlen, pózolós hiúság, semmi értelme, hacsak nem a méltóság az, de aztán gyengének bizonyulok, eleresztem azt is, meg a hat óra harmincat is. 

Felgyalogok a sportcsarnokhoz, leolvasom a kódot, beütöm a kódot, elküldöm, és BÁMM! 

Szintidőn kívüli teljesítés. 

Ennyire nem lehetek elbutulva, benéztem volna? De nem, az órám is írja, hat óra harminchat perc. Nézem a mások eredményeit. Nem, benne kell, hogy legyek, nézem a megállapított szintidőt: max. hét óra. Benne vagyok.

Leeresztek, nem érdekel, megjöttem, élek, ott a kocsim, pihenhetek. Az árnyékból aztán csak felhívom a szervezőket, a második telefonszám felveszi, ő Lovas Mátyás. Azt hiszi, hogy az érem miatt hívom, szabadkozik is, hogy kijött, de azt mondták neki, már elmentem. Mondtam, hogy igazából csak a szintidő miatt keresem, mert igen szomorú lettem, de még itt vagyok a parkolóban, pihenek.

Egy perc múlva odakarikázik, nagyon szimpatikus forma, beszélgetünk, kérdezget, mesélek neki. Nézi az eredményemet, rájön, hogy valószínűleg az óraátállítás lehet a gond. És mint egy messiás, újra felbukkan bennem a majki kastély őrénének az alakja, aki ezelőtt több mint hat órával, megmondta, hogy át kellett állítani az órát. Mégiscsak jetlag, ezzel lesz meg a kerete a sztorinak.

Mátyás elfogadja a teljesítést, el is megy a ládához az éremért, a nyakamba akasztja és le is fotóz a parkolóban.

Felhívom Annát, nem sok jelet kapott tőlem az út alatt, a garmin livetrack amúgy is állandóan döglődik, de alig-alig kapott hálózatot a telefonom is. Megiszom az ásványvizet, érzem, ahogy rohamosan múlik minden panaszom, nem dőlök be, ez a legjobb jel. Nem húz a görcs, nem merevednek bea lábaim, nem üvöltenek a fájdalomtól - talán mert az utolsó kilométereken tiszteségesen levezettem, direkt csináltam, hogy ne legyen baj.

A Smashrun nem tétovázik, igazi, amerikai lendülettel megadta nekem a dicséretet a második ultrámért, és valóban csak ekkor jövök rá, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy maraton felett megyek, csak arra gondoltam, hogy pluszban van négy kilométerem és oda a hat órás szintidőm. Sétáltam maraton felett pár kilométert, pont úgy, ahogy az ultrások szokták. Szerintem lenne jövőm ebben a szakágban.

Egy óra az út, délután még vásárolunk, rengeteget megyünk erre-arra, és ma akár tudnék is futni. 

Ugyanaz a vége: ott van bennem a csávó, aki tudna jobb futó lenni, vár és vár és vár, és én mindent megígérek neki már évek óta, és egyelőre csak remélem, hogy valóban lesz akaraterőm kiengedni őt végre. 

Leghátra mentem. Találtam pár fehérvári ismerőst, bekéredzkedtem az asztalhoz, hátraoldalaztam a pincefalhoz legközelebbi székhez és leültem. Leginkább csak magam alá húzva az egómat, begubózva figyeltem a zsongást, mint reggeli macska, falun, talán éppen Miháldon, a sparherd mellett, a népek ébredése után. Vártam a leeső falatokat, mint Tamás. Aki egyébként lány macska volt.

A Bodri Trail leginkább azért volt fontos, mert ez volt az első trail versenyem. Nem akartam szűzen menni Szentendrére, tudni akartam milyen érzés, mit, hogyan kell csinálni, hogyan kell nem kilógni a sorból, tudni akartam, hogy odavaló vagyok-e egyáltalán, vagy semmi keresni valóm nincs egy ilyen rendezvényen? Hogy kell viselkedni, mit kell felvenni, és ami a legfontosabb: futni kell-e az emelkedőn? Bazmeg, lehet, hogy én leszek a legutolsó?

Nem fogok hazudni, nagyjából az egész futófelszerelésemet elvittem magammal, nem is csak azért, hogy mindenképpen be tudjak olvadni, hanem azért is, mert a tél idén pont erre az öt órára esett

Ötven infó/másodperc sebesség mellett szépen, komótosan összepakoltam a zsákot. Eldöntöttem, hogy nem viszek benne vizet. Hiba volt. Éppen, hogy nem Tanulópénzes Hiba.

Odakint fagyott, ennek ellenére elég lazán öltözött a jónép, nagyon kevés széldzsekit láttam ahhoz képest, hogy én titkon arra készültem, hogy minden egyes holmit felveszek, ami belefért az 50 literes táskámba. (Kipsta. Review később, de jegyezzétek szavam, boldog vagyok.) Adtam egy esélyt, mintha tök laza lennék, körbe néztem egyszer, majd adtam mindenkinek még egy esélyt, körbenéztem másodszor is, de csak nem öltözött fel senki, úgy látszott, hogy minden egyes lemming valóban egy szál halászhálóban akár nekivágni a Delta főcímzenéjének. Akik kábé márciusban lesznek kibaszott negyven évesek, mint én, vagy ne adj isten, még ennél is,hogy mondjam, sokat látottabbak, (ami lehetetlen)  azok tudják miről beszélek.

Az asszimilálódás kényszere miatt végül úgy döntöttem, hogy a Nike nagyonpackable leárazvaisnagyondrága dzsekimet nem veszem fel, hanem a polómra felveszem a két vékonyabb hosszúujjút, ami elhoztam, és akkor legyen mindenki boldog. Mivel senki nem vett fel futósapkát, hanem vagy csak teljesen alkalmatlan kötött sapit, vagy csősálat csavart be sapkává, úgy döntöttem, hogy én is bevetem a futónapszemcsim mellé ingyen kapott Mountexes Bluff csősálamat, és a fejemre húztam. A kesztyű népszerű volt, hát azt is felhúztam végül.

Az Adidas Terrexben vezettem le Paksról, hogy mégis legyen benne pár kilométer, mire rajthoz állok. A zsákba bepakoltam végül két gélt, meg egy félig megrágott energia szeletet, a telefonomat, egy csomag papírzsepit, és természetesen a Sarkcsillagban vásárolt összegyúrható hydrapack poharat, mert azzal fenyegettek, hogy a frissítésnél nem lesz pohár. Én azt hittem, hogy mindenkinek minimum Salomon összegyúrható pohara lesz (ugyanattól a gyártótól, a Hydrapacktól), és majd én leszek a józan és megfontolt a majd 500 forinttal olcsóbb, nem Salomonozott Hydrapack poharammal, de végül kiderült, hogy mindenki vagy valami pöttyös, tábori, túrázós csajkába, vagy kulacsba kérte az innivalót, és nagyjából én voltam az egyetlen aki terepfutós pohárba invesztált. (De ha már így kérdezitek, elmondom, hogy szerintem a Salomon nélküli Hydrapack pohár jobb, mert némileg merevebb műanyagból készült, tehát amikor használni kell a minden egyes alkalmommal kevésbé komfortosabb, és általad egyre kevésbé uralt szituációban, a frissitőasztalnál, akkor a picit keményebb anyag vélhetően könnyebben kezelhető, mint a teljesen puha. Itt még mindig a futópohárról beszélek, és arról, hogy hosszabb távoknál, már nem egészen vagy önmagad. 

Leadtam a táskámat és a dzsekimet, elmentem párszor vécére, és csak egyszer estem pánikba, hogy elvesztettem a telefonom. Visszarohantam, de sor volt, és éppen használták is harmadik karámot, ahol előtte voltam. Elnézést kértem mindenktitől, elmagyaráztam, mi a helyzet, és bekopogtam, hogy ott-e telefonom. Amikor nem kaptam választ, akkor azt mondták, hogy ne zavarjak, biztos telefonál, próbáljam meg később. Ez mindenki másnak vicces volt rajtam kívűl. Aztán hátranyúltam és rájöttem, hogy nekem minden futóholmimban zsebem van, mert én ezt akartam, és már eltettem a telefonom. A visszavonulást próbáltam a lehetőségekhez mérten méltóságteljesen véghezvinni, mintha mi sem történt volna. Azzal nyugtattam magam, hogy sikerült. Ez másoknak továbbra is vicces volt.

Az első felfokozott készülődés jeleire összeszedtem magam, kimentem a hidegbe, majd az ismerősök láttán rájöttem, hogy a 40 kilométeres táv indul, és, hogy nekem még mindig van fél órám.  A visszavonulást próbáltam a lehetőségekhez mérten méltóságteljesen véghezvinni, mintha mi sem történt volna. Azzal nyugtattam magam, hogy sikerült. Annyi előnyöm volt ezúttal, hogy legalább tudtam úgy csinálni, mintha fotózni mentem volna ki. Lőttem párat Nedybalira, ő volt a legversenylovasabb a rajtvonalnál, látszott, hogy teljes feszülésen van. A testbeszéde azt mondta, hogy nyerni jött. Második lett, három percet kapott az első helyezettől, akit nem ismerek. 

Újra az embereket néztem a biztonságos melegben. A pince tele volt mindazokkal, akik érthetnének engem, akiknek és akikről írni akarok, és akik nem ismernek engem. Egy lány a  vizesputtyonyából szívta ki a légbuborékokat, egy fiú a mellénye és dzsekije között vivodótt, Röchricht Gábort néztem előttem az asztalnál, ahogy az újonnan vett Salomon zsákjába pakol, majd egy újabb srác remegő keze vonta magára a figyelmem, ahogy futóövében a holmijait ellenőrizte a csomagleadás előtt. Pillanatképek, amelyek csak nekünk mesélnek érthető történetet.

Tíz perccel kilenc harminc előtt másodszorra is kimentem a pince elé. A két hosszújjú bevált, meglepődtem, hogy nem fúj át rajtuk a szél, viszont érezhetően sokkal jobban szellőztek. Azonnal tudtam, hogy a felfeléken ez nagy könnyebség lesz a befülledős dzsekivel szemben. Bocs, Nike Shield Convertible Running Jacket. Imádlak, de ezt most mások jobban tudták nálam.

Visszaszámolás. 200 fő nevezését fogadták el távonként, a speaker szerint, hogy óvják az erdőt - mintha gondolatolvasók lettek volna Öcsiék. Nem is érzem tömegnek, inkább valami csapatnak a kapu alatt didergő, ugráló, színes emberhalmot. A szokásos rajtzene az Eye of the Tiger és a Vangelis között , ezúttal a tempósabbjából. Még az is lehet, hogy maga a tigris ment, én a rajthangulatokról is folyton lepattanok már évek óta. Lenyomom az órát, kapásból megfordulunk, és megyünk ki a Bodri területéről. Valaki leejti a Biotech géljét, pont fel tudom szedni. Előre kurjantok, kocogok, hogy kié, egy lány bejelentkezik érte, megköszöni.

A cipő fura, érzem az alacsonyabb dropot, érzem, hogy vékonyabb a nyelv, kicsit szorít a fűző, de annyira pont nem, hogy megálljak miatta. Tapasztalatból tudom már, hogy el fog múlni a halvány zsibbadás. Az biztos, hogy az Adidas Terrex sokkal minimalistább a tankszerű Kalenjihez képest. A lábujjak is sokkal kevesebb védelmet kapnak, szinte nincs semmi merevítés elől, amikor már fáradtan jól belerúgtam valami letörött faágba, meg is kaptam érte a kellő büntetést. Érezni, hogy a klasszikus 10-12 mm helyett sokkal alacsonyabb a drop, ez a ground feeling egy ilyen terepfetisiszta dolog, Állítólag sokkal jobb a talajérzet, a stabilitás, ha közelebb van az egész talpad a talajhoz. Plusz terepen elvégzi a csillapítást maga a föld, nem kell félni az aszfalttól. Mindennek megfelelően maga a talpbetét is csak egy papírvékony réteg. Az Adidastól sokkal kevesebb támogatást és védelmet kaptam mint a Kalenji Kiprun MT-től, könnyebb is volt a cipő, és jobban is haladtam benne. Ennek megfelelően kell értékelni az egyik és a másik cipőt, ideje és célcsoportja van mindegyiknek. Egyik sem bukott el a szememben. Ha lenne miért, mind a kettőből lenne egy a szekrényben. 

Meglepedőm, hogy Márkus Öcsiék nem akarnak már rögtön az elején megölni, sőt az első emelkedő után is faszán futható rész következik. Síkban haladunk. Jó hosszan. Tudok futni. Egy futóversenyen. Ez teljesen szokatlan érzés, ki kell használni. Ez lesz aztán egész kör legjellemzőbb tulajdonsága, amiért igazán hálás leszek: letolták a torkunkon a kötelező 800 méter függőlegest, de egészen határozottan fel lehetett osztani a szakaszokat futható és felejtős részekre. Ilyen jellegű, sokat futható terepen még soha nem voltam, gyakolatilag megváltásként éltem meg, sőt, az egyenletes talajú, lejtős szakaszokat főleg az elején és főleg magamhoz képest úgy megfutottam, mint egy fiatal és nem éppen negyven évéhez közeledő, pókhasú isten.

A föld leginkább fagyott volt, ahol engedte a tudásom, és a formám, ott tényleg aszfalttempóban lehetett hancúrkodni. Na meg néztem ám pár videót arról, hogyan kell lelefé futni, és kurvára meg voltam győződve arról, hogy piszkosul jól nyomom. Az elején talán igazam is volt. Viszonylag sokat hoztam a 29 kilométeres népgyűlésen. Jó, a hátulján.

Az első frissítőponton meg sem állok, mert ott csak a gyengék állnak meg, vagy akik csak csajozni akarnak. Túl közel van, a következő valahol 10 km környékén jött, ott szokás szerint egy banánt és egy pohár vizet szedtem fel.

A következő a frissitésig - a harmadikig - sok minden történt. Az egyik legmarkánsabb történés az volt, hogy rájöttem, hogy az az egy banándarab keservesen kevés kaja volt.

Erre leginkább akkor eszméltem rá, amikor Csanya egyszer csak elment mellettem. Majd megtett még öt további lépést valahol 20-30 cadence között, és máris 200 méter előnye lett. Pedig addig milyen jól tartottam őt magam mögött! Nem is tudtam róla. 

Valahogy el is gondolkoztam, és valamelyik következő, lefele tartó kanyarban egyszer csak azt vettem észre, hogy  nemcsak ő, hanem egyszerre hárman, akiket egyébként bedaráltam és megmutattam, hogy hol a helyük, úgy rongyolnak el mellettem, mintha éppen bokorban szarnék. És akkor ránéztem magamra és rájöttem megint csak botorkálok, kelletlenül zötykölődök lefelé és rájöttem, hogy fennforgás van, én kérem elfogytam, mindenki álljon meg!

Mit ad isten, pont volt egy félig megrágott Power Bar a zsákomban (Anna volt az elkövető, nem a cica) és megrágtam a másik felét, és iszonyú elszántan igyekeztem magam felpumpálni és zúzni a lefeléken. Aztán szerencsére Csanya úgy félrevitte a bandát (tuti ő volt), ahogy kell, és öt perc disznótúráson botladozás után azt láttam, hogy egyszer csak megállt az eleje kb. száz méterre előttem. Abban a pillanatban értelmet kapott a "főkolompos" meg a "birka", valamint a "nyáj" kifejezés. Ránéztem az órámra, amit addig gyakorlatilag teljes mértékben figyelmen kivűl hagytam. Pontosan látszott a térképen, hol basztuk el. Kiváltam a nyájból és újból gondolkodó saphiens saphiensként megindultam visszafelé. Előttem, mögöttem ugyanúgy megfordultak. Megtaláltuk a szalagot is, ami esetleg csak akkor lehetett volna csak feltűnőbb, ha a nyakunk köré tekerik. 

Nem látszik, de a szalag mögött fánál, neked balról kellett volna érkeznünk, erre felfelé. Mindenki a kényelmesebb irányt választotta...

Azt hiszem ez volt az első, nagybetűs terepversenyes élményem. Teljesen felizgatott! Viszonylag olcsón megúsztam és megtanultam a leckét. Szalagot, térképet figyelni, értelmezni, nem bebutulni. Haladni, alkotni, gyarapítani, fényre derülni.

Csanya eztán nem előzött meg. Az előző, elhaladós sebességére emlékezve megértettem, hogy valószínűleg tojik az egészre, csak pacsizni jött, de nem fájt, a lényeg, hogy előtte voltam. Az eltévedés pályára érkező safety carja újraírta A Terepfutás Történelmét. 

A következő frissítés már valahol félmaratonnál volt, Grábócon, ahol teljesen sportszerűtlen módon szinte alig töltött el bármennyi időt. Mármint még mindig a Csanya. Elköszönt egy nagy sziával, és mintha nem is az önkénteseknek címezte volna, a két pofára tömött két fél karaj lekváros kenyér között középen még kiszorítottam magamból egy visszaköszönős sziát neki. Aztán rájöttem, hogy egyrészt haragszom rá, valamint, hogy másrészt nem is nekem szánta.

Talán ideje lenne kicsit elengedni a celebeket.

Az új tapasztalatomnak (a banánvég nem elég) megfelelően szégyentelenül telezabáltam magam az asztalnál, megittam két pohát vizet, középen meg egy isot is. A harmadik pohárral már megindultam gyalog, ahogy a nagyoktól láttam. (A celebek, még mindig.) Kellett a kaja, és itt már tudtam, hogy jó lett volna legalább egy softkulacsot elhozni. Nem szomjaztam el, de majdnem, komfortosabb lett volna nem csak 10 kilométerenként inni. Felesleges spórolás volt minimálban elindulni.

Oké, itt vagyunk kábé húsz kilométernél, kirándulós üzemmódban. Egy: ez eddig rutin. Nem voltam ugyan elől, mert azok, akik elől voltak (futni jött celebek) már valószínűleg eddigre beértek, letusoltak, és megebédeltek, valamint megírták a saját beszámolójukat, de nem tört össze, nem őrölt fel. Játékélmény (nem játék) volt. Kettő: innen leptem meg magam.

A lábaim már 15 környékén azt mondták, hogy ők akár haza is mennének, itt már be voltak állva, egyetlen izmom sem volt friss. Ugyanakkor semmi olyan, amit ne ismernék, vagy ami miatt aggódnék. Mozgásban maradtam. Nem ölt meg mentálisan a hátralévő táv, nem lettek hangosak a hangok, amelyek azt mondták, hogy innen akár sétálhatnék is. Lekötött a terep, lekötöttek a velem haladók, akikkel egymást előzgettük, és őszintén szólva azt éreztem, hogy 10 kilométert MINDIG le tudok futni. És ez nem harminc kilométer volt, hanem három 10 kilométeres szakasz a frissítések között. 

Haladtam. Itt találtam rá arra a mozgásra, amit eddig kivélel nélkül hiányoltam az ösvényeken magamtól, arra a valóban lassú kocogásra, amivel a hosszú, sunyi emelkedőket is meg tudom futni, és ami még pont hogy gyorsabb a gyaloglásnál. És ez kitartott végig. Amikor gyaloglómozgásra kellett váltani, nem haboztam, volt egy nagyon látványos előzésem is így, gyalogolva léptem el egy felfelé futómozgást végző srác mellett. Nem vette zokon, úgy gondoltam hát, hogy ő pontosan azt csinálja, amit Kilfish mond mindig: szándékosan tartotta akkor is a kocogóritmust, amikor már lassabb volt, mint a  gyaloglás.

És haladtam. Lassan kocogva ettem meg, alig-alig gyorsabban mozogva mindazokat, akikkel addig egymásnak szolgáltattuk a kvázitársaságot. Csanya végig csacsogott, megelőztem őt is. Elhatároztam, hogy ha még egyszer futni támad kedve, lebeszélem róla. Ezt így nem lehet, holmi random belefutásokkal demoralizáni a szorgalmasabbját!

István, az egyik fehérvári srác, valahol ennek a szakasznak a közepén, vagy kétharmadánál előz meg, utolértek a negyvenesek. A nagyon elejét nem is láttam, biztos olyan szakaszon vágtak elénk, ahol nem egy vonalon vitt az utunk.

Az órámon jelzett útvonal ezen a részen már jóval többször megbízhatatlan, mint addig, legalább három-négy alkalommal teljesen másfelé visz a felszalagozott út, mint amit az amúgy friss, Gpsiesre feltöltött track mutat.

Az utolsó frissítésnél még majdnem "beérem" az ismerősömet de aztán megint annyit kaszinózok a svédasztalnál, hogy mindenki eltűnik, gyakorlatilag egyedül vágok neki az utolsó szakasznak. Annyit még hallok, hogy valakinek azt mondják, innen még nyolc kilométer. Felháborodott válasz érkezik, 23-nál még 8 km? Nem is értem, miért hiszi el bemondásra, honnan tudnák az asztalnál pontosan? Majd összerakom, hogy bárki is kérdezte, már fárad, viszont én még képes vagyok mérlegre tenni az elhangzottakat. Új élmény, hogy nem én vagyok leginkább elkészülve.

Nem készülök innen már semmi feszülésre, és ahogy sejtem is, innen már valóban lefelé visz az út. Igyekszem úgy tenni, mint aki még képes a lejtést kihasználni. Talán nem olyan sokára valami visszhangot is meghallok, egyszerűen nem lehet már túl messze a cél, szó nincs semmiféle nyolc kilométerről. Eddigre teljesen egyedül maradok, egy valaki volt előttem a negyvenes táborból, valami zöld pamutpólóban, de ő meglép előlem, a kanyarban sem látom. Követem a sárga szalagokat, megindul velem a pálya még meredekebben a völgybe, most már folyamatosan hallom a hangosbeszélőt. 

Két zaj érkezik mögém, és csalódottan rájövök, hogy ketten még behoznak a cél előtt, nem tudok már semennyire sem gyors lenni lejtőnek. Harminc kilométer etikám van eddigre terepfutásversenyből, ennek megfelelően próbálom egy ideig tolni, ahogy tudom. Aszfaltvályúban futunk a pincészet felé, középen egyre vastagabb a jég, és amikor látom, hogy nem tudnak majd eljönni mellettem, intek nekik, hogy gyertek, nem fogunk elférni. Mintha meglepném őket, a második, a lány szabadkozik is, hogy ááá, ő nem olyan gyors. Arra gondolok, hogy úgy lehet vele, mint én, amikor nekem is felajánlották többször, hogy menjek el, ha tudok. Én visszautasítottam, jó volt nekem is az adott tempó. (Nem akartam belehajszolni magam túl nagy tempóváltásokba.) A lány nem utasít vissza, szabadkozva, de azért elmegy mellettem, és még a végén sem tudom befogni, amikor ellaposodik az ív a Bodriék területe előtt.

5:39-cel húz be a tempó a célba, és bár eléggé készen vagyok egy pillanatig az villan be, hogy nem, ez még nem a vége, ez még nem az a tántorgás, amikor alig tudok egy helyben állva maradni, hogy a nyakamba akasszák a kötelező érmet.

Maradt bennem még egy egészen kicsi, amit ugyan nagyobb tempóra biztosan nem tudtam volna váltani, de talán távra, esetleg. Pörögve maradtam, fotózgattam,  tusolni mentem a vendégházba. Ettem a minden valaha látott és kostólt futóstésztásánál nagyvonalúbb és finomabb vega, rakott tésztából. Ittam vagy öt pohár szódát, bor nélkül, megittam egy duplaeszpresszót, és a végén, amikor nem volt mit már hova odázni, mindenféle dráma nélkül visszavezettem Paksra. Ez azért fontos, mert tavaly májusban, miután gyakolatilag fizikailag rosszul voltam a futás után, Anna vezetett haza, a szüleihez.

Most még csak arra sem kárhoztattam őt, hogy eljöjjön velem, vagy értem. A kis Szénás körök után biztos voltam benne, hogy túl fogom élni a Nagyfröccsöt is. Amit nem tudtam, és amit az utolsó 10 kilométerem fogtam fel, hogy majd egy perccel jobb átlagot hozok, mint az inkább többé, mint kevésbé hasonlító Szénáson - még ha az 2 kilométerrel és 100 méterrel vastagabb is ennél a szekszárdi pályánál. A szénás-körös 4:14 és az itteni 3:31 között, még kerekítve is van fél óra különbség. De legyen csak 20 perc. Az annyit jelent, hogy meg tudnám csinálni a Szénást négy órán belül. Nem felejtem el, hogy most nagyon alám játszott a szokatlan hideg, de nem hagyom elvenni az örömöm. Szerintem picsa nagyot mentem a Marcsinkóhoz képest. Szarrá aláztam, sehol nincs hozzám képest.

Tudnék saját magam sokkal jobb verziója lenni.

Ez a verseny nem. Nem tudna saját maga sokkal jobb verziója lenni. Ez úgy, ahogy van szinte tökéletes volt. Semmi olcsóskodás, semmi gagyiság. A polók választhatók, de csak megvehetők, de azért mégis jut egy nem ronda csősál, Garmin felirattal a nagyborítékba.

A pálya nem túl hosszú trailes sétakarrierem messze legjobbja volt. Érthető, értelmezhető, nem csak a tájékozódás szempontjából, hanem a futhatóság tekintetében is. Felvonultatott egy rakat embert, akiket jó volt távolból megnézni, közel lenni hozzájuk, és maga a közösség is szuper volt, otthon éreztem magam. Mintha megérkeztem volna. A Bodri pincészet pedig teljesen odaadta magát, senki nem húzta a száját, vendégként kezeltek az étkezésnél is. és a vendégházas zuhanyzásnál is. 

Boldog voltam itt, akkor is, amikor éppen nem.